A vak srác, aki jobban látja a dolgokat, mint mi

Sulyok Péter sok mindennel foglalkozik. Programozóként gépeket tanít, masszőrként embereket gyógyít, barkácsol, lakást újít fel magának, házat bont és épít a barátaival, hobbilövész, humorista, aki a fellép a Showder Klubban, a Rádiókabaréban, érzékenyítő rendezvényeken, és két gyermek édesapja. Mindene megvan, csak szemgolyóitól vált meg 17 évesen. Hogy teljes életet élhessen. Nagyon jó volt vele beszélgetni, mert fellépéseit és kecskeméti műsorát látva azt éreztem, itt nincsenek tabuk. Miért is lennének?-fűzte hozzá Csenki Csaba újságíró az interjúhoz.

– Hány nőt kellett végigtapogatnod, mire megtaláltad az igazit?

– Ez egy nagyon jó kérdés. Igazából nyilván nem a végigtapogatás a cél, de ez egy olyan dolog, hogy a lehetőséget soha nem szabad kihagyni. Erre mondtam mindig, nekem az a nagy előnyöm, hogy én orrba verés nélkül meg tudom azt csinálni, hogy kapaszkodókeresés címén megvan a fél 7-es busz. Na, itt is a segítséggel, a jó szándékkal van a probléma. Sok évvel ezelőtt kamaszként, de már vakon, egy ifjúsági táborban voltam, és nagyon jószándékúan a férfi mosdóhoz közeli szobában helyeztek el. Mi meló volt, hogy a női mosdóba való betévedésem spontánnak és véletlennek tűnjön… ne tudd meg, mennyi energiát kellett ebbe belefektetni.

– Megtaláltad az igazit, született két gyermeketek. Adódik a kérdés: hányszor vitted haza más gyerekét az oviból?

– Hál’ istennek, ilyen nem történt. Ragaszkodó típusok voltak a gyerekek, sőt, velem egyikük sem volt soha babakocsiban Kendő, majd kenguru, mert számomra az volt egy biztonságos, belátható távolság, hogy vagy elöl, vagy a hátamon lógjanak. Amikor pedig elérték azt a kort, leraktam, és kézen fogva sétáltunk az első pillanattól fogva. Persze ez azért problémás esetünkben, mert ha a gyerek felfedez dolgokat, tárgyakat, kérdez valamit, akkor az a leghatékonyabb, ha odateszi a kezemet az adott tárgyra, helyre. Így történt, hogy gyermekem kellemes pillanatokat szerzett a barátomnak, amikor a buszon egy néni fenekére simította annak kezét, hogy apa, nézd, itt egy csinos néni!

– Hogyan reagálsz, ha azt kérdezik, láttad-e Kecskemétet, láttál-e egy filmet…

– A fogalmak ugyanazok maradnak attól, hogy nem lát az ember. Én is a látványpékségben veszem a kenyeret, és nem a hallványpékségben. Ugyanúgy megkérdezzük, hogy láttad-e ezt vagy azt a filmet. Tehát a fogalmak nem változnak, hiszen a látás nem feltétlen azonos a vizuális érzékeléssel.

– És láttad a Vaklármát? Pont olyan a hangszíned, mint Richard Pryor magyar hangjának.

– Nyilván ez alapmű, mert az embereknek rögtön ez jut eszébe különböző párhuzamok kapcsán. Én is láttam, bár még nem néztem végig.

– Mert nem tetszett?

– Nem azért. Az a helyzet, hogy én nagyon rossz filmnéző vagyok. Inkább könyvorientált vagyok, de ez független a látástól. Én látó koromban is jobban szerettem a könyveket. A filmeknél a 20-25. percnél elalszom, és a stáblistára megébredek. Nem tudtak még olyan filmet mutatni, ahol ez ne következett volna be. Amikor a munkahelyem jutalomból elvitt bennünket a Mission Impossible 4-re, az autó robbantására sem mindig riadtam fel. Mondom, úgyis a jó győz a végén, aludjunk tovább… Általában hat-hét nekifutásra nézek meg egy filmet.

– Akkor nyilván nem ezekből merítkezel, amikor fellépéseidre készülsz. Hogyan alakulnak a sztorijaid, mi a poén útja?

– Igazából nincs a poénnak útja, mert önmagában nincs is poén. Ezek csak élethelyzetek, ami poénossá teszi, ha úgy tetszik, az maga a hozzáállás. A másik fél nem mindig tud mit kezdeni ezzel. Ilyen az a sztori is, ami Pesten esett meg velem. Vannak a vezető sávok, amik megkönnyítik a vakok közlekedését. Egy ilyen helyen történt tavaly november környékén, hogy leszálltam a buszról, és megszólalt mellettem egy kellemes bariton: „Jó napot, akarja, hogy rávezessem önt a fehér csíkra?” Hát, mondom az illetőnek, ne haragudjon, de Borkai és Lakner urak után ezt a fehér csíkot nem erőltetném. De tudja, mit? Megadom a telefonszámomat, ha jachtos orgiát szervez, jussak eszébe!

– Az emberek mennyire fogékonyak a humorodra ott, az adott pillanatban, amikor elsütöd a poént?

– Ott nem feltétlenül értik. Hogy leesik-e, az leginkább az ember egyéni reakcióidején múlik. Hogy ő maga is rájön-e arra abban a pillanatban, hogy hogyan kérdezett. Mint a klasszik, a hentesnél: – Szeretnék 30 deka tarját. – Ebből jó lesz? Vagy a boltban: „Melyiket szoktad vinni a sárga vagy a zöld zacskósat?” Mindig azt szoktam mondani, hogy hatvan perc alatt sírva pont ugyanannyi idő telik el, mint nem. Akkor pedig mi értelme a sírásnak? Igazából végig sírhatjuk az életünket, mert mindenki tud találni a saját életében valami olyan okot, amire panaszkodhat, de ugyanaz az időmennyiség megy el, akkor meg akár jól is érezhetjük magunkat közben.

– Mikor jutottál el arra a pontra, amikor így kezdtél gondolkozni?

– Azt hiszem, mindig is így gondolkoztam. Nagyon kevés dolgot tudtam – a szó klasszikus értelmében – komolyan venni. A Föld a leggyönyörűbb játszótér, és az élet a legszebb hobbi.  Ha pedig így állunk hozzá, attól kezdve túl nagy baj nem lehet. Van olyan, hogy felhívom egy ismerősömet, ha megyek egy ismeretlen városba, hogy jöjjön velem. Mert egyedül sz*r eltévedni, de ketten már lehet röhögni. Nem baj, ha ő se lát, ő se járt ott soha, de ha ketten szerencsétlenkedünk, legalább egymáson röhöghetünk. Ha egyedül állsz egy tér közepén a virágláda mellett, az úgy nem poén. Legalábbis a kívülállóknak biztosan nem.

– Nagyon élők a sztorijaid. Amiről mesélsz, mind megtörtént veled?

– Azért van egy évben kevés fellépésem, mert nekem nagyon komoly kitételem az, hogy mit elmesélek, az szó szerint úgy történt meg. Nem teszek hozzá, nem veszek el belőle, legfeljebb más történeteket is hozzáfűzök, amik szintén velem történnek meg, és így alkotnak egy hosszú gondolatláncot.

– Milyen út vezetett a Showder Klubba?

– A Dumaszínháznak van egy szabadmikrofonos tehetségkutató estje, a Fiatal Félőrültek Fesztiválja. 2013-ban én is kipróbálta magam. Kaptam öt percet, a közönségnek tetszett, elkezdtem lejárogatni, aztán az ötödik-hatodik alkalom után az esemény két mentora, Csenki Attila és Felméri Péter megkérdezte, lenne-e kedvem szintet lépni. És volt. Így jött a tévé, majd a Rádiókabaré.

– A többiek mernek veled tréfálkozni?

– Alapvetően azért nem mernek, mert ez tőlem hangzik jól. Mint Ráskó Eszter a Dumaszínháznál. Ő poénkodhat a kövér nőkön, mert ő is az, annak tartja saját magát. De, ugye, ha az érintett mondja, poén, ha más, akkor bunkóság.

– Elmondod, hogyan született meg Európa egyetlen vak humoristája? 

– Volt egy veleszületett zöld- és szürkehályog kombinációm, jobb szememen nem is láttam soha. A ballal pedig úgy alakult a dolog, hogy általános iskolában volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Ugye milliószor halljuk gyerekként, hogy ne rohangálj, figyelj oda, ilyenek, s az ember mindig megvonja büszkén a vállát, jó-jó, Mari néni, majd a maga korában én is lassú leszek… és egy ilyen alkalommal egy L-alakú folyosón berohantam a kanyarba, és szemből, futva kiléptek. Nekem volt lassabb a reflexem,  a szemben lévő, hogy tompítsa az ütközést, felemelte a kezét, én pedig nyitott szemmel belerohantam a keze élébe. És ott, abban a pillanatban az egyetlen látó szemem erőtejesen roncsolódott. Persze, szófogadatlan gyerekként nem büszkélkedtem el vele otthon. Megjelent egy sötét folt a látómezőm közepén, gondoltam, amekkorát kaptam, csoda, hogy megmaradt egyáltalán. Na, én azóta nem kívánok születésnapi torta mellett! Ugyanis ez 1997-ben, a 11. születésnapom reggelén volt, másnap, szombaton pedig, a családi ünnepségen a gyertyaelfújásnál azt kívántam, hogy egy darabig ne kelljen suliba menni. Hát hétfőtől másfél hónapig voltam kórházban, instant nem kellett suliba menni.

– Akár el is mosolyodnék, ha nem látnám a sztori végét.

– Hétfőn kiderült, hogy a szemlencse a lencsetokkal együtt leszakadt az ütközéskor, és mivel nem kapott tápanyagot, abban a pillanatban gyakorlatilag elmeszesedett, és 3-4 napja úszkál benne, mint a repeszszilánk, és nagyon szépen lebontotta a szem belsejét. Ezt követően hat éven keresztül próbálták összehegesztgetni, és 2003-ban született meg a döntés, hogy a megmaradt látásmaradvány és a hozzá társuló fájdalommennyiség aránytalanul viszonyul egymáshoz, és akkor inkább legyenek zsebre rakható szemeim, de éljek azokkal teljes életet.

– Lelkileg hogy zajlott az folyamat, melynek végén kiműtötték a szemgolyóidat?

– Én ezt minden további nélkül elengedtem. Igazából, ha valami nagyon nem megy, akkor sokkal rosszabb erőltetni, és csak nyeli el az energiát. Ez egy olyan körülmény, amin nem fogok tudni változtatni. Azt is szoktam mondani, hogy ha a vakságra, mint problémára tekintek, az elfoglalja a tudatomnak a kétharmadát. Mindent bezár, és azt a problémát én minden áron meg akarom oldani, de nem fogom tudni. Ez egy körülmény, és a napi problémákat kell ezzel a plusz nehezítő körülménnyel megoldani. Mert ugyanennyi erővel lehetnék alacsony, kövér, szőke, nő, bármi… ez mind-mind csak körülmény. A problémák nem itt kezdődnek.

– De ettől kezdve, gondolom, jöttek csőstül újabbak.

– Problémát csak mi magunknak tudunk létrehozni. Az életben megtapasztalandó körülmények, és megoldandó feladatok vannak. Semmi más. Hogy melyikből csinálunk saját magunknak a problémát, az mind az egyéni döntésünk. Hogy hogyan tekintünk egy dologra, hogy egy megoldandó feladat, egy kihívás, egy tanítás van előttünk, vagy egy plusz körülmény, amit be kell építenem a játékba… Mint a Monopolyban. Most épp ilyen kártyát húztam, ezzel kell tovább menni. Probléma akkor lesz belőle, ha én problémát csinálok belőle magamnak. Egy ideje igyekszem nem így tenni.

– Tehát te a humoron keresztül mutatod meg az embereknek, hogy igazából nincsenek is problémáik?

– Ha valaki magának csinált problémát, akkor én nem fogom neki ezt mondani. Épp ellenkezőleg! Azt fogom mondani, nekem nincs problémám, és nagyon együtt érzek veled, mert te csináltál magadnak. Én úgy szeretek fellépni, hogy én jól érezzem magam, és ha a közönség is jól érzi magát, az engem nem zavar.

– A kecskeméti előadásotokon több látássérült is ült a nézőtéren. Milyen az, amikor vak ember a vaknak poénkodik?

– A klasszikus, ami a szójátékra épül, az nekik nem új. Nyilván, az nekik ugyanúgy a mindennapok része. Tudjuk a stand up-ból, de magából a kommunikációból is, hogy szükség van a közös háttér információra. Meg lehet őket is mozdítani, de oda más gondolatok kellenek. Amit mi csinálunk, az egy alapvetően érzékenyítésre épülő konstrukció, ahol pont az a cél, hogy kicsit belerángassunk ebbe a közegbe külsősöket, ebbe a körülménybe egy kis betekintést nyújtsunk, és mégis megvan az embernek az a biztonságérzete, hogy ő nincs benne, le tudja venni a szemkötőt a játék végén, most nem ciki, ha nevetnek rajta, vagy ő nevet másokon. De azért mégis megérinti mindez. Mert vannak olyan helyzetek, kisfilmekből is ismert helyzetkomikumok, amiken az adott pillanatban nevetünk, a következőben meg szemen köpjük magunkat, hogy hogy tehettünk ilyet.

– Tulajdonképpen mi az, amit egy vak ember egy látótól vár egy-egy szituációban? Anélkül, hogy tolakodásnak venné, vagy érezné a szánalmat?

– Én a világon semmit nem várok. A várakozás egy olyan dolog, ami beszűkíti a tudatot. Megszünteti a tudat végtelenségét, mert ha várok valamit, az olyan, mint amikor keresek egy inggombot a dobozban. Eldöntöm, hogy oda egy fehér, kerek, kicsit gomb kell. És lehet, hogy eldobok negyven olyan színűt, ami tök jó lenne, fel is dobná az inget, de nem egyezik a várakozásaimmal, mert én oda fehér kicsit kereket keresek. Igyekszem inkább nyitott fókusszal járni, minél több mindent befogadni, minél több mindent megismerni, mert minden a fejlődési utat szolgálja.

– És a hozzád hasonló embertársaidat hogyan lehet meggyőzni, hogy ők is így gondolkodjanak?

– A hozzám hasonló embertársak azért hozzám hasonlóak, mert ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Attól, hogy valaki szintén vak, még nem lesz hozzám hasonló. A különböző fogyatékossággal élők között van az a fogalom, amit én kevésbé tartok hasznosnak: a sorstárs. Volt olyan, amikor tőlem is megkérdezte egy vak, hogy te is sorstárs vagy? És nekem felcsillant a szemem! Még egy boldog, elégedett ember! Ja, nem, mondta. Hát, akkor nem vagyunk sorstársak, sajnos, feleltem. Mert a hozzám hasonló emberek ugyanúgy gondolkodnak, mint én, azért hasonlóak. Hogy a többi vaknak hogyan lehetne megtanítani mindezt, nem tudom. Mert nem tanító vagyok, csak az életem mesélője.

(Forrás: HIROS.HU)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .