„A vakság egy állapot, nem betegség”

A konyha Marika néni igazi felségterülete, itt készülnek a remekei Fotó: Varga Imre/Blikk

Azt mondja: a vakság egy állapot, nem betegség, csak az érintett hozzáállásán múlik, hogyan éli le az életét, mit lesz képes megtanulni. Ezt a szemléletmódot próbálja átadni sorstársainak.

– Ha a vaksággal valaki okosan tud együtt élni, nincs probléma. Nem mondom, hogy nem vagyunk rászorulva látó emberekre, de nem mindenben. Én mosok, főzök, takarítok gyerekkorom óta, a bevásárláshoz kérek néha segítséget. A beszerzett fűszereket az unokáim segítségével, Braille-írással felcímkézem, onnantól kezdve tudom, hogy hol mit találok. Fontos, hogy mint minden a lakásban, úgy a főzéshez szükséges fűszerek, edények, konyhai eszközök is a helyükön legyenek, mert ha véletlenül máshová kerülnek, kereshetem legalább egy napig – mondja nevetve az idős asszony, miközben épp darás tésztát gyúr. Hirtelen megcsörren a telefonja: a vonal túlsó felén unokája faggatja arról, hogyan kell tökéletes pörköltet készíteni.

– Tegyél bele pirospaprikát, de vigyázz, meg ne égjen, mert akkor keserű lesz! Igen, sózod, borsozod, én köményt és egy kis kakukkfüvet is szoktam beletenni – sorolja Marika néni, aztán sietve leteszi mobilját, az ebéd ugyanis nem készül el magától.

– Egy kis faluban, Tiszagyendán éltünk. Tízévesen eldöntöttem, hogy én bizony megtanulok mindent. Az anyukám és a szomszédasszony elmondta, hogyan készítsem el az ételeket, hogyan süssek kenyeret. Megjegyeztem és megcsináltam. Nem akartam különbözni a többi gyerektől, fára másztam, megtanultam biciklizni is. A család nagyon ellene volt, mindig jól megszidtak, amikor megtudták, hogy a faluban tekertem. Nagyon féltettek a szüleim, de nem hagytam magam, önálló és önellátó akartam lenni – emlegeti gyermekkorát az asszony, aki második férjével és kisfiával költözött fiatalon Szombathelyre, ahol született még egy gyermeke. Imádja a családját, lakásában mindenütt fotók vannak a gyerekeiről, unokáiról. Bár arcukat sosem láthatta, kezével mindig közel érezhette magához őket.

– A vakságnak az az átka, hogy a fülünkben és az ujjunkban van a szemünk. A gyerekek mindig azzal viccelnek: mama, neked tíz szemed van – meséli Marika néni, akinek a humor eszköz arra, hogy legyőzze a nehézségeket. – Néha furcsa szituációkba keveredek, nemrég egy férfi szólt be a buszon, hogy nem láttam, fel akar szállni. Persze hogy nem láttam! Mondtam neki, hogy uram, ezért van nálam a fehér bot. Azt nem tudtam, hogy maga se lát. Elnézést kért.

Közben elkészül az ebéd, Marika néni pedig arról beszél, hogyan tanít meg másokat főzni az egyesületben, ahol dolgozik. Társaival mindenfélét sütnek-főznek, kosarakat fonnak, amiket vásárokon árulnak, hogy a befolyó összegből az egyesületet támogassák.

– Amikor azt kérdezik, mi hajt előre az életemben, azt mondom, a szeretet. Boldog vagyok, ha segítenek nekem, és szeretem ezt viszonozni is.

A Braille-írásról

A Braille-írás egy speciális technikát alkalmazó ábécé, amelyet a francia Louis Braille alkotott meg 1821-ben, hogy a vakok is tudjanak írni, olvasni. A technikát egyébként eredetileg a francia hadsereg számára fejlesztették ki, hogy éjszaka, fény gyújtása nélkül is biztonságosan tudjanak írásban kommunikálni a katonák. Magyarországon a vakok csupán körülbelül tíz százaléka képes így olvasni, köztük Marika néni, aki tudását szívesen megosztja másokkal.

(Forrás: Blikk)