Látássérülteknek teszi láthatóvá a színházat – Szőke-Tóth Cecília története

Szőke-Tóth Cecília számára a színház nem pusztán művészet, hanem alapjog. Audionarrátorként és a Magyar Színház társadalmi felelősségvállalási referenseként azon dolgozik, hogy az élmény valóban mindenkié lehessen, legyen szó látássérültről, hallássérültről, kerekesszékkel közlekedőről, vagy bármilyen nehézséggel élőről.

Cili magyar–hittan szakos tanárként kezdte a pályáját, amikor egy véletlen lehetőség egészen új irányba terelte az életét. A tanítás mellett jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem audionarrátor képzésére. Akkor még nem sejtette, hogy ez nem csupán egy új szakma, hanem hivatás lesz számára.

2015 óta elkötelezetten foglalkozik színházi akadálymentesítéssel – mára pedig az egyik legismertebb hazai szakemberré vált ezen a területen. Két és fél éves kislánya mellett kevesebb feladatot vállalva is azon dolgozik, hogy a látássérült nézők számára természetessé váljon a színházba járás. Ne csak jelen lehessenek egy előadáson, hanem valódi, teljes élményt kapjanak.

Szavakkal képet teremt
– A program része, hogy az előadás előtt bejárjuk a színpadot a látássérült vendégekkel – meséli. – Megtapinthatják a díszleteket, a jelmezeket, megismerhetik a teret, sőt a színház sajátos illatát is. Amikor elkezdődik az előadás, én egy kis fülkéből narrálom mindazt, ami a színpadon történik. Fülhallgatójukon keresztül közvetítek számukra.

Ez a munka messze nem pusztán technikai feladat.

A narráció megfogalmazása komoly dramaturgiai érzéket igényel: azt kell eldönteni, mi fontos, mi segíti leginkább a befogadást, hogyan lehet szavakkal képet teremteni. A narrációt úgy kell megfogalmazni, hogy könnyen befogadható legyen, és minél érzékletesebben adja vissza mindazt, ami a színpadon látható.

– Nekem ez mindig kapcsolat – mondja. – Odafigyelés, jelenlét, közös élmény. Nagyon hamar rájöttem, hogy a látássérülteknek nem sajnálatra van szükségük, hanem arra, hogy mindenki megértse, nekik is jogukban áll élvezni a színházi előadást, részt venni a kulturális életben.

Szemléletformáló kapcsolódások
Cili évek óta tudatosan épít személyes kapcsolatot ezzel a közönséggel. Járt látássérült gyerekek iskoláiban, tartott színházpedagógiai foglalkozásokat, csörgőlabda-meccsekre ment, beszélgetett, figyelt. Egykori tanár kollégája is nagy hatással volt rá.

– Az iskolában, ahol tanítottam, volt egy látássérült kollégám – emlékszik vissza. – Példamutató volt, ahogy vágyta az életet, mindent át akart élni. Még biciklitúrára is eljött velünk – összefogtunk, segítettük egymást és végigcsinálta.

Több, mint munka: hivatás
Ez az odafordulás Cili esetében nem előírás, hanem belső késztetés. A munkakörét gyakorlatilag a semmiből építette fel: szervezetekkel egyeztetett, módszereket keresett, tanult. Amikor felismerte, hogy a látássérült gyerekek között sok a sajátos nevelési igényű, tovább képezte magát: elvégezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar színház és dráma a szociális integrációban című képzését. 2021 óta vendégelőadóként tanít is itt, és közben doktori tanulmányokba is kezdett.

A színház mindenkié
Munkája során több kulturális intézményben dolgozott – a Magyar Zene Házatól a Nemzeti Színházig –, mindig azzal a céllal, hogy a színház valóban mindenki számára hozzáférhető legyen.
– Szeretem, hogy a látássérültek mennyire lazán kezelik az állapotukat – mondja mosolyogva. – Viccelnek vele, poénkodnak, és sokszor ők maguk szólnak rá azokra, akik sajnálkozva közelítenek feléjük. Mert ők is egészséges emberek. Csak egyenlő bánásmódot szeretnének.

Cili soha nem különbségeket lát, hanem lehetőségeket. Talán éppen ezért válik a színház a munkájában valódi közös térré, ahol nem akadályok vannak, hanem találkozások.

Forrás: Nőklapja.hu – Szigeti hajni

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.