A FEHÉRBOT NEMZETKÖZI VILÁGNAPJA OKTÓBER 15

Az esélyegyenlőségi törvény remélhetőleg elvezet oda, hogy a társadalom ugyanolyan embernek fogja tekinteni a látássérülteket, mint a látó társaikat; és a gyakorlati életben is ugyanazon jogokat biztosítja számukra.

A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d’ Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű- és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetését. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett. A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a „fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.

A vak és a gyengénlátó emberek helyzete Magyarországon
Információink kb. 90%-át vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a fogyatékos emberek irányában, de sok még a tennivaló – mindkét fél részéről – annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.

Adatok és tények
Magyarországon hivatalosan kb. 45.000 vak ember szerepel a nyilvántartásban. (Orvosi értelemben a vakságnak számos árnyalata lehet: a teljes „sötétségtől” a minimális látásmaradványig bezárólag.) A vak és a gyengénlátó emberek túlnyomó többsége felnőttként veszíti el látását. Okai: elsősorban az öregedéssel együtt járó látásromlás, ezenkívül a cukorbetegség szövődménye, a zöld hályog (glaucoma), a különböző sérülések és balesetek.

A látássérültek másik csoportját a született és a gyermekkori vakok és gyengénlátók alkotják. A vezető ok a koraszülöttségből származó vakság, a köznyelv helytelenül „inkubátoros vakságnak” nevezi. Ezenkívül a különféle szembetegségek is (pl. zöld hályog, súlyos rövidlátás, látóideg sorvadás stb.) a látás részleges vagy teljes elvesztéséhez vezethetnek.

Hazánkban 175 évvel ezelőtt, 1826-ban kezdődött el hivatalosan a vak gyermekek oktatása, és 1912-ben óvodai képzésük – mindenkor állami feladatként. A vak gyermekeknek egy speciális óvodájuk és iskolájuk van Budapesten, a gyengénlátóknak egy a fővárosban és egy Debrecenben. Az oktatási törvény a vak és a gyengénlátó tanulóknak is lehetővé teszi, hogy integráltan, a látó gyerekekkel együtt tanuljanak. Bár a törvényi feltétel adott, a tárgyi és a személyi feltételek még kevés oktatási intézményben állnak rendelkezésre.

A vakon született gyermekek képzésének alapja a Louis Braille (1806-52) francia nyomdász által megalkotott pontírás. A vakok iskolájában is a normál általános iskolai tananyagot tanítják speciális segédeszközök alkalmazásával. Örvendetes, hogy egyre több vak fiatal szerez érettségit és folytatja tanulmányait főiskolán vagy egyetemen. Az értelmiségi pályák közül a legnépszerűbbek: a jogász, tanár, zenetanár, fordító.

Ma már a technika is egyre nagyobb mértékben segíti a látássérült emberek boldogulását: a beszédszintetizátorral, képernyőolvasó szoftverrel felszerelt számítógép, a szkenner, az Internet, az E-mail, a különféle ún. „vakos programok”, az olvasó televízió stb. lehetővé teszik az önálló tanulást és munkavégzést. Sajnos ezek az eszközök drágák, és mivel az OEP nem támogatja beszerzésüket, nagy anyagi megterhelést jelentenek a családoknak.

A vak, a gyengénlátó diákok és felnőttek rendelkezésére áll még a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében működő Braille- és a Hangoskönyvtár. A hangoskönyvek, azaz a magnókazettákra felolvasott regények, versek, tanulmányok stb. lassan az ország valamennyi megyei könyvtárából kikölcsönözhetőek. Az információkhoz az elektronikus könyvek és újságok révén is egyre könnyebben hozzáférhetnek a látássérültek.

Kvalifikált szakmának számít még a látássérültek körében a gyógymasszőr szakma. Egészségügyi intézményekben és gyógyfürdőkben szívesen alkalmazzák a vak és a gyengénlátó masszőröket. Jó lenne, ha ezt a szakmát védetté nyilvánítanák, előnyben részesítve a látássérülteket ezen a területen.
A rendszerváltás után, a piacgazdaságra való áttérés következményeként a vak emberek nagymértékben kiszorultak a telefonalközpont kezelői munkakörökből. A munkahelyeken a telefonkezelést összekapcsolták egyéb tennivalókkal (pl. faxkezelés, portai tennivalók stb.), amelyekhez a látás nélkülözhetetlen. Az ún. célvállalatoknál és a szociális foglalkoztatókban helyezkedhetnek még el a látássérült emberek, pl. az ún. hagyományos vak szakmákban: kefekötő, seprűkészítő. Sajnos ezeknek az intézményeknek a léte bizonytalan. Manapság új lehetőséget kínál a számítástechnika. Sok látássérült fiatal szerez informatikus végzettséget, munkát mégis kevesen találnak. Az előítéletek még mindig élnek, és amíg a látókból válogathatnak a munkáltatók, nem szívesen alkalmaznak vak munkavállalókat. Hiába vannak különféle kedvezmények és ösztönzők, a munkáltatók vonakodnak a látássérültek alkalmazásától. A felnőttkorukban látásukat vesztett embereknek teljesen más problémáik vannak, mint azoknak, akik vakon születtek.

A látás elvesztése mellett nagy trauma még az is, hogy elveszítik addigi egzisztenciájukat, amit nem pótolhat a rokkantsági nyugdíj. Budapesten, a Vakok Állami Intézetében több mint húsz éve működik a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja (VERCS), ahol az új élethelyzethez szükséges hasznos ismereteket sajátíthatják el a felnőttkorukban látássérültté vált emberek. Így pl.: pontírást, háztartási ismereteket (főzés, takarítás, vasalás), a számítástechnika és a fehérbottal való közlekedés alapjait. Sajnos ezt a rehabilitációt nem követi a munkába helyezés, ez csak a szerencsén és a véletlenen múlik.

A felnőttkori látássérültek többsége a passzív ellátás (rokkantsági nyugdíj) helyett értelmes munkára vágyik. A valóság az, hogy csak a töredékük talál magának elfoglaltságot.

Látássérültek a társadalomban
Többször is készültek olyan felmérések, amelyek a társadalom ép tagjainak a különböző fogyatékos csoportokhoz való viszonyulását vizsgálta. Kiderült, hogy a legpozitívabban a látássérültekhez viszonyulnak. A felmérések pozitív mérlegének ellenére a látássérültekkel szembeni előítéletek mélyen élnek a társadalomban. Alapvetően úgy gondolják, hogy aki nem lát, az nem is tud munkát végezni. Gyakran hangoznak el a vak ember számára „ostoba” kérdések: pl. hogyan főz? hogyan vásárol be? Természetesen ugyanúgy, mint aki lát, csak másféle információk (hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) alapján, ha pedig kell, látó segítséget kérve. A társadalom látó tagjai azon is megrökönyödnek, ha egy vak televíziót néz, moziba és színházba jár. A látássérültek számára mindez teljesen normális, hiszen a hallott információkból az agy alakítja ki a képet.

A vak és a gyengénlátó emberek túlnyomó többsége családban él, önálló háztartásban. Gyermekeket nevelnek és iskoláztatnak. Nem minden esetben „bírja ki” a házasság, ha egyik vagy másik házastárs felnőttként látását veszíti. Amennyiben erős kötelék volt a két fél között, úgy együttes erővel feldolgozzák a megrázkódtatást. A született vak emberek párválasztását jellemzően az határozza meg, hogy saját sorstársaival kerül közelebbi kapcsolatba. Örvendetes azonban, hogy az utóbbi években nőtt a vegyes (látó és vak) házasságok száma. Az előítéletek megszüntetésében, a tudat formálásában nagy szerepet játszik a média, de elsősorban azoknak a szemlélete változik, akik személyes kapcsolatba kerülnek vak és gyengénlátó emberekkel. Erre kiválóan alkalmasak lennének, pl. az integrált munkahelyek.

Az esélyegyenlőségi törvény remélhetőleg elvezet oda, hogy a társadalom ugyanolyan embernek fogja tekinteni a látássérülteket, mint a látó társaikat; és a gyakorlati életben is ugyanazon jogokat biztosítja számukra.

Forrás: borsodivakok.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .