„A lényeg az, hogy mindig legyen egy kis irodalmi életem”

Az MVGYOSZ. hangoskönyvtárának önkéntes felolvasója, a biológus-irodalmár Kartali Zsuzsanna másfél évtizede Keszthelyen él és alkot – nem csoda hát, hogy lakókörnyezetében és írásaiban is számtalan lelkes jószágnak ad otthont. Nyugalom, Iván Péter portrériportja garantáltan szúnyogmentes, csak a fináléban fog a fülünkbe verselni egy poétikus érzületű szentjánostücsök…

Iván Péter: – Zsuzsi, Keszthelyen fogadod a hívásomat. A tikkadt pesti riporter persze rögtön rákérdez, hány lépésre van tőletek a Balaton.

Kartali Zsuzsanna: – Azért nem lóg a vízbe a lábunk, jó negyedórás séta a tó. Kertesházas övezetben lakunk, ami itt Keszthelyen még bőven a belváros. Tizenöt éve költöztünk ide Zala megye keleti csücskébe az akkori párommal, negyvenpár évig én is Pesten éltem.

I. P.: – A másfél évtized alatt igazi vidéki értelmiségi lettél. Nem hiányzik a főváros kultúrpezsgése?

K. Zs.: – Keszthelyen sem fogyasztok kevesebb élő kultúrát, mint Pesten, esetleg csak a merítés kisebb. Itt jobban megbecsüljük azt a havi két-három előadást, koncertet, ami eljut hozzánk. Iskolába kísérés, háztartásvezetés, írás – ugyanazokat csinálom itt is, mint Pesten, csak vidámabban. Az elmélyültségnek pedig kifejezetten kedvez a nyugi, az „Anyacsavar és Kockafej” című könyvem már itt született.

I. P.: – A 2016-ban megjelent memoár alcíme: „A fiam autista, de nem zseni”. Amikor 2021-ben a hangoskönyvtárnak is felolvastad, azt javasoltam, hogy egy exkluzív pótfejezetben mondj pár sort arról, mi történt azóta a fiaddal. Négy év után kérek szépen egy újabb ráfrissítést.

K. Zs.: – Zsombi most egy védett munkahelyre buszozik el minden hétköznap, ami sajnos a szomszéd megyében található. Hazafelé nincs közvetlen járat, ezért Tapolcáig elé megyek. Az átszállás során adódhatnak adekvát, gyors reakciót követelő szituációk, amelyek, lássuk be, gyakran még egy neurotipikus utas számára is kihívást jelenthetnek. Persze nagyon nem gazdaságos időben ez a sok buszozgatás, de fontos, hogy Zsombi fontosnak érezze magát; a munkahelyén megváltozott munkaképességű leszázalékolt kollégák társaságában dolgozik, tehát ez nem felnőttovi, és még saját keresete is van.

I. P.: – Zakatol a jó öreg napi rutin.

K. Zs.: – Igen, nálunk részletesen és jó előre meg kell indokolni a napirendtől való legkisebb eltérést is, Zsombi nagyon nehezen viseli a változásokat. Tudod, olyan ez, mint a korlát a lépcsőházban: egyrészt beszűkíti a mozgásteredet, ugyanakkor megvéd a mélybe zuhanástól is. Ebből a szempontból is előnyös, hogy vidéken élünk: ugyan rendkívül nehéz elfogadó tanintézményt, megfelelő munkahelyet találni, viszont kevesebb a történés, az újdonság. Itt az is eseményszámba megy, ha ismeretlen utas száll fel a távolsági buszra, amin a fiam utazik.

I. P.: – Érdekes, hogy éppen gyógypedagógiát végeztél. Pedig akkor még nem is volt Zsombid.

K. Zs.: – A Bárczyra elsősorban a természettudományos érdeklődésem csalogatott, az alapképzés alatt nagy óraszámban tanultunk fejlődéstant, anatómiát, pszichológiát is. A logopédus szakirányt választottam, de a diploma után hamar rájöttem, hogy én nem az a folyamatosan újratölthető típus vagyok, ebben a szakmában igen hamar kiégnék. Így kicsit később az ELTE-n is szereztem egy biológiatanári diplomát, de az újságírás felé is kinyújtottam az egyik csápomat. Aztán valahogy sorra megtaláltak azok a munkahelyek, ahol a kétfajta érdeklődésem, a természettudományos és az ismeretterjesztő egyensúlyba került, mint például egy üzemi lap, minisztériumi sajtóosztályok, illetve a magyar-kínai kulturális kapcsolatokkal foglalkozó Panda Alapítvány.

I. P.: – A könyveidben és a lakókörnyezetedben is hemzsegnek az állatok. Emlékszem, Galla Miklós-felolvasásod egyik humoreszkjét teljesen szét is röfögte egy cserfes törpemalac.

K. Zs.: – Igen, ő Mócsing, akiről két éven keresztül netnaplót vezettem. Azután jött a Nasi című regény, ami egy szociális hátterű kutyasztori, de „A mendegélő menedék” meséje is otthont ad számos négylábúnak. Nálam felnőtt- és gyerekvilág közt elég porózus a határ, az élővilág és az emberi között pedig, azt hiszem, egyáltalán nincs is.

I. P.: – Ez a meseregény tavaly év végén jelent meg. Az idei Ünnepi Könyvhéten a kiadó standjánál együtt dedikáltatok a kötet illusztrátorával, aki éppenséggel a te lányod.

K. Zs.: – Eszter a Budapesti Metropolitan Egyetem grafikusi szakán szerzett alapdiplomát. Örömmel készített rajzokat a történethez, kicsi kora óta kitartóan és igen élethűen ábrázolja az élővilágot. A családban a lányom és én vagyunk a legfogékonyabbak a flóra és a fauna humorára. Ugyanolyan cukinak találunk egy apró rügyet, mint egy szőrös pókot vagy egy gilisztát, mindent kézbe veszünk, semmitől nem idegenkedünk, ami a természetből jön.

I. P.: – Azért én már olvasnék tőled egy felnőttmesét is.

K. Zs.: – Két regényem várakozik a fiókban kiadásra, kiadóra. Az egyikben saját családom szálait fejtem vissza az ükmamákig, a másik, a Noa bárkája című újra csak ember- és állatvilág, a szavak és a valóság viszonyát boncolgató történet, fantasy és disztópikus elemekkel. Kaptam már róluk sok-sok pozitív visszajelzést szakmabeliektől, de valószínűleg nem vagyok elég rámenős, hogy reggeltől estig a kiadók vérét szívjam a kézirataimmal.
Az ostromok közt edzésként a rövidebb szövegeimet küldöm el különböző irodalmi pályázatokra. Ez a tevékenység néha ijesztően hasonlít egy szenvedélybetegséghez: ha helyezést érsz el, az a magasba röpít, utána hónapokig megint csak kínlódsz, hogy újra összehozz valami elfogadhatót.
Amíg legalább az egyik regényem „el nem kel”, hosszabb munkába nem kezdek, viszont képzeld, most éppen Petőcz András online versíró-kurzusára járok, néhány költeményem már meg is jelent folyóiratokban. Furamód felszabadít a kötöttebb forma. Látod, megint ezek a fránya korlátok… A lényeg itt nem is a „mindenáron közlés”, inkább az, hogy mindig legyen valami kis irodalmi, alkotói életem.

I. P.: – A virtuális Kartali-szalonban a magas színvonalú írásművek fennhangon történő tanulmányozása is helyet kap.

K. Zs.: – Szégyellős exhibicionistaként nagyon fekszik nekem ez az elfoglaltság. Hajdanán a Kolibri Színházban stúdióztam, de a színpadig sosem jutottam el, előadói képességeimet sok önkéntestársamhoz hasonlóan évekig csak esti meseolvasásoknál kamatoztattam. Aztán Kollár-Klemencz László a Vaksötét Koncertje után lelkesen megosztotta az oldalán a felhívásotokat, onnantól rendszeresen olvasok fel nektek.
A magamban olvasott könyv csak nekem szól. Amikor viszont mikrofon elé ülök, egyfajta ágenssé válok, közvetítővé, és csakugyan magam elé is képzelek egy fiktív hallgatót, aki a felolvasásomon keresztül fogadja be a szerző üzenetét. Az is nagyon inspirál, hogy minden felvételnél újra és újra kiépül a három-négyemberes ív: vágatlanul küldöm be az anyagokat, így egy technikus és esetleg még egy meghallgató kezén, fülén is átmegy a hangoskönyv, mire eljut a célközönséghez.

I. P.: – Írástudóként ad ez neked valami pluszt?

K. Zs.: – Ha magamban olvasok, az olyan, mint egy tengerpart a tévében. Amikor hangot adok a szövegnek, amikor szavakba öntöm, hirtelen ott állok a parti hullámok között, a csupasz talpamon érzem a kagylóhéjak és a kavicsok nyomását, megcsap a sós levegő: intenzív, testközeli tapasztalás. Ráadásul elég sok elsőre jónak gondolt szöveg szarvashibái jönnek elő hangos olvasásnál, de vannak kellemes meglepetések is, amikor egy töltelékkönyvről derül ki számomra, hogy remekmű. Szóval minden tekintetben nagyon motiváló ez a munka. Amint végzek az egyikkel, már készítem is elő a következőt.

I. P.: – Tizenegy óra, mindjárt indulnod kell Zsombiért. Előtte még elmondod nekem az egyik versedet? Nagyon kíváncsi vagyok, milyen egy rímes Kartali-szöveg.

K. Zs.: – Fejből ugyan nem tudom őket, de a „Belső bestiárium” című sorozatból választok gyorsan egy rövidet. Komolyan venni tilos!

BUG

Koraesti gondolatfolyamban
bukdácsol egy szentjánostücsök.
Gőze nincs, csak gyengeáramról van
kis tudása. Tétován ülök.

Zárlatos lett zúgó agyvizemtől,
potrohán barázdált LED zizeg,
fej-helyére fényes mikrofon nől,
nem mutathatom meg senkinek.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.