Álmában mindenki jár

A Lurdy Ház földszintjén, a kávézónál három kerekes székes mellett négy kutya fekszik a hűs kövön. Szolgálatban vannak, szemüket le nem veszik a gazdiról. Frissek, illatosak, kreatívan nyírt nyári bundájukkal egy mesterfodrász se vallana szégyent. A plázában megszokott látvány a csapat, ez a törzshelyük, vizsgáztatni is itt szokták a kutyákat.

„Mióta kutyám van, az emberek nem arra figyelnek, hogy kerekes székes vagyok, hanem a kutyára. A kutya feloldja bennük a zavart, vele ismerkednek, így velem is” – sűríti egyetlen mondatba a lényeget Mányik Richárd, a Neo Magyar Segítőkutya Egyesület elnöke. A Neo 2011-ben alakult – kis baráti csapat nagy álmokkal. Most ötven önkéntesük van, fiatalok, jellemzően nők, és szinte valamennyien érintettek. Az évek során 43 segítőkutya került tőlük gazdihoz. Ők képezték ki Gofree-t, az első magyar (egyben első európai) gluténjelző kutyát, aki ugyan a koronavírus-járvány miatt nem vizsgázhatott, de már dolgozik.

Kitöltötte az űrt

– Én tizenhét évesen, balesetben sérültem – emlékszik vissza Richárd. – Rengeteg műtét következett, hol javultam, hol romlottam, olyan görcsösen akartam gyógyulni, hogy lassan fölcsavarodtam önmagamra. Aztán belefáradtam a küzdelembe, megsértődtem a sorsra.

Egy németországi rehabilitáció során látott először mozgássérülteket segítő kutyát. Itthon akkor még csak a vakoknak képeztek négylábúakat, ő lett az első mozgássérült gazda. A kutyázás menekülési útvonal volt, elterelte a figyelmét a bajáról, kitöltötte a nyomasztó szociális űrt.

– Sok évvel később azért hoztuk létre a Neót, mert kicsit másképp gondolkozunk, mint a többi hasonló szervezet, a kutyakiképzés mellett sok egyebet csinálunk. Hiszünk a társadalmi szemléletformálásban, bemutatókat, érzékenyítő tréningeket, terá­piás foglalkozásokat tartunk óvodákban, iskolákban, idősotthonokban, munkahelyeken. Tagjaink kutyás blogokat írnak, van kutyás mesekönyvünk, sőt társasjátékunk is. Az ötvenhez közelítő Ricsi szinte sugárzik, nevetése betölti a pláza folyosóit. Kölyökkorában autóversenyző akart lenni – lett is: már sérültként hosszú évekig ralizott. Szerinte az ő példája is bizonyítja, hogy egy segítőkutya átalakítja a mindennapok minőségét. A járás élményét ugyan nem adja vissza, de egy kutyával újra értelmet nyerhet az élet. Ha ember lenne a segítője, Ricsi kiszolgáltatottnak érezné magát, így mindketten el lennének szigetelve. A kutya viszont kinyitja a világot. A sérült ember legtöbbször félrenézés tárgya, a többség nem tudja, miképp közelítsen hozzá – a kutya átsegít a zavaron, tehát a kommunikáció kulcsa lehet.

Ricsi egyből egy falkával él, Teslán, a hatéves segítőkutyán kívül még két ebük van. (Ricsi egyébként elvált, tizenkilenc éves fiával él.) – Tesla alig várja, hogy dolgozhasson, reggel ott áll a kocsim mellett, szájában a slussz­kulccsal. Igazi örömbomba, mintapéldája annak, hogy mindenkit szeretünk, elleshetem tőle, hogyan kell a mában élni, nem a múltban, nem a holnapban.

Érzi a kutyája

A beszélgetőkör legtávolabbi pontján fiatal lány ül kerekes székben. Hosszú, szőke hajával, formás idomaival, a meztelen combját díszítő szolid tetkókkal Boros Zsuzsanna valódi bombázó. Tatán lakik az édesanyjával, Budapestre a lány szőlész-borász diplomáját jöttek átvenni. Zsuzsa kilencévesen egy autóban utazott, amikor balesetet szenvedtek. (Másik beszélgetőtársam, Mali Era szintén így sérült meg.) Zsuzsa ugyan közelebb gurul, de láthatóan fél a szerepléstől. Hosszú lábú, karcsú labradorja – hátán szőrtaréj fut végig – rögtön érzékeli az érzéseit, s közénk áll.

– Sheldont három éve kaptam az egyesülettől. Azonnal megérzi a hangulatváltozásaimat, ha rossz napom van, vigasztal – magyarázza Zsuzsa. A lány huszonöt éves, tartós párkapcsolata sosem volt, de bízik benne, hogy megtalálja a párját. Előbb azonban munkát keres valamelyik Tata környéki borászatban.

A Neo képzési módszerei újsze­rűek. Nem vaktában nevelik ki a négylábú segítőket, amikor jelentkezik náluk a leendő gazdi, személyre szabottan kezdenek neki kutyát keresni.

– Törekszünk arra, hogy a kutya minél előbb minél több időt töltsön a leendő gazdival. Sheldont például én neveltem, de kölyökkorától sűrűn találkozott Zsuzsival, hamar kialakult köztük az összhang, a kutya tudta, hogy Zsuzsi lesz a gazdája – magyarázza Era, az egyesület alelnöke.

Kinyitják a szíveket és a szájakat

A harminckilenc éves közlekedésmérnök úgy fogalmaz: elég jól tud egyedül élni, autót vezet, mindenhová eljut. És azt csinálja, amit szeret – a kutyázást. Társa, a nyolcéves Joya nyolchetes korában zuhant bele a segítő szakmába, „kétdiplomás” (mozgássérült-segítő és terápiás) kutya. Vele jár Era az Országos Rehabilitációs Intézetbe friss baleseti sérültekhez, ahol csoportos foglalkozásokat – például gyászfeldolgozást – tartanak egy pszichológussal. Joya jelenléte mérsékli az apátiát, a betegek olyasmiket is kimondanak, amiket legszívesebben eltemetnének magukban – ez nagyban hozzájárul a lelki gyógyulásukhoz. Másik helyszínük a ráckeresztúri tinirehab, ahol szerfüggő fiúk próbálnak lejönni a drogról. Era emlékszik egyikükre, aki mindig komoran, némán ült, de amikor Joya odament hozzá, elmosolyodott és megszólalt. Erát most elkísérte egy tanonc is, az ifjú óriás uszkár, Latte hosszú frufruját pici masnik fogják össze. Zabálni való, nem lehet könnyű megválni tőle.

– Az elválást minden nevelőszülőnek meg kell tanulnia. A kutyának ez könnyebb, mert mindig a „nagy Ő”-re vágyik, és tudja, hogy a nevelője nem lesz az, mert neki ott a saját négylábúja. Ez egy idő után látszik is: szereti a nevelőjét, de jövendő gazdiját egyenesen imádja. A segítőkutyának nagyon fontos, hogy legyen munkája, feladata, helye és szerepe az ember mellett, amit nem kell megosztania senkivel. Mi azért dolgozunk, hogy győztesnek érezze magát a kutya is, az ember is – foglalja össze a lényeget Ricsi. 

Betegségszaglók

Csinos, fiatal nő lejt végig a pláza folyosóján, mellett fekete szőrpamacs szedi a lábát. Hobbikutyának látszik, pedig nem az. Lakatosné Kovács Dóra a ritka kivételek egyike: nem érintett sem ő, sem a családja. De kutyásnak született, már gyerekként úgy nevelte az első kutyáját, hogy az tudott cipzárt húzni, és jelezte, mikor léphetnek le a járdáról. Első nekifutásra műszakimenedzser-diplomát szerzett, ez tévedésnek bizonyult. Aztán gyógypedagógus lett, mert ösztönösen érezte, a sors segítőnek szemelte ki, s olyan munkára vágyott, ahol kutyával is dolgozhat. Hat éve tagja az egyesületnek, ezalatt négy kutyát nevelt fel és képzett ki.

A fekete szőrpamacsra egy menhely kutyakiképző vezetője hívta fel Dóra figyelmét. Úgy látta, Relé kivételesen jó képességű kutya, aki ég a vágytól, hogy dolgozhasson. Amikor Dóra magához vette, Relé egy háromgyerekes család kellős közepébe csöppent, és hamar kiderült, hogy kiegyensúlyozott, magabiztos, szabálykövető jószág – ami a segítőkutyáknál elengedhetetlen. Relét először rohamjelző kutyának kezdték kiképezni, egy súlyosan cukorbeteg hölgynek. (Amikor valakinek lezuhan a vércukra, acetonossá válik a lehelete, ezt a kutya a verítékén is érzékeli, és szól, hogy baj van. Ezt a helyzetet szimulálandó, a képzés során a jövendő gazdi fogászati tamponokat vett a szájába, amiket aztán Dóra lefagyasztott és később a teste különböző pontjaira erősített fel.) A kapcsolat a járvány alatt megszakadt, a hölgy nem jelentkezett többé. Dóra és Relé már hónapok óta nem gyakorolnak, de a kutyusban megmaradt a régi reflex – naponta többször végigszimatolja Dórát. És már megvan az új feladat, Dóra gluténjelző kutyának képzi át.

A sérültek életébe nem azonnal toppan be a segítőkutya. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy kilábaljanak a gödörből, tudomásul vegyék, hogy vége a régi életüknek, eldöntsék, milyen irányba induljanak. A Neo idő előtt senkinek nem ad kutyát – a neo­sok is akkor lettek kutyások, amikor megértek rá. Álmukban valamennyien járnak és állítják: ez sose múlik el. De ez nem jelenti azt, hogy ébren boldogtalanok lennének.

Nem tévednek el

– Ha elmegyünk egy iskolába, azt szoktam mondani a gyerekeknek, ne sajnáljanak, mert nekik nehezebb. Előttük egy széles út van, amit be kell járniuk. Az én utam keskenyebb, nem is akadálymentes, ugyanakkor kevésbé tudok eltévedni, mint ők – szólal meg Ricsi.

– A bulikban a haverok, ha már ittak, odajönnek a nyakamba sírni, hogy ők nem bírnák ki. Hidd el, kibírnád, mondom nekik, mert nem azon agyalsz folyton, hogy mit veszítettél. Persze vannak dolgok, amiket kerekes székből nehéz megoldani, de hát mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekünk így is kerek az életünk, hiszen vannak céljaink, értelmesen élünk. Sok ismerősöm lelkileg rosszabbul van, mint én, mert nem találtak rá a saját útjukra. Én rátaláltam, és ezt a kutyáknak köszönhetem.

(Forrás:a Népszava)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.