Bolhacirkusz – a MEOSZ. jegyzete

A boldog békeidőkben a Ligetben mutatványosok bódéi sorakoztak, várván a nagyérdeműt, hogy néhány krajcárért megcsodálja a Szakállas nőt, a Lilliputiak mutatványait, vagy éppen a Bolhacirkuszt. Ez utóbbi nemcsak különös látványt nyújtott a lábukon parányi labdát egyensúlyozó és aranyszállal hintócskát vontató bolhákkal, de egy megfejthetetlennek tűnő rejtélyt is adott a közönségnek. Sehogy se tudták kitalálni, hogy az apró élősködőket hogy lehet minderre megtanítani. Csak a bennfentesek tudták, nem ördöngősség. A bolhák fölé üveglapot kell tenni, s pár nap alatt megtanulják, ha elugrálnának, a fejüket jól beverik. Nem ugrálnak hát többé, még azt is megengedik, hogy nyakukra aranyszál pórázt kössenek. Mire az „idomítás” véget ér, a bolhák végleg elfelejtik akrobatikus képességeiket, s csak a túléléssel törődnek, fürgén húzzák a testüknél hétszázszor súlyosabb hintót, elég egy szál gyufával kicsit megmelegíteni alattuk a padlót. Mi is így teszünk. Ki tudja, miért, az ősi trükk az embereknél éppúgy beválik, mint a bolháknál.

A „zemberek” idomításához ráadásul még üveglap sem kell, szavakból is megértik, jobb, ha nem ugrálnak. Elég elhitetni velük, hogy semmitérő páriák, örüljenek, ha megtűrik őket és legyenek boldogok, amiért súlyosabb hátrány nem éri őket, csekély ellátmányért máris húzzák a hintót, kitartóan, míg bele nem döglenek. S amikor ez is megtörténik, az előbb elpusztulóra ránéznek és mondják: „Megérdemelte”. És eszükbe sem jut, rájuk is ez a sors vár.

Nemrégiben a születésükkor vagy életük folyamán megsérült emberek lettek „csaló rokkantak”, és a mi szép demokratikus társadalmunk még azt sem vette észre, hogy nem ők lettek a legnagyobb áldozatok, hanem a többség. Mert aki ez év elejétől válik rokkanttá, az már a régi nyomorúságos nyugdíj felére se számíthat, miközben ráadásul még rehabilitálhatónak is nyílvánítják, tehát a minimálbér felére tehető támogatást is csak három évig „élvezheti”, miközben persze a rehabilitációnak legszerényebb eszközei sem állnak rendelkezésre, tehát esélye sincs arra, hogy régi életét valahogy visszaszerezze.

A mutatvány tovább folytatódik, most, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a törvényt, mely megtiltotta, hogy bárki az utcán lakjon, a bolhacirkusz igazgatósága azt találta ki, konzultációt szervez, megkérdezi a népet, ki szereti, hogy a közelében hajléktalanok vannak az utcán, s aztán, ha a többség azt válaszolja, hogy ő nem, hát majd módosítja a népakarat szerint az alkotmányt, hogy beleférjen a most alkotmányellenesnek mondott szabály. Borítékolható az eredmény, hisz bármire boldogan mondunk igent, ha nem nekünk fáj, végtére is, ez a túlélés receptje, és mi már nemigen akarunk mást, csak túlélni.

A napokban már az se tűnt fel szinte senkinek, hogy Balogh Zoltán egykori református lelkipásztor, mai Emberi Erőforrás Miniszter ezt találta mondani: „A tehetséges gyermekek felemelkedését legtöbbször nem a szegénység, hanem maguk a szülők akadályozzák.” Magyarul: a pórnép gyerekeibe nem érdemes pénzt fektetni, hisz a pórnép csak pórnép és az is marad. Szép és keresztényi gondolat.

Tovább megyek. Cserpes István sajtkészítő, az Év vállalkozója így nyilatkozott: „Az állam úgy bánik a vállalkozókkal, mint ha én azt mondanám a dolgozóimnak, hogy ha nem tetszik, el lehet húzni.” És mi történt? Vitatkoztak vele? Megcáfolták? Visszavonták tőle a díjat? Nem, semmi sem történt. Matolcsy miniszter úr két nappal később jelentette, milyen sikeresek a kormány gazdasági lépései. Hm. Tehát már vállalkozóink is az üveglap alatt vannak.

A bolhacirkusz tehát sikeresen felépült, társadalmunk leszokott az ugrálásról, érzéketlenné, kezelhetővé és könnyen idomíthatóvá vált. Igaz, egy jelentéktelen kis náci szavaira még képesek voltunk tüntetéssel reagálni (helyesen), de arra már senki sem kapta fel a fejét, hogy a Miniszterelnök úr is igencsak rossz mondatot mondott, amikor kijelentette: „Mi magyarok megvédjük zsidó honfitársainkat”. Ami úgy is érthető, hogy ők ugyan zsidók, nem magyarok, de azért megvédjük őket. Pedig ők is éppoly magyarok mint mi, csak más a vallásuk. No persze az üveglap fölött ez elhanyagolható különbség, de azért ha már Hanuka van, zsidó felekezetű magyar testvéreink kedvéért figyeljünk erre az „apróságra” is.

Akárhogy is, a bolhacirkusz megfejtett rejtélyéhez azonban még egy dolog hozzátartozik. Miért is nincs manapság is Bolhacirkusz a ligetben? No nem azért, mert egy idő után a nagyérdemű közönség megtudta, mennyi kínzást kell kiállniuk a bolháknak, s elpártolt a mulatságtól. Más kínján mulatni ma is divat. A dolog úgy történt, hogy a cirkuszosok a siker láttán elbízták magukat, s nem figyeltek oda a bolhákra eléggé. Ahogy telt-múlt az idő, a bolhák két előadás közt újabb bolhákat nemzettek. Ezek kísértetiesen hasonlítottak a szüleikre. Derekasan küszködtek, ügyesen húzták a hintót – aztán mikor már az öreg szülék intő szavaival nem sokat törődtek, rájöttek, ők többre képesek. És egyszer csak, lássatok csodát, szépen elugráltak. Nem tudták, hogy nekik ezt nem szabad. Így lett a cirkusz gyorsan ráfizetéses, mert bizony az az egy-két fennmaradt öreg bolha már nem soká húzta.

Lám, a mi gyerekeink közül is sokan megpattantak már, mások pedig épp a minap az utcán próbálták megmutatni, nemigen kérnek ebből a mutatványból. A bolhacirkusz lassan véget ér.

Hogy merre tovább? Karácsony előtt illő felidézni a Biblia gondolatát erről. De hogy a jelenlegi helyzethez méltó módon tegyük, most nem a bibliai sorok bemásolásával, hanem Schweitzer József professzor úr, nyugalmazott főrabbi minap adott interjújából átvett mondattal: „Az olvasható a Biblia elején, hogy az Isten megteremtette az embert a saját képmására. Vagyis az Isten arcát hordozza minden ember. Ehhez kell méltónak lenni és ehhez méltóan kell cselekedni. Szóban és tettben.”

Forrás: meosz.hu

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.