Egy vakvezető kutyával közlekedő nőt lerántottak a buszon

A vakvezető kutyáinkkal közlekedő látássérült emberek arról számolnak be a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolának, hogy gyakran balul sikerülnek a jószándékú próbálkozások – hangsúlyozza a szervezet. Egy megrázó esemény után Bartus Barbara fontos kéréssel fordul a látó emberekhez. Ismerjék meg a történetet az ő szavaival.

Amikor a segítség többet árt, mint használ

„Ma szállunk fel a buszra Demi kutyámmal Budapesten. Kiadom neki az utasítást: „Ajtóhoz, kutyuskám” – oda is megy, fel is szállunk. Mondom neki: „Helyet keres” – a kutyám elindul, mire érzem, hogy legalább két kéz megragadja a karom, persze azt, amelyikkel a hámot fogom, elkezdenek húzni és érzem, hogy a kutyámat is húzzák. Erre én kibillentem az egyensúlyomból, és ráestem Demire. Mikor éreztem, hogy borulok, kirántottam a fogó kezekből a karom, és megpróbáltam a kezemre esni, megtartani magam, hogy ne teljes súllyal essek a kutyámra. Ezután nem tudom hogyan, de valahogy úgy pördültem, hogy a fenekemre érkeztem. Demikémet csak kicsit rúgtam meg, szerencsére nem lett baja. Na, miután én földet értem, megint elkezdtek felrángatni, mire kicsit dühösen mondtam, hogy hagyjanak már felállni, mire megszólalt valaki, hogy ő az előbb csak segíteni akart, hogy odamenjek az ülőhelyhez, mire én mondtam neki, hogy a segítségével most többet ártott, mint használt, és ebből nagy baleset lehetett volna. Végül felálltam és helyet foglaltunk Demivel.

Arra kérem a kedves embereket, hogy nekem csak akkor segítsenek, ha kérem. Ha valahova felszállok, és Deminek mondok valamit, akkor se őt, se engem ne rángassanak, a kutyám tudja a dolgát, de ha rángatnak és elvesztem az egyensúlyom, ez lesz az eredménye vagy esetleg egy komoly baleset.

Teljes mértékben megbízom Demiben

Én tudom, hogy az emberek segíteni szeretnének, de vakként, ha csak úgy megragadják az ember karját szó nélkül, az ilyen apró vagy esetleg nagyobb balesethez vezethet. Én teljes mértékben bízom a kutyámban, de ha rángatnak minket, azzal a kutyámat a ritmusából billentik ki, még jó hogy ő ki tudja az ilyeneket zárni, hamar visszatér a munka ritmusához, és ugyanúgy dolgozik, segít nekem. De ha engem rángatnak, én vak mozgássérültként kibillenek az egyensúlyomból és elesek.

Ha az emberek segíteni szeretnének, akkor abban tudnak, hogy ha megkérdezem a megállóban, hogy hányas busz érkezik, akkor megmondják, amit nagyon szépen megköszönök, mert nagy segítség. A „hányas busz kérdést” az okos telefonom és a közlekedési társaság alkalmazásának segítségével is megpróbálom megoldani, legtöbbször sikerrel.

Zenehallgatók, figyeljenek!

Van még egy „kedvenc” közlekedési szituációm, utasok kontra ajtóban álló zenehallgató utas, aki úgy dübögteti a fülében a muzsikát, hogy azt a fél busz hallja, és amikor többedmagammal már szinte ordítani kell, hogy ugyan le akarunk legalább nyolcan szállni, menjen, legyen szíves arrébb az ajtóból. Ilyenkor nem érti a kedves reggel muzsikáló utastárs hogy mi a problémánk. Az is bosszantó, amikor eggyel tovább kell mennem a kedves zenehallgató útitárs miatt, mert nem áll el az ajtóból, hogy le tudjon a másik szállni. Csak egy kérdésem lenne a zenehallgató emberekhez: esetleg az utazás idejére, nem lehet elszakadni a muzsikától, vagy csak a fél fülbe berakni a fülhallgatót, hogy a környezetét is észlelje?

Nem jó senkit taszigálni, tuszkolni, főleg, ha nem lát az illető

Én csak alacsonypadlós járművekre tudok felszállni biztonsággal, de már ott sem az első ajtónál, inkább azt elkerülöm, ha csak nem az első ajtónál kötelező felszállni. Azért, mert az útitársak folyamatosan a sofőr mögötti magas ülésre akarnak feltuszkolni, és minden egyes alkalommal el kell magyaráznom, hogy oda nem tudok fellépni. Ezt elkerülendő már nem a megálló táblánál állunk meg Demivel, hanem inkább arrébb megyünk, mert azt tudom, hogy a buszokon a második ajtónál alacsonyak az ülések és nem kell fellépnem sehová.

Kedves Emberek!
Köszönöm, hogy elolvastátok panaszáradatomat, kérem, tartsátok be a kéréseket a balesetmentes közlekedés érdekében.”