Emberségesen nem lehetne?-Beszámoló egy felülvizsgálatról

Felülvizsgálaton vettem részt. Nem, nem engem ?szemléztek?, de így is tanulságos volt.

Egy rehabilitációs járadékos ismerősöm/barátnőm kért meg, kísérjem el a felülvizsgálatra. Egyrészt, hogy legyen kibe kapaszkodnia, szó szerint és átvitt értelemben is, másrészt tanúnak, harmadrészt, lássam, hogy is megy ez Magyarországon 2013-ban. A kapott reggeli időpont előtt negyedórával odaértünk a Thököly útra, bementünk a hivatalba. Lifttel fel a második emeletre, és várakoztunk a 204. szoba előtt. Hogy teljen az idő csendben beszélgettünk, néztem a vizsgáló számzáras (!) ajtaját, rajta két névvel, 1 főorvos asszonyéval és egy ügyintézőnőjével. Ez még később fontos lesz!

Időben szólítottak, bementünk. Barátnőm (a rövidség kedvéért mostantól B.) előre figyelmeztetett, hogy én nem szólhatok, de jogom van bent lenni az Ő kérése/hozzájárulása nyomán. Ezt a bent lévő fehérköpenyes doktornő kérdésére ? miszerint én ki vagyok ? megerősítette. Ott létem nem tetszett se a doktornőnek, se az ügyintézőnek. Némi fintorgás, értetlenkedés után elkérték a személyi igazolványomat, mondván, ott létemet beleírják a jegyzőkönyvbe. B. közölte: épp ezt szerette volna kérni, én pedig szó nélkül odaadtam a személyimet.

Doktornő megkérte B.-t, mondja el, milyen panaszai vannak, milyen gyógyszert szed. B. sorolja, mondja, de érezhetően ideges, izgul, hogy nem jut eszébe minden. Oda akarja adni előre megírt jegyzeteit, de a doktornő közli, hogy azt nem veszi el, neki kell szóban elmondania. B. mondja, hogy betegségének egyik legkellemetlenebb tünete a feledékenység, ezért írta le ezeket. Doktornő legyint. Ezután felszólítja B.-t, hogy vetkőzzön le, bugyi, melltartó maradhat. Mindezt egy olyan vizsgálóban, amelynek hatalmas ablakain nincs függöny, s a szemben lévő ház – szintén nagy ablakokkal ? kb. 25 méterre van!

B. szó nélkül vetkőzik, felfekszik ? nem könnyen ? a vizsgálóasztalra és közben válaszol az ügyintéző pattogós kérdéseire. Hány kg? Dohányzik? Iszik? Tényleg egészségügyi dolgozó volt? B. felel: megmondja a súlyát, nem dohányzik, nem iszik és igen, 9 évvel ezelőtti leszázalékolásáig 3 műszakban onkológiai osztályon dolgozott nővérként. Tart a vizsgálat, amikor berobban a szobába egy civil ruhás nő, valamit vakkant köszönésként, – mi is köszönünk – az ügyintézőtől elveszi B. papírjait. Felém int a fejével, gondolom, az iránt érdeklődik, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Ügyintéző közli, hogy kísérő vagyok. A nő szerint ehhez nincs jogom, de B. neki is elmagyarázza, hogy a törvény értelmében van. Majd B. papírjait nézegetve közli, hogy az egészségügyben nagy a kapacitás, lesz majd munkahelye, ha visszamegy.

Véget ér a vizsgálat, B. felöltözik ? segítek neki ? és kéri, hogy kaphassunk valami papírt a vizsgálatról. És ekkor elszabadul a pokol. A civil ruhás nő fennhangon üvöltve közli, menjünk ki, majd megkapja B. a bizottság döntését, ha véget ért a komplex vizsgálat, és különben is mit akadékoskodik itt. Üljön le a folyosón, majd szólnak, ha mehet a következő vizsgálatra. Beszáll még az ügyintéző is, aki közli, hogy ellenségesek voltunk. B. annyit tud kinyögni, hogy rosszul érzi magát, nem érti, hogy miért kiabál vele, egyébként is kicsoda a civil ruhás nő? Dr. X.Y. főorvos ? hangzik el üvöltve az a név, ami a számzáras ajtón szerepel a névtáblán.

És akkor én kérek szót. Halkan, lefojtott indulattal, minden szót gondosan megrágva mondom: ?tudom, hogy nekem nincs jogom szólni, de mégis honnan kellene tudnunk, hogy ki kicsoda ebben a szobában? Az ajtón két női név, bent 2 nő, egyikük orvosi köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, a másik ül az asztalnál és veri a számítógépet. Mivel nem mutatkoznak be, azt gondoljuk, hogy a névtábla szereplői. Honnan kellene tudnunk, hogy a később érkező civil ruhás, agresszív nő a főorvos? És akkor ki vizsgálta B.-t??

Ettől észhez térnek, halkabban mondják, hogy végeztünk, menjünk ki. Így teszünk, kimegyünk a remegő B-vel és leülünk. A folyosón több páciens is odajön hozzánk és megkérdezi, mi történt, miért üvöltöttek úgy velünk, hogy zengett a folyosó? Elmondjuk. Bemegy a következő beteg, egyedül, a férje inkább kint marad. Eltelik kb. 10 perc és jön is kifelé az időközben orvosi köpenyt felvevő Dr.X.Y. főorvos asszonnyal, aki mézes-mázos hangon, halkan (!)közli vele, hogy picit várjon, igyon addig egy finom kávét vagy kakaót a büfében. No lám, ilyen stílusban is lehet?

Még félóra és végzünk, miután a foglakoztatási szakértő és a szociális szakértő is feltesz B.-nek néhány kérdést. Van-e közgyógyellátási igazolványa, kap-e bármilyen önkormányzati segélyt, ajánlottak-e neki munkát a munkaügyi központban? Mindhárom kérdésre ugyanaz a válasz: nem!

A történetnek egyelőre itt a vége. B. várja a határozatot, s remegve gondol arra, hogy mi lesz, ha elveszik a járadékát. Szándékosan nem írtam B. betegségéről, állapotáról, mert ebben a történetben a hivatal munkatársai és azok viselkedése az érdekes, aki döntenek az Ő sorsáról. Akik eleve ellenségnek tekintik, és megalázóan bánnak vele, pedig csak törvény adta jogával kíván élni.

Forrás a hirhatar.hu-n megjelent Gy. Németh Erzsébet írása

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .