Erőss Zsolt: „Le kell küzdeni magam”

Interjú life.hu-ról
Beszélgettem vele nem sokkal azután, amikor úgy döntött, hogy az amputációt választja egy teljesebb élet érdekében. Akkor még csak álmodott arról, hogy újra hegyet mászhat. Azóta túl van két expedíción. Íme a „Hópárduc”, aki az Ozone GPS műsorvezetője.

Augusztus elseje óta minden nap képernyőn vagy. Találtál magadnak egy újabb kihívást…

Annak is tekintem. Belecsöppentem, de csak olyan feladatot vállalok el, amihez van némi közöm. A természetvédelem, a környezettudatos életmód közel állnak a szívemhez. Leginkább ezekért teszem, és nem azért, hogy a képernyőn lehessek.

Nyilván hozzászoktál a kamerához, de ez mégiscsak egy másfajta szerep. Volt benned kétely, amikor elvállaltad? A hegyen ugyanis megtanultál gyorsan és jól dönteni – mondtad nekem annak idején.

Abszolút volt és van bennem kétely. Sosem éreztem vágyat arra, hogy műsorvezető legyek. Nem tudom, hogy mennyire akarok és mennyire tudok ennek megfelelni. Ugyanakkor persze ez egy feladat, tehát nem csinálnám, ha nem vonzana.

Azért bujkál benned valami exhibicionizmus, hiszen arról szól az életed, hogy megmászd a hegyet – és ezt sokaknak meg is mutasd!

Lehet exhibicionizmusnak is nevezni a hegymászás tekintetében, de leginkább azért akarom megmutatni azt, amit csinálok, mert szép és érdekes. Amikor az ember elkezd hegyet mászni, akkor nyilván úgy készít fotókat a kalandjairól, hogy tudja, arra más is kíváncsi lehet. Ez nem azt jelenti, hogy erőszakkal akarnám mutogatni, hogy ez én vagyok! Ilyen nagyon nincs bennem. Nem azt akarom megmutatni, hogy én vagyok a legjobb, hanem valamilyen szépséget, értéket igyekszem közvetíteni.

teljesítmény szépségét és értékét?

Leginkább a teljesítményét. A hegymászásban eléggé összefügg a szépség a teljesítménnyel.

Van egy állandó munkahelyed. Évek óta túrákat vezetsz, előadásokat tartasz, most megjelent rólad egy vaskos kötet – nyilván azon is dolgozni kellett -, de van valamilyen szakmád? Három műszakban dolgoztál fémforgácsolóként.

A fémforgácsolás kényszer volt. Volt egy fémforgácsoló szakiskola Gyergyószentmiklóson, tehát ilyen irányú szakérettségim van, és utána nem mentem tovább sehova. Akkoriban nem láttam semmilyen irányt, ami vonzott volna. Nem motivált az, amit tanultam.

Akkor miért ezt a szakmát választottad?

Nem volt sok lehetőségem. A gimnáziumban volt még matek-fizika tagozat, de én nem voltam elég jó tanuló. Miközben elég jófejű, gyors felfogású gyerek voltam – remélhetőleg ez máig jellemző rám -, de akkor nem volt elég érdekes és vonzó az iskolarendszer. Ma már másképp látom, de hát így alakult. Az informatika érdekelt volna, de az még nem volt akkoriban.

De álmodoztál arról, hogy majd inkább abból kellene megélni, hogy kapaszkodsz és hódítasz?

Érdekes volt megtapasztalni azt az életformát, amit a három műszak jelentett. 17 évesen nap mint nap álltam a gép mellett, volt két hét szabadságom egy évben. Egy olyan srácnak, aki épp a szabadságmániás hegymászásban kezdi próbálgatni magát, ezt nagyon furcsa volt átélni, de láttam azt is, hogy a marómestereknek ez kitölti az életét. Ehhez értenek, dolgoznak, és számukra ez az érték.

Közben neked az járt a fejedben, hogy inkább máshol lennél?

Tiszteltem őket, de abban már voltak kételyeim, hogy vajon nekem is ezt kell-e csinálni. Szerettem volna lázadni, mást csinálni, de hát egy zárt rendszerben éltünk. Építettük a szocializmust. Abból nem volt könnyű kitörni.

Minden nap ugyanolyan volt. Milyen a monotóniatűrésed?

Jó. A hegymászásban is van monotónia! Persze egész másfajta. Nekem a monotóniát tűrni kell, de valójában a változatosságot kell szeretni!

Nekem elsőként nem a monotónia jut eszembe a hegymászásról, bár nyilván csak képzeteim lehetnek, tapasztalatom nincs. A könyvedet olvasgatva megakadt a szemem azon, hogy már 4 évesen, tehát ovisként élted át az első fagyásos sérülést. Azon méláztam, hogy ha az ember gyerekként megfogja először a tűzhelyet, megtanulja, hogy soha többé ne menjen közel a tűzhöz…

Volt ilyen is!

Gondoltam, hogy eleven gyerek voltál, de a fájdalom nem riasztott el?

Arra hívta fel a figyelmemet, hogy tudni kell uralni az eseményeket. Ahol hó van, ott el lehet esni, el lehet ütni egy fát – de hát ezek mind a kihívás részei és meg kell oldani, lehetőleg sérülés nélkül. Négyévesen a mínusz 30 fokban megtanultam, hogy a hideg tartogat veszélyeket – az ember egy idő után elkezd fázni, aztán fagyni, de ez inkább a tudatosságra ébresztett rá. Ezen simán túl lehet úgy lépni, hogy van veszély, csak tudni kell kezelni és lehetőleg nem úgy kell elesni, hogy súlyosan összetörjem magam. Ez nem volt több ennél, és egyáltalán nem vitt olyan irányba, hogy óvatos legyek.

Édesanyád se mondta, hogy Zsoltika, ne csináld!

Nem. A Gyilkos-tónál laktunk, gyönyörű helyen! Ott dolgozott édesanyám, közben Gyergyóba jártunk iskolába, de nem volt szoros a szülői felügyelet. Nem ellenőrizték állandóan, hogy hogyan tanulok, mit csinálok, tehát viszonylag szabad voltam már kisgyerekként is. Utólag is azt gondolom, hogy jó volt ez így, és jól tudtam élni ezzel a szabadsággal.

„1981. 06. 20., Posta út, Postafal, fok 3A” – ez volt tizenhárom évesen a naplóbejegyzésed az első mászásról. Meddig vezetted a naplód?

Nem sokáig, de még mindig őrzöm. Amikor belecsöppentem ebbe a kalandba, nyitottam egy kis szent noteszt, és abba írogattam. Azt terveztem, hogy ha majd nagy hegymászó leszek, akkor ebben lehet látni és követni, hogy mi mindent másztam meg, de aztán a napló elvesztette a jelentőségét. Ahogy egyre nehezebb célokat választottam, annyira sodort az élet, hogy már nem volt időm jegyzetelni.

Tehát nem az volt a lényeg, hogy mit éltem át, hanem az, hogy még mit fogok?

Igen. A hegymászásban ez abszolút benne van. Bármit is érünk el, már ott a következő cél.

2012 tavaszán az annapurnai expedícióban öt embert vesztettél el. Nyilván hihetetlen önfegyelem kell, hisz túl kell élni, cselekedni kell. Meg tud kérgesedni úgy az ember lelke, hogy ettől ne kerüljön padlóra?

Nem, én a padlón voltam. Ahogy jöttem lefelé, persze tudtam, hogy le kell küzdeni magam. Egy ilyen helyzetben az is benne van, hogy menteni kell, ami menthető. Nem volt ez egyértelmű ott, abban a pillanatban, hogy mi is történt, de amikor felfogtam, hogy nincs mit tenni, persze, hogy padlón voltam – maximálisan. Amennyire én lehetek. Egyébként akkor fizikailag is rosszabb állapotba kerültem, mint amennyit meg akartam engedni, amennyit ellenőrzés alatt szerettem volna tartani. Mikor elindultam lefelé, akkor jöttem rá, hogy jobban legyengültem, mint gondoltam.

Abban az állapotban mennyire képes az ember gondolkodni?

Ott eléggé átalakulnak az értékrendek. A legfontosabb menteni magam. Ebben az is benne volt, hogy ki kellett derítenem, mi történhetett a barátommal, Horváth Tibivel. Esetleg van-e bármi nyom felé, hiszen egy nappal előttem tűnt el, ugyanott ereszkedett le. Ez motivált legjobban. Ahogy lejöttem, el kellett fogadnom, hogy nincs mit tenni, de akkor még le kellett mennem, ami nagyon hosszú és fáradságos út volt. Fizikailag és mentálisan nagyon megrogyva értem le az alaptáborba. Aztán persze magamban kellett és kell megvívni azzal, ami történt.

Nyilván a lelki regenerálódás sokáig tart, és a fizikai? Volt, hogy 4 nap alatt 15 kilót fogytál a hegyen. Mennyi idő alatt jössz rendbe?

Gyorsan regenerálódok.

Ugyanúgy, mint 20 éve? Vagy érzed már a rozsdásodást…

44 éves vagyok, és azért érzek már rozsdásodást. Abban érzem leginkább és arra kell figyelnem, hogy a fiatalság megengedi azt, hogy nagy hullámzás legyen a teljesítményben. Tud csúcsra pörögni, majd elkényelmesedni, visszaesni és abból ismét gyorsan felpörögni. Nálam ez a felpörgés lelassult és veszélyes, ha elpuhulok. Veszélyesebb, mint néhány évvel ezelőtt.

2013-ra is tervezel egy újabb túrát a Kancsendzöngára. Hogy kell erre felkészülni testileg? Kell súlyfelesleg, amit ott elveszíthetsz?

Ebben soha nem kellett tudatosnak lennem, mert a fizikumomban ez a hullámzás szépen benne van már. Amikor lent vagyok, jó körülmények között, akkor jön rám plusz súly, de a testem ezt már jól tudja kezelni.

Azt mondtad valahol, hogy nem edzel az újabb expedíciókra, hanem inkább az életmód készít fel a megmérettetésre.

Nem tudok szigorú szabályokat fölállítani az életemben, mert nagyon kaotikus, hogy mikor, mit csinálok. Az ősz az előadó körutakról szól, ehhez jönnek most a könyvbemutatók – ebben nincs komoly rendszer. Viszont azt látom, hogy azok az amatőrök, akikkel hegyre megyek, akiknek túrákat vezetek, azok jól bírják, ha hetente kétszer mozognak. Annyi elég. Én is igyekszem hetente kétszer futni.

Ha már a futásnál tartunk, amikor legutóbb találkoztunk, akkor még a testképedet is tanulnod kellett. Most pedig már hegyet másztál egy furcsa szerkentyűvel, amit felcsatolsz. Ez mindig rajtad van, vagy előfordul, amikor mankózol? Hogy néz ki az élet mozgássérültként, miközben folyamatosan feszegeted a határaidat?

A kerekesszék sokáig útban volt. Mondták, hogy maradjon otthon nálam, de hát nekem egyáltalán nincs mit csinálnom vele! A mankókat is kölcsönadtam, majd visszakaptam, de el vannak süllyesztve. Nem használok ilyesmiket. Valójában mindig úgy van mellettem a láb, hogy viszonylag gyorsan fel tudjam venni, mint egy csizmát. Ez a szintű mozgássérültségem csak annyit jelent, hogy nem tudok hirtelen, fölpattanva elrohanni valahová, hanem kell pár másodperc az induláshoz.

Sose jutott eszedbe az elmúlt 2 évben, hogy miért kellett ennek így történnie? Az ember gondolkozik utólag a felelősségen, a hibán – és most nemcsak a balesetedet, hanem a tragédiákat nézve. Azért ezeket a dolgokat csak el kell helyezned valahol.

Ez is benne van a hegymászásban, és érdekes, hogy ez is egy tükör a hétköznapok felé – ezek sablonok. Bármi sablonná válhat, amikor egy történet beépül úgy, hogy azt tudjuk használni. Én a balesetem előtt, ha olyat hallok, hogy a kötél meghúz egy embert havas terepen, jön a lavina, és összetöri a csontjait, akkor bennem ez egy sablonná válik: hogy van ilyen helyzet, adódhat ilyen probléma és erre megoldást kell keresni. Mindenre van valamilyen megoldás. Persze, ha nagyon pörögnek az események, akkor nehéz, de ha van sablonunk rá, akkor sikerülhet.

Téged a hegymászás a megoldáskeresésre, a hogyan továbbra tanított meg. Hogy ne ragadjunk bele abba, hogy mi nincs.

Én ezt az egészet nem úgy fogtam fel, mint isten csapása. Az embernek tudnia kell az életét úgy megélni, hogy annak érezze a kockázatait is. Számomra az a legfurcsább, amikor azt állítják szembe a hegymászással, hogy valaki kényelmesen, aktivitás nélkül él. Azt hiszik, hogy akkor kevesebb az élet kockázata, pedig a passzivitásnak talán súlyosabbak a kockázatai és a költségei, mint az aktív életmódnak. Szerintem ez biztos. Érdekes dolog, hogy a kórházban vagy a rehabilitáción én voltam az egyetlen, aki sporttal került oda, konkrétan hegymászással, de sose volt elődöm. Nem a sportolók vannak ott tömegével. Bárkinek eshet baja, a legnagyobb biztonságra törekvőnek is. Nagyon remélem, és úgy is cselekszem, hogy irányítás alatt tudjam tartani a dolgokat, vagy ha csúszik ki az irányítás a kezemből, elég képzett és ügyes vagyok ahhoz, hogy improvizáljak és megoldjam.

Gerda lányod majdnem négyéves – a baleseted idején még nem, de mára már felfogja, hogy mi történt.

Tudja, persze. A feleségemmel – aki egy jó hegymászó és jó expedíciós hegymászóvá vált mellettem – együtt vittük el őt „apafilmet” nézni. Tehát látta, hogy mi és hogyan történt. Érdekes, ahogy ő is a részesévé vált. Felfogta, hogy apának is volt normális lába, ami normálisan működött, amíg meg nem történt a lavinabaleset. Időnként bele is szövi a saját kis történeteibe, hogy ő is ott van, és jól oldalba rúgja a lavinát!

Megvédi a papát?

Igen. Látja, hogy abban, amit csinálok, vannak aggasztó dolgok és kockázatok.

A feleségedet tényleg az interneten keresztül ismerted meg?

Eleinte nem akartuk ezt reklámozni, meg beszélni róla…

Egyszer valahol elszóltad magad. 40 éves voltál, mire megtaláltad a párod.

Furcsa, hogy ma az ember nem képes olyan szinten társaságban élni, hogy párt találjon magának. Szerintem ez egy katasztrófa, mert a régi világban ez természetes volt, ma meg úgy tűnik, hogy az a normális, hogy fel kell menni az internetre és keresgélni.

Hát, azt hinném, neked a hegyen jön szembe valaki…

Én is ezt gondoltam. Elég sokszor éreztem magam magányosnak, szerencsétlennek ezen a területen. Nem szerettem egyedül lenni. Végül ezért próbálkoztam az interneten. Nagyon reménytelennek tűnt, mert azt láttam, hogy ez mégsem olyan jó fórum erre, de jó nagy szerencsével mégis összejött! Érdekes, hogy föltettem magamról egy képet, ami elég jól mutatta, hogy én vagyok – de nem jöttek rá, vagy nem tudták. Néhányan megkerestek, hogy szép a szemem vagy ilyesmi, de senkinek nem tűnt ismerősnek az arcom, pedig voltam óriásplakáton, tehát azért volt némi nyilvánosság körülöttem. Persze ez még a baleset előtti történet, de akkor is ismert voltam már valamennyire. Egyetlenegy valaki volt, aki viszont cikizett, hogy az nem lehetek én, hanem biztos bebújok egy másik kép mögé…

Adta hírül a life.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .