„Ha egyszer feljutottam a lift nélküli tanszékre, csak akkor hoztak le, ha vége volt a tanításnak” – így végezhet egyetemet egy kerekesszékes lány

Rajta kívül még nem tanult kerekesszékes diák a Közép-európai Egyetemen. Hosszú és küzdelmes utat járt be a CEU-s diplomáig: az általános iskolát csak magántanulóként végezhette el, az egyetemen pedig volt, hogy a tanára ölben vitte vizsgázni.

„Kint napokra megfeledkeztem róla, hogy mozgássérült vagyok” – meséli amerikai tanulmányútjáról az akadályokkal teli Magyarországra hazatérő Molnár Zóra. A huszonéves lány közösségszervezőként azért dolgozik, hogy itthon se csak a szerencsén, illetve a szülők anyagi helyzetén és lobbiképességén múljon az, hogy egy fogyatékkal élő önállóan élhessen és a képességeinek megfelelő iskolákat végezhesse el. Ha Zóra édesanyja egykor elfogadja a falusi általános iskola döntését, és speciális intézménybe viszi a gyerekét, most nem egy háromdiplomás és több nyelven beszélő nővel társalgok a budapesti Premier Kultcaféban. Nagy valószínűséggel össze sem sodor minket az élet, mert Zóra – sok ezer honfitársához hasonlóan – még mindig az édesanyjával élne szülőfalujában, esetleg a legközelebbi nagyváros szociális ellátóintézményében végezne betanított munkát. Zóra pedagógus édesanyja azonban pontosan tudta, hogy a koraszülésből fakadó agyvérzés kislányának „csak” a mozgására van kihatással, az értelme nem pusztán ép, de képességei különlegesen jók, ráadásul szüleinek köszönhetően születése pillanatától a legjobb fejlesztő ellátásokat kapta. A nevelési tanácsadó vizsgálatai igazolták is az anya véleményét, így a helyi iskola kénytelen volt felvenni őt. Mivel azonban a legtöbb általános iskolához hasonlóan ennek sem volt akadálymentes az épülete, Zóra csak magántanuló lehetett. A tanárok az otthonában tanították és vizsgáztatták – az osztálytársaival alig találkozott. Gyerekbetegségek a gimnáziumban Ha Zóra az ovis, általános iskolás és gimnáziumi éveiről beszél, elkezdi emlegetni, hogy ő milyen szerencsés tulajdonképpen, hiszen az agyának csak a mozgásért felelős központja sérült, a szomszédjukban lakott az ország legjobb gyógytornásza, és legfőképpen: mert csodálatos édesanyja van, aki sosem hagyta, hogy meghiúsítsák lánya terveit. Ők ketten az édesapja korai halála után együtt küzdöttek azért, hogy Zóra egy nap teljesen önálló életet élhessen. Zóra esetében a fizikai nehézségeket kompenzálták a tanulmányaiban elért sikerek: nemcsak az általános iskolát végezte el színkitűnővel, hanem a gimnáziumot, majd az egyetemet is. „Gyerekkoromban nem nagyon voltak kortárs kapcsolataim, a gimnáziumban jártam először közösségbe, ezért ott estem át az összes gyerekbetegségen. Az első osztály második félévében alig jártam iskolába – idézi fel a lány, aki a mai napig hálás a kisvárosi gimnázium igazgatónőjének, hogy az osztályát egy földszinti terembe költöztette, és a tanárok látogatták őket, nem a diákok vándoroltak a különböző emeleten lévő termek között. – Nem lettem a társaság központja, talán ezért is kapcsoltam rá még inkább a tanulásra. Emellett pedig rá akartam cáfolni arra a többször is hallott vádra, hogy csak a helyzetem miatt kaptam jó jegyeket addig.” Volt harmadik célja is a kemény tanulásnak. Zóra kisgyerekkora óta állatorvos szeretett volna lenni. Bár kamaszkorában szembesítették vele, hogy elbukna az alkalmassági vizsgán, a mai napig nem tudott teljesen lemondani az álmáról. „Most, huszonnyolc évesen is nekiállnék, ha változnának a felvételi követelmények” – vallja be a lány, aki végül a Pécsi Tudományegyetem pszichológia szakán kötött ki. „Itt ígértek támogató szolgáltatásokat, ami fontos szempont volt iskolakereséskor.” A pécsi élete azonban tele volt nehézségekkel. Alig várta, hogy csütörtök esténként hazamehessen, és mindig hétfő reggel utazott csak vissza. Mindaz, ami ott történt vele, ahol elvileg egyáltalán esélye volt egyetemre járnia, jól példázza, hogy miért jut olyan kevés mozgássérült diplomához – márpedig ez az egész életükre, boldogulásukra kihatással van. „Volt egy hallgató fiú, akit egy városszéli szociális otthonban helyeztek el. Idős, demens emberekkel élt együtt, hozzájuk kellett alkalmazkodnia. Egy év után feladta, és visszament a falujába” – meséli Zóra, hozzátéve, hogy ő sem tudott megközelítőleg sem hasonló életet élni, mint egészséges társai. Egyedül a dombtetőn „Nem találtam fel magam, de esélyem se nagyon volt rá. A dombon laktam, a műszaki kollégiumban, mert csak ott volt akadálymentes szoba. Onnan reggel lesegített a szolgálat munkatársa, délután vissza. Ugyanígy, ha egyszer feljutottam a lift nélküli egyetemi épületben a tanszékre, csak akkor hoztak le, ha vége volt a tanításnak. Nekem nem volt olyan, hogy lyukasórában elugrom kávézni a többiekkel, vagy este bemegyek a városba. Minden spontán dolog, ami a közösségi életet meghatározza, hiányzott az életemből” – sorolja Zóra, hogy miért érezte úgy az alapképzés leteltével, hogy el kell jönnie Pécsről, ahol a liftjáró lemerülése miatt egyszer a professzorának ölben kellett felvinnie az emeleti tanszéken tartott vizsgára. Úgy tűnt, nincs akadálya a budapesti mesterképzésnek: Zórát felvették az ELTE szociálpszichológia képzésére, és egy kollégiumi szobát is sikerült neki szerezni a városban, de biztonságképpen azért a Pécsi Egyetemet is bejelölte második helyen. Már a jelentkezési sorrend módosításának lehetősége után hívta fel az ELTE koordinátora: még sincs számára hely a kollégiumban, mert az akadálymentesíteni kívánt szoba az emeleten van, ami ellenkezik a tűzvédelmi szabályokkal. Várjon egy évet, vagy költözzön be egy szociális ellátó intézménybe. „Annyira zokogtam, hogy válaszolni sem tudtam, édesanyám vette át a kagylót – idézi fel Zóra elcsukló hangon. – Számomra egyik megoldás sem volt opció. Az Oktatási Hivatal viszont mereven elzárkózott attól, hogy a határidő lejárta után módosítsam a sorrendet, így Pécsen sem maradhattam. Megpróbáltunk magánkollégiumi szobát, albérletet találni, de kiderült, hogy egy kerekesszékes, ha nincs sok pénze, nem tud vidékről a fővárosba költözni, ahol minden mással kapcsolatban több lehetősége lenne a teljeshez közelítő életre. Fűnek-fának telefonálgattunk, végül csoda történt.” Megkapták az egyik belvárosi kerület polgármesterének telefonszámát, aki a lehető legkedvezőbb módon segített megoldani a kilátástalannak tűnő helyzetet: kiutalt egy szociális bérlakást Zórának, hogy Budapesten lakhasson, és tanulhasson. Zóra azóta – immáron öt éve – ebben az átalakított pici lakásban lakik. Élete egy csapásra megváltozott, a fővárosi lakhatás lehetősége megannyi kaput kinyitott előtte, ezért is vált legfőbb ügyévé a fogyatékkal élők önálló lakhatásának kérdése. Nem csak jófejség Tanulmányait már célirányosan folytatta a CEU-n, amelynek angol tesztjére egy nyár alatt készült fel: három hónap alatt egyedül „húzta fel” az angolját középről felsőfokra. Áprilisban nemcsak a sikeres felvételiről értesítette az egyetem, hanem arra is megkérték, hogy járja be velük azt az épületet, amelyben az órái lesznek, hogy az igényei szerint végezhessék el az akadálymentesítést. „Felfoghatatlan volt a jelenet: körbementünk a programkoordinátorral és egy pénzügyes munkatárssal, hogy hol van szükség önműködő ajtókra és rámpákra, mindent feljegyeztek, és megígérték, hogy szeptember 5-én egy akadálymentesített épület fog várni rám. Úgy is lett” – idézi fel Zóra, a CEU első kerekesszékes hallgatója. „Szuper jó fejnek gondoltam őket, és persze azok is, de ők valójában az amerikai szemléletet képviselik, amit nemrég magam is megtapasztalhattam. Az USA-ban az egész élet akadálymentes – összegzi Zóra a Professional Fellows program során szerzett tapasztalatait. – Mozgássérültként egyedül is el-, illetve be tudsz jutni a legtöbb helyre. Az ugyanis, aminek a használatához valaki segítségére van szükséged, nem akadálymentes – ebben itthon nagy tévedés van. Az Egyesült Államokban nem létezik olyan, hogy egy közintézménybe, múzeumba, moziba ne jusson be segítség nélkül egy kerekesszékes, hogy ne mehessen egyetemre, vagy bármiből kiszoruljon. Életemben először éltem meg azt, hogy ha útközben megkívánok egy sütit, akkor beugorhatok egy cukrászdába, csak úgy, spontán módon. Hogy egy program előtt nem kell odatelefonálnom a kiválasztott helyre, hogy hány lépcső van, milyen az ajtó – mint itthon. Budapesten nem mehetsz be csak úgy bárhová kerekesszékkel, inkább azt tudja az ember, hogy melyik az a pár hely, ahova bejuthatunk – mint például ide.” Zóra legnagyobb élménye az Egyesült Államokban az volt, hogy a fogyatékkal élők ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem szégyellik, rejtegetik másságukat, inkább értékként tekintenek rá. „Nekik nem beszédhibájuk, hanem akcentusuk van” – mondja. Persze Amerikában sem volt ez mindig így. Ott 1990-ben lépett hatályba egy átfogó esélyegyenlőségi törvény, amely a fogyatékkal élők kemény fellépése nyomán született meg, és jelentősen hozzájárult az egyenlő bánásmódhoz. „Minden, ami történt velem, amit tanultam, végül összeállt, értelmet nyert: nekem azért kell harcolnom, hogy amit én sok szerencsével és támogatással elértem, az alanyi jogon járjon minden mozgássérültnek: esély az önálló tanulásra, önálló életre.” Zóra harcához társakat is talált. Kutatástól a harcig A CEU képzése alatt botlott bele egy felhívásba: a Közélet Iskolája csatlakozókat keresett mozgássérültek önálló lakhatását felmérő részvételi akciókutatásához. A kutatás tíz hónapig tartott, nemrég jelent meg az eredményét összefoglaló tanulmány. A kutatás lezárulta után a csoport nem akart szétszéledni, és mentoruk, támogatójuk, szövetségesük, Udvarhelyi Tessza javaslatára jelentkeztek a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) közösségszervező pályázatára. Idén már másodszorra nyerték el, ennek köszönhetően lett Zóra az időközben nyílt csoporttá alakult Önállóan lakni – közösségben élni főállású közösségszervezője. Így 2017-ben aktív részesei voltak a 3-as metró akadálymentesítéséért indított, és végül sikeres kampánynak. „Az érintetteknek önbizalmat ad, ha a saját ügyükben profik lesznek, és mi azzá tesszük egymást a csoportban, hiszen összeadódnak a tapasztalataink. A fogyatékos emberek nehezen mozdítható társadalmi csoport, amely belekövesedett – akár a szülőktől is – kiszolgáltatott helyzetébe” – összegez Zóra. (Forrás: Nlcafé)

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .