Hogyan viselkedjünk egy fogyatékos gyerekkel vagy felnőttel?

Az idegenek, de a hozzátartozók, rokonok, ismerősök is sokszor azért jönnek zavarba, ha fogyatékos gyerekkel vagy felnőttel találkoznak, mert úgy érzik, ismeretlen helyzetbe kerültek, ahol ismeretlen szabályokat kellene betartaniuk. Olyan csapdában érzik magukat, amiben nincs garantáltan helyes mozdulat, jó szándékkal is bánthatnak, faragatlanok lehetnek, ha van rajtuk sapka, ha nincs.

Vannak fogyatékosok, akik megpróbálják elmondani, mik azok a dolgok, amiket ők bántónak éreznek és mik azok, amiket ezek helyett szeretnének. Más, hasonló fogyatékkal élők ugyanezekről a szabályokról másképp gondolkoznak, másképp éreznek. (A mozgásban vagy az érzékelésben akadályozottak rendszerint felveszik a listára azt is, mennyire megalázó, amikor „hülyének nézik őket”, értelmi fogyatékosként bánnak velük. Talán ha értelmi fogyatékossal találkozunk, őt joggal nézhetjük hülyének?)

Megnyugtató lenne, ha most felsorolnánk egy kis számú aranyszabályt, amit elég betartani ahhoz, hogy megfelelően viselkedjünk fogyatékosok társaságában is. Lehetőleg minden fajta fogyatékosságra érvényesen. De hiába a szabályok, a lóláb valahol mindig kilóg, mert a viselkedésünkön meg fog látszani, ahogyan gondolkodunk. Ha változtatni akarunk, a gondolkodásunkon kell változtatnunk.

A spanyolviasz, amit fel kell fedeznünk, az az, hogy a fogyatékosok, akiket kerekesszékesnek, vaknak, értelmi fogyatékosnak, halmozottan sérültnek és hasonlóknak látunk, azok emberek. Emberek elsősorban, emberek másodsorban és emberek harmadsorban is. Hacsak nem vagyunk a terapeutáik, orvosaik, fejlesztéssel foglalkozó pedagógusaik, akkor nem kell azzal a szinttel foglalkoznunk, ahol már különbözőek vagyunk. Elég tudnunk, hogy egy ember áll előttünk. Egy teljes értékű ember. Lehet, hogy nem mindent csinál teljesen úgy, mint akiket ismerünk (lehet, hogy mi sem csinálunk mindent teljesen egyformán), de mérjük-e bármelyik másik embertársunk jogosultságát az ember címre azzal, hogy mennyi idő alatt fut le száz métert, tud-e produkálni normál A hangot, fel tud-e emelni egy cementes zsákot, érti-e Kantot, tud-e Zacher tortát sütni, társaságban viccet mesélni vagy fára mászni?

Hogy emberek vagyunk, az nem a teljesítményünk következménye.

És a kérdéseink innen kezdve megválaszolják magukat. Nem, nem kell félni tőlük. Nem, nem kell kiabálni, ha hozzájuk beszélünk. Igen, illik megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre, mielőtt beavatkozunk az életükbe. Nem, nem kell nekik mindenben segíteni: Amiben láthatóan remekül boldogulnak, abban nyugodtan lehet őket hagyni remekül boldogulni – és nem, nem kell minden „teljesítményhez” gratulálni. Igen, hozzájuk kell beszélni, nem pedig róluk, a kísérőjükkel (ha van nekik – és nem, nem kell mindig mindenkinek kísérő).

Forrás a downbaba.hu

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.