Indiánok egy másik világban

ESÉLYT ADNI AZ ÖNÁLLÓ ÉLETRE – ez motoszkált Németh Márta fejében, amikor eldöntötte, hogy létrehoz egy rehabilitációs otthont, ahol vak és súlyosan látássérült emberek emelt fővel élhetnek. Szakmát tanulnak, saját jövedelmük van, önálló életterük, és a szabadság mellett ott van a biztonságot adó háttér is.

Németh Márta alig múlt tizenhat éves, amikor eldöntötte, hogy vakokkal szeretne foglalkozni. Annak ellenére, hogy még nem találkozott súlyosan látássérült emberekkel. Szülei mérnökök, nagyszülői és távolabbi felmenői református lelkészek voltak, az elesettek iránti érzékenységet volt honnan örökölnie. Lánya elszántságát látva édesanyja arra buzdította Mártát, legalább menjen el a vakok iskolájába, és utána döntsön. Az iskola egyáltalán nem tetszett neki, az emberek annál inkább. Hazament, és ezt mondta: „Ezt fogom csinálni.” Egyenes út vezetett a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára, nyaranta vak felnőtteket táboroztatott, és miután lediplomázott, a vakok állami intézményében lett nevelő. Fokozatosan megtapasztalta, mennyire más a világuk, és ebből kell őket elvezetni a többségi társadalomba. Az indiánregények hősei jutottak eszébe velük kapcsolatosan, akik mélységesen elveszettek, amikor kiemelik őket a saját környezetükből, és nekik meg kell tanulniuk másikban élni. Egy pécsi alapítványnál is dolgozott, többször ment tanulmányútra Belgiumba és Németországba. Ahogyan fogalmaz erről: – El lehet képzelni, hol tartottak jó harminc éve a fogyatékos ellátásban! Akár a vak idősek otthonába, akár iskolába mentünk, mindenhol érzékelni lehetett, hogy az érintettek a legfontosabbak. A személyzet irodái kopottak voltak, de a vakok a legmagasabb szintű ellátást kapták. Nálunk éppen fordítva működött minden. Mártának nemcsak a hazai körülmények voltak szembeötlőek, hanem az is, hogy a vak és gyengénlátó állami gondozottaknak semmi esélyük nincs a tisztességes életre, miután kikerülnek az iskolából. Egyre csak az motoszkált a fejében, hogy a nagy állami intézmények helyett létre kellene hozni egy másik alternatívát: – Ki akartam menekíteni ezeket a srácokat, és esélyt adni nekik. Pestért és a nagyvárosért soha nem rajongtam, mindenképpen egy kistelepülésen képzeltem el az életüket, ahol könnyebben integrálódnak, mindenkit ismernek, van bolt, iskola és vasútállomás, a közelben folyó, erdő, meg egy olyan város, ahol a kulturális lehetőségek is elérhetők. A véletlennek vagy a gondviselésnek köszönhetjük-e, nem tudom, de egy ismerős Vámosújfalut javasolta. Volt egy rövid házasságom, a válás után nevelőszülő lettem, a nyolcéves Bettivel és a másfél éves Janóval jöttem ide. Mindketten értelmileg akadályozottak, Janó vak is. Így kezdtünk új életet, és egy holland református missziónak köszönhetjük, hogy nem üres zsebbel kellett belevágnunk. Meséltem nekik a terveimről, hogy szeretnék egy alapítványt, és olyan otthont teremteni vakoknak és gyengénlátóknak, ahol önállóan élhetnek. Megkérdezték, segít-e 10 millió forint. Nem hittem a fülemnek! Így kezdődött a Búzavirág Alapítvány története 21 évvel ezelőtt. Az alapítvány az alig 700 lelkes falu szélén kapott helyet, de szó sincs arról, hogy az otthont a település végében bújtatták volna el. Az óvoda melletti területen húzták föl a modern épületet, az udvaron minden tiszta és rendezett. Az utcáról egy kis bolt nyílik, gyönyörű kerámiákat, szőtteseket és vesszőkosarakat lehet kapni, mind itt készült. Mert Márta célkitűzései közé tartozott, hogy a lakóotthonban élők dolgozzanak, és legyen saját jövedelmük. Kezdetben nyolc lakó volt, akkor még nem önálló garzonokban éltek, mint most, hanem a főépület felső szintjén, csoportosan. Márta elszántságának köszönhetően a rendszeres pályázatokkal elérték, hogy a lakók pár év elteltével különálló épületet kaptak. Hat garzonlakásban tizenkét látássérült él, van, aki kutyával, mások a gyerekeikkel. – Kis előszoba, konyha, fürdő és egy nappali, a lakásokat a saját bútoraikkal rendezték be, önállóan élnek. Ez a 30 négyzetméter az ő életterük, nem szeretnék mutogatni senkinek. Én is csak akkor megyek hozzájuk, ha hívnak – tájékoztat Márta, így nem a lakásokba megyünk, inkább a műhelyekben nézzük meg, hogyan készülnek a kézműves áruk. A folyosókon polcok, roskadásig megrakva agyag- és fonott tárgyakkal, a falakon szőttesek. A fazekasműhelyben hatalmas ablakok, árad be a fény, a látók nagy örömére. A rádióból halk zene szól, könnyebb így a munka. A sarokban a negyvenhárom éves Gazda Margaréta rutinos mozdulatokkal forgatja a korongot és formázza az agyagot, pedig semmit sem lát. Kaposváron nőtt föl a szüleivel, de a vakok speciális iskolájában tanult a fővárosban, csak a szünetekben járt haza. – A családból senkivel nincs kapcsolatom – mondja –, csak apám látogat meg időnként. Mártát a kollégiumból ismerem, még a kezdetekkor szólt, hogy jöhetek, ha van kedvem. Persze, hogy volt! Imádom a fazekasságot, három évig tanultam, nagyon boldog időszak volt az életemben, látó barátaim is voltak. Reggel ötkor kelek, lassan készülök el. Megreggelizek, és hétkor kezdem a munkát. Ha orvoshoz megyek vagy vásárolni kell, mindig kérek segítséget, a tájékozódás meg a közlekedés nehezen megy. Hétvégenként magamnak főzök, akkor nem dolgoznak a konyhások. Szeretem a túrógombócot meg a sült húsokat. Mesél, időnként elmosolyodik, közben ütemesen forog a korong a keze alatt. Mennyire más élete lenne, ha látna – fut át óhatatlanul az ember agyán. És felel is. – Az soha nem lesz természetes, hogy nem látok, de azt csípem a legkevésbé, hogy rászorulok másokra. És ez mindig így marad. A Búzavirág Alapítvány ötven embert foglalkoztat, a környékbeli megváltozott munkaképességűeknek is nagy öröm, hogy itt épült fel az otthon. A Sárospataki Kistérségben élő fogyatékosok közül is kapnak néhányan munkát az alapítványnál, mindenki tud valami hasznosat csinálni. A szívbeteg Ica 2000 óta dolgozik itt, a szomszédos faluból jár át dolgozni. Nem akárhol tanulta a kerámiafestést, Sárospatakon. Szakszerűen húzza az ecsetet a készülő bögre oldalán, talán többször körbeérné az Egyenlítőt, ahány levelet megfestett élete során. – Így kell, csak lazán meghúzni az ecsetet, egy kis kanyarintással – mutatja az egyszerűnek tűnő mozdulatot, amit már Márta is kipróbált, de azt mondja, nagy kihívásnak bizonyult. A kemencében egymás mellett sorakoznak a tányérok és a csuprok, szinte nagyüzemben folyik a termelés. Szerencsére van rá kereslet, és az alapítvány más termékeire is. Multik, lakóotthonok, falusi vendéglátók vannak a rendszeres megrendelőik között, de az internetnek hála a Facebookon is sok vásárló akad. A munkáért fizetés jár, a mindenkori minimálbér, ebből havonta 36 ezer forintot kell fizetni a lakhatásért, ami a rezsiköltségeket is fedezi. Zsigmond Béla, vagy ahogyan az otthonban szólítják, Béci is hajtja a korongot, elsősorban nem magáért, hanem a két gyerekéért. Vince már iskolás, Hanna hét hónapos. Életéről így mesél: – Glaukómával születtem, soha nem láttam jól, de tizennyolc évesen veszítettem el végleg a látásomat. Összeomlottam. A Vakok Állami Intézetébe kerültem, kitanultam a fazekasságot. Huszonnégy éves voltam, amikor megismerkedtem a feleségemmel, szerelem volt első látásra. Tudom, képzavar, amit mondok, de így volt. Ő súlyosan látássérült, állami gondozásban nőtt föl. Albérletről albérletre jártunk, kenyérre is alig futotta, mindig csak azt mondták rólunk, két szerencsétlen vak. Vincét is elvették tőlünk, még az a szerencse, hogy a nővérem magához vehette. Életem legnehezebb időszaka volt. Az egyik tanárom említette Mártát, 2017. május 2-án jöttünk Vámosújfalura. A gyerekeim születése után ez a legfontosabb dátum az életemben. Anyagilag helyreálltunk, visszakaptuk Vincét. Ez a hely nem csak lehetőség számunkra, Márta esélyt adott arra is, hogy megbecsült tagja legyek a társadalomnak. Ki tudja, ki iszik az ország valamelyik pontján abból a bögréből, amit én készítettem? Visszatért a büszkeségem, ez csodálatos érzés. Ha nincs ez a hely, a családom rég széthullott volna. Béci keze csupa agyag, szemét napszemüveg takarja. A gyerekek miatt hordja, ne lássák a beteg, eltorzult szemét. Hannát már négyszer műtötték, Vincét is többször, mindketten örökölték szüleik rossz látását. A kislányon segíthet a műtét, a kisfiú tizenhét dioptriás szemüveget visel. Lassan ebédidő, bableves és aranygaluska a menü, igencsak kiadós adagot kap mindenki. Három éve van az otthonnak saját konyhája, dolgozik itt egy siket és egy Down-szindrómás lány is. Önfeledten beszélget mindenki, jólesik kanalazgatni a meleg ételt. – Ezt egy néninek viszem, itt lakik a faluban – mondja Betti, Márta huszonnyolc éves lánya, amikor arról faggatom, hová megy az ételhordóval. Szinte megállás nélkül mosolyog, azt hinné az ember, mindig elégedett a világgal. Aztán kiderül, hogy mégsem. – Jobban szerettem Pesten lakni, ott sok ember van, meg a forgalom is nagyobb, de anya ide költözött velünk. Itt nincsenek barátaim, a legtöbben idősebbek, mint én. Sokat fészbukozok, meg szeretek fényképezni, sok mindent fölrakok magamról. És dolgozom, takarítom az irodát meg a kertészek után az udvart. Szeretem a tisztaságot. Nem csak a virágokkal teli udvarban kell dolgozni tavasszal és nyáron, ott a fóliasátor és a sok-sok gyümölcsfa is több mint fél hektáron. Most a tél egyhangúsága uralja a kertet és az udvart, de pár hét, és minden tele lesz élettel. Márta édesapja ültetett száz gyümölcsfát, rendszeresen jött Szentendréről, hogy beoltsa és gondozza őket. A fóliasátrat is ő állította föl, a zöldségszükséglet jelentős részét ma innen fedezik. Szinte hihetetlen, de a kosárfonáshoz szükséges fűzfavesszőket is az otthon lakói termesztik, mert túl sokba kerülne, ha meg kellene venni. Tamás és Jolán megváltozott munkaképességű. Itt kezdték az életüket, de két éve házat vettek, és beköltöztek a faluba. Mindketten gyengénlátók, két gyereket nevelnek, a kicsi most kezdte az óvodát, a nagy már iskolás. Még azelőtt kitanulták a kosárfonást, hogy Vámosújfalura jöttek volna, jó, hogy van ez a munka. Lassan vége a munkaidőnek, mindenki hozzálát, hogy rendet rakjon maga körül. A szövőműhelyben Janó, Márta fia még gombolyítja kicsit a rá bízott fonalat, miközben egyfolytában beszél, kérdez. Kezet fogunk, bemutatkozunk egymásnak, kezével alaposan „szemügyre veszi” a kezemet. – Fantasztikus humora van, ez a gyerek mindig vidám – mondja Márta elérzékenyülve, és elmeséli, hogy nyáron milyen sok egészséges gyerek jön hozzájuk kézműves táborba. Ilyenkor a garzonok fölötti tetőteret veszik birtokba. – A látássérült és az értelmileg akadályozott lakóink is foglalkoznak velük, csodálatos nézni, hogy milyen elfogadók a gyerekek a mieinkkel. Sokan megkeresik az alapítványt az ország számos pontjáról, hogy szívesen jönnének, de Márta azt mondja, nem szeretnének bővülni, mert akkor az otthon elveszítené a személyes jellegét. Aki akar, maradhat élete végéig, feltéve, ha el tudja látni magát. Itt nincs ápolószemélyzet, ahogy állandó felügyelet sincs, csak hétköznap délutánonként érkezik két segítő pár órára. Németh Márta tavaly Jószolgálati-díjat kapott a munkájáért. Azt mondja, jólesik neki az elismerés. Húsz év munkája. A Búzavirág egy rehabilitációs célú lakóotthon, ahol megpróbálják önálló életre nevelni a látássérült és a más fogyatékkal élő embereket. Úgy tűnik, sikerül. (Forrás:Biczó Henriett / Szabad Föld Online)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .