Interjú: Helle Maxi napjainak végtelen eleganciája

A hallgatók és felolvasók csupán hangoskönyv-szerkesztőként ismerhetik – ideje hát, hogy beljebb hatoljunk a Maxi-univerzumba!

Iván Péter: Sok-sok éve ismerjük már egymást, Maxi, mindig is lenyűgözött étvágyad és fogékonyságod a kultúra legkülönbözőbb megjelenési formái iránt: végigolvastad az életedet, Pest-Buda rajongó amatőr helytörténész és kiváló gasztronómus vagy, ezenkívül – nem sokan tudják – bámulatos könnyedséggel rögtönzöl verseket bármilyen témában és rímképlettel. Ám ha egyetlen szóval kellene jellemeznem téged, azt mondanám, hogy mindenekelőtt zenész vagy. Régebben hobbizongoristaként definiáltalak volna, de tavaly óta rendszeresen a Margitszigeti Thermal Hotelben szolgáltatod a vendégeknek a bárzenét. Ez már kicsit több, mint szabadidős tevékenység.

Helle Maxi: Valóban, 2024 elején kaptam felkérést egy beugrásra, és a jelek szerint valamit jól csinálhattam, mert azóta is játszom ott havonta-kéthavonta legalább egyszer. Állandó zenésztársam ifjabb Kállai Kis Ernő prímás – nemcsak a közös játék inspirál, elképesztően sokat tanulok tőle. No meg a tanáromtól, ifj. Mága Zoltán jazz-zongoristától, akinél minden órán rájövök, mennyire fakezű vagyok még mindig…

Iván Péter: Amikor tavaly tágas, rendezett legénylakásodon jártam, mutattál egy ládát telis-tele kottákkal: mindezidáig feldolgozatlan kincsek egykori bárzongoristák hagyatékából, magyarnótáktól ismeretlen operettdalokon át klasszikus kávéházi zenékig.

Én ezekből és a YouTube-on fellelt ritka felvételekből napi szinten töltekezem, tanulom őket, bővítem a repertoáromat. Hosszú távon cél egy bárzongorista-adatbázis felállítása, de lehet, hogy ezt a következő életemre hagyom…

 Mi vonz téged ennyire ebben a műfajban?

A végtelen zenei elegancia. A bárzenész akármit eljátszik, de sosem hivalkodó: a háttérből, csendes, lassú dallamokkal lopja be magát a hallgatóság szívébe, de persze azt is éreznie kell, mikor van szükség a crescendóra, valami pörgősebb darabra…

Tulajdonképpen a műfajnak táptalajul szolgáló századelős pesti kávéházi kultúra iránti érdeklődésed vett rá, hogy ismerőseiddel amatőr felolvasásokat készíts.

Igen, mindig is vonzott ez a világ, az irodalmi kávéházak, a régi Budapest atmoszférája. A korszak forrásszövegei azonban kizárólag síkírásos formában voltak hozzáférhetőek, számomra tehát leginkább sehogyan – nincs ember, aki egész napokat a könyvtárban tölt egy vak sráccal, hogy vele együtt bogarásszon a dokumentumok közt. Az MVGYOSZ székházában a 2000-es évek elején bezárt a két stúdiószoba, így arra sem volt esély, hogy helytörténeti alapművek, vagy akár más engem érdeklő könyvek, pszichológiai, kortárs irodalmi munkák egyhamar állományba kerüljenek. Azokban az években úgy gyarapodott az állomány, ahogy tudott. Jobb híján bolti CD-ék és pár lelkes, de nagyon amatőr felolvasó nem túl jó minőségű fájljai kerültek be, más nemigen.
Végignéztem az ismerősi körömet, hogy kik is lennének azok, akikre rá tudnám bízni egy-egy engem érdeklő könyv felolvasását, persze akkor még csak magáncélra. Átjövögettek hozzám az évfolyamtársak, barátok, én pedig felvettem a jobban sikerült felolvasásokat, hogy utólag vissza tudjak bennük keresni ezt-azt. Stúdiónk persze nem volt, akadt, akinek a lakásomon rögzítettem a felolvasásait mikrofonnal, mások otthon olvastak fel okostelefonra. És volt pár barátom, aki konyított a hangtechnikához, például Stolmár Barbi, ők hajlandóak voltak kimasterelni, megvágni az anyagokat. Szép lassan kitanultuk az utómunkát, rájöttünk, hogyan kell ezt okosan, igényesen csinálni. Egy idő után pedig látássérült ismerősök részéről a Facebookon keresztül is felmerültek igények, hogy mit olvastassunk még fel.

Ez lett a „Farkas Kira Könyvtára” projekt?

Igen, Kira neve alatt futott a dolog, amúgy a hölgy a legelső felolvasónk volt. Nekem sem időm, sem tálentumom nem volt még az adminisztrációhoz, ő pedig szívesen vállalta az akciódús részeket is: levelezett, kiadókkal és szerzőkkel tárgyalt, felolvasókat toborzott, rendezvényekre csempészett be minket. Egy egész kis mozgalom lett ebből a projektből a végére, rengeteg szakmai kapcsolattal, gazdag adatbázissal, ahogy kell. És nem utolsósorban az MVGYOSZ hangoskönyvtára is befogadta jó pár elkészült munkánkat.

Ekkor kellett volna intézményesülni.

Igen, csakhogy Kirának éppen akkortájt másfelé kanyarodott az útja, én teljesen egyedül maradtam a dologgal. Csakugyan létre kellett volna hozni egy alapítványt, de én az adminisztratív háttér megteremtéséhez nagyon kevés vagyok. Már azon voltam, hogy leadom az egészet, lezárom a projektet. Pedig addigra ott volt mögöttem egy közel negyvenfős tettre kész gárda, hatalmas kapcsolati tőke… Mégis úgy tűnt, egy korszaknak vége.

De kár lett volna!

Aztán 2017-ben egy reggel arra ébredtem, hogy közel 80 darab emailt kaptam, a tárgymezőben mindegyiknél „Felolvasás”. Kiderült, hogy egy három évvel azelőtti felhívásunkra bukkant rá valaki a net bugyraiban, és elkezdte újra megosztani pedagógusok, rádiósok, egyéb kultúrmunkások levelezőlistáin, nagy érdeklődést váltva ki. Három hétig csak telefonáltam, emailek-re válaszoltam, végül egy lelkes kolleginával közösen alakítottam egy Hangkölcsönző nevű zárt csoportot, hogy legalább egyben tudjuk tartani azokat, akik szerettek volna felolvasni. Egy táblázatba az igényeket is elkezdtük gyűjteni.

De hogyan lett ebből Bodor Tibor Kulturális Egyesület?

Időközben jelentkezett nálam Puskás Kata Szidónia is, akiről az első levelében kiderült, hogy Bodor Tibor unokája. Először csak felolvasni szeretett volna. Beszélgettünk, tervezgettünk, és az ötleteink nyomán 2018 januárjában létrejött a Bodor Tibor Kulturális Egyesület. Kicsivel a megalakulás előtt kaptam egy hívást dr. Nagyné Berke Mónikától, az MVGYOSZ munkatársától, mostani szolgáltatásvezetőjétől. Felfigyelt rám, munkát ajánlott nekem a szövetség újjászülető hangoskönyvtárában.

2018 januárja igen mozgalmas hónapnak bizonyult. Főállású hangoskönyv-szerkesztő lettél, megalakult a Bodor Tibor Kulturális Egyesület (BTKE), az MVGYOSZ pedig nekikezdett a centenáriumi emlékévnek.

Bizony, és az emlékév keretében január elején volt egy nagy sajtótájékoztató is, ahol bejelentették, hogy Bodor Tibor Hangoskönyvtár néven működünk tovább. A centenáriumi évben jött létre a könyvtár-alkalmazás is, és azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy év végére az új platformon keresztül száz hangoskönyv már elérhető lesz. Végül közel kétszáz lett belőle…

És elkezdtek szállingózni azok a felolvasók, akik közül sokan ma is velünk vannak. Neveket kérek.

Először is visszanyúltam a régi adatbázisomhoz, és minden hangnak szóltam, hogy jöjjenek, kezd körvonalazódni egy felolvasói szisztéma, nincs többé megállás. Tizennyolcban indítottunk egy erősebb toborzókampányt is, és az első – vagy legfeljebb a második – önkéntes találkozón már megjelent Forgács Sára, Mach András, Rácz Brigitta, de Vass István meg Kanyó Etelka is az elsők között jelentkezett. Beindultak a munkás hétköznapok, életre kelt a könyvtár.

Az első öt év alatt 538 önkéntes felolvasó kölcsönözte a hangját könyveknek, ők összesen 3061 címmel gazdagították az állományt. Vannak „egykönyveseink” és olyanok is, akik már túl vannak az 500 felolvasott órán, ők a Hangomat adom díj kitüntetettjei.

Igen, és vannak tendenciák. A karantén évében nagyon megugrott az érdeklődés a felolvasás iránt, hiszen értelmes elfoglaltságot keresett magának a sok szobafogoly. Volt olyan nap, hogy 50-60 próbafelolvasást kaptam, gyakorlatilag nullahuszonnégyben ezeknek a kiértékelése folyt akkor nálam…

Az alkalmazásban elérhető művek száma jelenleg közel nyolcezer, ebből az önkéntes felolvasások száma ötezernél is több. Naponta legalább négy-öt új felolvasás fut be, mi pedig a kollégákkal vállvetve vágjuk, utómunkázzuk a kapott hangfájlokat, emellett a régi felvételek restaurálása is folyamatosan zajlik. A maga örömére vajon mit olvas Helle Maxi hangoskönyvszerkesztő?

Meg fogsz lepődni, de legalább tizenöt éve nem olvastam hosszabb regényt. Az érdeklődésem központjában a napi lírabelövésen túl rendületlenül a kultúrtörténet áll, a „kávéházológia” és a régi Budapest históriája, leginkább szemtanúk beszámolói, memoárjai alapján. Az emberi oldalt keresem, egyre kevésbé köt le a fikció.

Ajánlom figyelmedbe egyik új hangoskönyvünket, a Galsai Pongrác szerkesztette Rakéta Irodalmi Kávéház antológiát.

Galsai Dani barátom és Zeke Gyula is emlegette ezt a remek múltidéző tárcagyűjteményt a rendszerváltás előtti évtizedből. Na, ezt egészen biztosan sokat fogom bújni!

Remek felolvasók kölcsönzik a hangjukat a szépírók szövegeihez, elsőrendű kávéházi próza. A bárzenét meg, amit te játszanál a háttérben, majd odaképzeljük…

Iván Péter

The post Interjú: Helle Maxi napjainak végtelen eleganciája appeared first on Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége.