Interjú Loványi Eszterrel

Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt. interjú Loványi Eszterrel.

A világon számos országban alkalmazzák a hallássérült-segítő kutyákat, azonban Magyarországon még kevésbé ismert ez a segítőkutya-típus. Mindössze 9 hangjelző kutya dolgozik hivatalos minősítéssel hazánkban, például vakvezető kutyák esetén ez a szám megközelíti a 200-at. Pedig a hangjelző kutya nagyon jó társa lehet egy hallássérültnek.

Ezt Loványi Esztertől tudta meg Hallás Társaság Alapítvány munkatárs, akit kettő hangjelző kutyus is boldogít: Kuku és Mák. Eszter gyógypedagógus-szociológus. Szabadidejében a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület munkáját segíti programvezetőként, aminek alapító tagja is. Kutyusaival érzékenyítő tréninget is tart.

Esztert sokszor láttam már sétálni a két kutyussal az oldalán. Látványuk mindig mosolyra késztetett, és mindig azt a szót juttatták eszembe, hogy szövetség. Ezért kerestem meg őt, hogy kifaggassam a hétköznapokról, Kukuról, Mákról, és a hangjelző kutyákról. Hallás Társaság Alapítvány munkatársa.

Élet Kukuval

Egyszer bemutatót tartottunk a csapattal olyan rendezvényen, ahol nagy háttérzaj volt. Egy egyesületi önkéntes szeretett volna minket elérni. Először felhívta többieket, de a nagy nyüzsgésben és zajban senki se vette fel a telefonját, mert nem hallották. Többször próbálkozott, hiába. Én voltam az utolsó reménye. Azt nem mondhatom, hogy én meghallottam a telefoncsörgést. Viszont Kuku rögtön felkelt, és a mancsával elkezdett bökdösni engem, az orrával pedig a táskámat, én meg odaadtam a telefont a többieknek. Így lett Kuku a jól halló csapattagok segítő kutyája…

1. Kuku volt az első kutyád?

Nem. Kicsi korom óta nagy szerepet játszik az életemben a kutya. Háromévesen, egy nyári napon felfedeztem egy autó alatt fekvő lesoványodott keverék kutyust. Ő volt Tapsi. Már a találkozás pillanatában összenőttünk, pedig én akkor még beszélni se tudtam.

Ötévesen mondtam ki az első szavamat, de a kutyámmal tökéletesen megértettük egymást.

Tapsi bizonyos értelemben hallássérült-segítő kutya volt. Mivel sülve-főve együtt lógtunk, ha a kert végében játszottunk, szüleimnek csak az ő nevét kellett kiáltaniuk, hiszen tudták, hogy én úgyis beszaladok hozzájuk – Tapsi nyomában. Ez így zajlott 17 éves koromig.

Tapsi kutyám halála után, – így utólag nézve – túl sok időt töltöttem el szerető négylábú társ nélkül. Talán azért nem mertem belevágni egy újabb kutyás kalandba, mert úgy éreztem, nem vagyok képes megint egy ilyen veszteséget és fájdalmat elviselni. Nehéz volt megbarátkoznom azzal a megváltozhatatlan ténnyel, hogy a kutyák túlságosan rövid földi lét után örökre eltávoznak.

De négyévnyi „kutyamagány” után tudatosult igazán bennem, hogy nem érdemes kutya nélkül élnem.

És akkor jött Kuku?

Igen. Mindig is imponált nekem a golden retrieverek vidámsága, barátságossága és a rendkívül optimista életfelfogása. Rengeteget kutattam, de laikusként végül egy érdekes szempont alapján választottam tenyésztőt: egy vidéki kennelben azt mondták, hogy bármennyire szeretném, 8-9 hetes korukig biztosan nem adják oda a kiskutyákat, mert addig csakis a mamájuk mellett a helyük.

Ez, a számomra nagyon szimpatikus hozzáállás jobban megérintett, mint az, hogy Kuku milyen díjnyertes felmenőkkel rendelkezik.

Több olyan tenyésztővel találkoztam, aki a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni a kölyköktől.

A kiskutyákat 4 hetes korukban látogattam meg először, még ma is emlékszem, hogy az izgatottságtól nem bírtam aludni éjjel. Nagyon ideges voltam amiatt, vajon hogyan fogok én jól dönteni? De szerencsém volt, Kuku jelentősen megkönnyítette a dolgomat: ő választott ki engem. Úgy éreztem, hogy már akkor kialakult közöttük egy kötelék.

Amikor közeledtünk a kennel felé, minden kutya elmenekült, véletlenül mindegyiknek éppen az érkezésünkkor akadt valamilyen sürgős, fontos dolga. Azonban Kuku odajött hozzám, először leült és „kérlek-vigyél-haza”-tekintettel nézett fel rám, majd amikor leguggoltam hozzá, befészkelte magát az ölembe.

Szerelem volt első látásra.

2. Élet Kukuval

Egyszer vendég aludt nálunk, aki reggel előbb kelt fel, mint én. Kiment a konyhába, és becsukta a szobám ajtaját, hogy ne ébredjek fel, amikor felkapcsolja a lámpát. Kuku is kint maradt vele a konyhában. Mesélte az ismerősöm, hogy amikor megszólalt a vekkerem, Kuku kétségbeesetten konstatálta, hogy nem tud jelezni nekem az előtte tornyosuló akadály (a bezárt ajtó) miatt, ezért odaszaladt hozzá, és megbökte őt, majd az ajtóhoz futott. Egy-két ilyen fordulat (bök – ajtóhoz szaladás) után elérte, hogy kinyissa neki az ajtót. Miután szabaddá vált az út, felköltött engem a szokásos menet szerint. Nagyon büszke voltam, hogy Kuku kapcsolatot létesített egy másik emberrel annak érdekében, hogy segíthessen nekem!

Gondoltál akkor arra, hogy Kukuból egyszer képzett hangjelző kutya lesz?

Mindig is ámulattal néztem a különlegesen képzett (pl. vakvezető, mentő-, nyomkövető) kutyákat. Évekkel Kuku születése előtt egy kanadai barátunk mesélt arról, hogy ott már sikerrel alkalmazzák a „halló-kutyákat” (hearing dogs), egy ilyen kutyusról készült videóval pedig egyenesen megbabonázott.

Annak ellenére, hogy nem mertem abban reménykedni, hogy nekem ilyen csodában lehet részem, elkezdtem keresgélni. Többször felvettem a kapcsolatot egy segítőkutyák kiképzésével foglalkozó, elismert szervezettel, de mindig azt az információt kaptam tőlük, hogy hazánkban még nem indult el a hallássérült-segítő kutyakiképzés, ezért sajnos még magántanítványként sem tudnak minket vállalni. Szomorúan, de tudomásul vettem, hogy nekem nem lesz segítőkutyám, Kuku „csak” a lelki társamként fog funkcionálni.

Bár Kuku már akkor is érezte, hogy rossz a hallásom, például ha hazajött valaki, addig nem ment ki üdvözölni őt, amíg fel nem jött a szobámba szólni nekem (érintéssel jelzett).

A következő fordulópont akkor következett el az életünkben, amikor 2009 nyarán egy kutyás táborban közös ismerősünk bemutatott Mányik Richárdnak, a később megalakult NEO Segítőkutya Közhasznú Egyesület vezetőkiképzőjének, akivel telefonszámot cseréltük. Kuku ekkor már két éves múlt, ezért – hiába jártunk folyamatosan kutyaiskolába, és tettünk sikeres engedelmességi vizsgát – nem hittem komolyan abban, hogy különösebb folytatása lesz a segítőkutya-projektnek.

Szeptemberben Ricsi meglátogatott minket, beszélgettünk. Mai napig se tudom, hogy mit látott bennünk Ricsi, de kimondta a varázsszót: PRÓBÁLJUK MEG! Innentől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. E-mail-váltásokkal, mindennapos gyakorlásokkal, sikerélményekkel és nehézségekkel is teli hónapok következtek.

A közös munkánk pedig eredményes volt: Kuku 2010 április óta magabiztosan és megbízhatóan szól nekem, ha valamilyen zaj hallatszik, 2012-ben pedig hivatalosan is levizsgázott.

És akkor hozzátok csatlakozott Mák?

Igen. Kuku ugye, már idősebb kutya, 11 éves, és egészen pici kora óta a társam. Őt követte a pályán a fiatal Mák évekkel később. Mák is vizsgázott hangjelző kutya, ő most kétéves. Szerencsére Kuku kitűnő egészségi állapotnak örvend, de azért láttam rajta, hogy egyre fáradékonyabb, így kezdtük el az utódját, Mákot kiképezni. Kuku már leginkább otthon segít nekem, a nyilvános programokra inkább Mákot szoktam vinni magammal, hogy ne terheljem túl Kukut.

Mi mindenben tudnak segíteni neked vagy egy másik hallássérültnek?

Kuku és Mák a hangok (pl. gazda nevének szólítása) és zajok (pl. ébresztőóra, kopogás, csengő, riasztó) jelzésével segíti az életemet. Ha valamilyen zaj hallatszik, először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához, azt pontosan megmutatva (pl. ajtón vagy ablakon kopognak).

Természetesen egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.

Az egyénfüggő, hogy kinek mikor és milyen segítségre van szüksége. Például én éjszaka támaszkodom a legjobban Kukura és Mákra, amikor nem viselem a hallásjavító eszközt.

Gondolom, Kuku és Mák több egyszerű segítő kutyánál, nagyon erős kapocs van köztetek…

Így van. Kuku és Mák rengeteget jelent nekem. Mellettük biztonságban érzem magam. Tudom, hogy mindig figyelmeztetnek, ha fontos esemény történik, például valaki csenget vagy kopog, szól a telefon, a riasztó vagy a vekker. Maximálisan megbízom bennük.

Tudom, hogy ha ők nyugodtak, akkor nekem sincs aggodalomra okom, mert nincs baj.

Kukuról és Mákról gondoskodnom kell, nagy szükségük van rám, én is felelősséget érzek irántuk. Mellettük egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, mert „szimbolikusan” viszonozni szeretném az önzetlen segítségüket: ők is sok törődést és foglalkozást igényelnek.

Általuk nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a kutya suliban olyan eb tulajdonosokkal találkoztam, akiknek hasonló hobbijuk van, mint nekem. Sokat szoktunk együtt sétálni és levelezni. Ha problémám van, nyugodt szívvel kérek segítséget más gazditól vagy a kiképzőktől is.

Amikor idegenekkel beszélgetek, nem a hallássérülésemen van a hangsúly, már nincsenek zavarban az emberek.

Kuku és Mák át tudja hidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen máris van egy közös témánk: a kutya.

A kutyáim nélkül sokkal többször kerültem olyan szituációba, hogy halló személyeket annyira váratlanul érte a „furcsa” kiejtésem, hogy amikor megszólaltam (pl. eltévedtem az utcán és érdeklődtem a járókelőktől), csak elfordultak és otthagytak a megválaszolatlan kérdésemmel.

Valószínűleg azért, mert amikor hirtelen hallhatóvá vált az én láthatatlan fogyatékosságom, nem tudták, hogy lehetne kezelni ezt a helyzetet. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő velem. Még ha zavarba is jöttek, leguggoltak és egy ideig simogatták a kutyámat, majd miután átgondolták az eseményeket, felálltak és újra kezdtük a beszélgetést.

Kuku és Mák sokkal többet tud nyújtani nekem, mint bármelyik rezgő vagy villogó segédeszköz, hiszen nem ők nem csak egy gépként működnek, hanem egy igazán érző lények.

Nemcsak fizikai segítséget kapok tőlük, „terápiás” hatást is gyakorolnak rám.

Még régebben Galgamácsán tartottunk érzékenyítő tréninget. Már hazafelé indultunk, a kocsiba pakoltunk, amikor odajött hozzám két, harmadikosforma kisfiú. Az egyik így szólt:
– Úgy sajnállak!
Erre én visszakérdeztem: – Tényleg? És miért?
– Az állapotod miatt. (Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kisgyermek már így használja ezt a kifejezést.)
– Nem kell sajnálni. Én boldog vagyok, hidd el.
– De akkor se hallasz jól, és ezért sajnállak!
– Viszont nekem van egy olyan kutyám, mint Kuku. És ennek nagyon örülök!
Láttam, ezen elgondolkozott. Majd odament Kukuhoz megsimogatni.

Hogyan lehet egy hallássérültnek hangjelző kutyája?

Például a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél is lehet érdeklődni a lehetőségekkel kapcsolatban. Az Egyesület az alkalmas kölyökkutyákat viselkedési tesztekkel választja ki a kutya 3 napos és 6 hetes korában. Fontos szempont a kölyökkutya tulajdonsága, pl. nyugodt és okos legyen. A képzés általában a kutya 8 hetes korától 1,5-2 éves koráig tart.

A képzés alatt az Egyesület oktatója gyakran találkozik a kutyával és a gazdával, otthon, az utcán és más helyszíneken (pl. bevásárlóközpontban, villamoson) gyakorol velük. A kiképzés központi, országosan szabályozott vizsgával zárul a kutya másfél-két éves korában.

A gazda élethelyzete határozza meg, hogy a kutya nála vagy nevelőszülőnél nő fel.

Én mindkét verziót megtapasztalhattam: Kuku nálam nevelkedett, azonban Mák már kiképzőnél.

Nagyon fontos, hogy a gazda türelmes és motivált legyen, mert a kiképzés hosszú és sokszor nehéz folyamat. Sajnos a pályázati támogatások bizonytalanok, így a kutyatartási költségeket legtöbbször a gazdának kell finanszíroznia, ugyanúgy, mint egy „sima” házi kedvencnél (pl. etetés, állatorvos).

Mi a képzést térítésmentesen, ingyen nyújtjuk, a kiképzők is önkéntesen, szabadidejükben dolgoznak az Egyesületnél, így ez is meghatározza kapacitásunkat, hiszen sajnos sokszor túljelentkezés van.

A társadalom hogyan fogadja a hangjelző kutyákat? Gondolok itt arra, hogy látássérülteknél már megszokták, hogy segítő társ a kutya, de a hangjelző kutyusok esetében ez még újdonság. Előfordul, hogy esetleg nem akarják beengedni valahová?

Valóban, még nem annyira közismertek a hallássérült-segítő kutyák, mint a vakvezető kutyák. Ezért előfordult már, hogy biztonsági őr felszólított minket, hogy távozzunk az adott helyszínről, de szerencsére évről évre csökken az ilyen esetek száma.

Annak a hallássérült gazdának még nehezebb dolga van, aki felnőttkorban vesztette el a hallását. Két ismerősöm is mesélte, hogy mivel a kiejtésük tökéletes maradt, azzal gyanúsították meg a biztonsági őrök,hogy csalnak, csak hallássérültnek adják ki magukat és valójában nincs is szükségük segítőkutyára.

Egyébként a 2009. december 11-én hatályba lépett, a segítő kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól szóló 27/2009 (XII. 3.) SZMM rendelet különféle jogokat biztosít a segítőkutyák gazdái és kiképzői számára.

Például a vizsgázott segítőkutya-gazda párosok korlátozás nélkül tartózkodhatnak – a lakosság elől elzárt területek kivételével – a mindenki számára nyitva álló intézményekben, helyeken, abban az esetben is, ha oda egyébként tilos állatot vinni.

Eszter blogot is ír, ahol követhetitek Kuku és Mák kalandjait, és mesekönyvet is kiadott Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! címmel, amiről itt tudhattok meg többethttp://www.meseko…kutya.net/!

Forrás:hallastarsasag.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .