„Itt látós minden” – így próbál otthon tanulni lányával a vak édesanya

Más a karantén a fővárosban, és más egy határ közeli, apró faluban. Más gyermektelenül, és más kisgyerekkel. Más társsal, és más egyedülállóként. Más látással, és megint más vakon, ha csak egy jól-rosszul használható mobiltelefon maradt az egyetlen kapcsolat a külvilággal.

Most, hogy járványveszély van, és a legtöbben bezárkóztunk a lakásunkba, különböző dolgoktól vagyunk megfosztva. Ki a fodrásztól, ki az edzéstől, ki a kávézóba járástól. Van, aki a munkától, az óvodától, iskolától. A nagyszülői segítségtől, a friss pékárutól. Mindannyian elszenvedünk veszteségeket, és csak a legjobb társadalmi helyzetben lévők, vagy a „szerencsés” szakmában dolgozók tudják pótolni azokat valamennyire.

Városias, jól szituált pozícióból gondolkodva néhány hónap karantén átvészelhető. De nagyon sokan kerültek most teljesen kilátástalan élethelyzetbe ebben az országban. Akik eddig is a minimumot kapták – közmunkás bért, adományokat –, azokat most nem az edzés hiánya, hanem az éhezés fenyegeti. Sok faluban az utolsó munkahelyek zártak be, a vírus miatt most még oda sem jönnek a civil szervezetek, önkéntesek, ahol eddig ők segítettek a víz felett maradni. Vannak, akik nem hogy a pékségbe nem tudnak elugrani most, de lassan lisztet sem képesek venni. Pékség feléjük sose volt.

Most azonban nem egy ilyen családot mutatunk be. Mert hiánnyal küzdeni sokféleképpen lehet. Van, hogy még épp van mit enni, de más dolgok megoldhatatlanok. Olyanok, amik nélkül csak vegetál az ember: munka, tanulás, biztonság.

Most mutatkozik meg igazán, mit köszönhetünk a gyermekintézményeknek. Hogy hányféle módon könnyítik meg az életünket a bölcsődék, óvodák, iskolák, és mennyi mindent kapnak ott a gyerekeink. Most minden szülő próbálja így-úgy pótolni ezt. A digitális oktatás például nagyon jó gondolat volt, de nem megy eszközök nélkül. Nem gondolunk rá, de ilyen szükséges eszköz a látás is.

Színek a színezőben

–          Anya, figyelj, ez jó? Az ujjunkkal kellett megrajzolni a hiányzó formát.

–          Nem érzem, kislányom.

–          Olvastasd fel!

–          Zsófi, tudod, hogy a szabad kézzel rajzolt karaktereket nem tudja felolvasni.

–          De anya, akkor így küldjük vissza a tanárnak? Hogy azt se tudjuk, hogy jó-e?

–          Akkor így.

Stecher Andreáéknál valahogy így megy a digitális oktatás. Nehézkesen, esetenként megoldatlan maradó feladatokkal. Elhúzódik délutánig, belenyúlik az estébe, mire valamelyest végeznek ők, ketten, akik eddig is egymás segítségére szorultak, most pedig kicsit magukra is maradtak. A kilencéves Zsófit és vak édesanyját, Andreát. Aki egyébként az élet minden kihívásával elboldogult eddig, még egy pici, pár száz fős faluban élve is, de a járványhelyzet és benne a digitális oktatás kezd kifogni rajta.

Szulokban vagyunk, Somogy megyében, Csokonyavisonta és Kálmáncsa között, Kaposvártól ötven kilométerre. Andreáék háztartásában valamiképpen mindenki a járvány veszélyeztetettjének számít. A születése óta vak édesanya, a kislánya és idős szülei. Tudják ők, hogy a veszélyeztetetteknek otthon kell maradni, de akkor ki megy el bevásárolni? Itt nincs, aki helyettük megoldja ezt. Andrea eddig dolgozott, naponta bejárt a Vakok és Gyengénlátók Somogy megyei egyesületébe, Kaposvárra, mint kistérségi segítő. Igaz, csak négy órában, de sokat számított nekik. Ezzel egyébként járvány nélkül is együtt járt egy általános bizonytalanság: évente kell pályázni a fizetésekre, decemberben derül ki, kinek jut jövőre is munka. Most, hogy nem lehet dolgozni menni, Szulokban sokan próbálják a ház körül megtermelni az élelmiszert, Andreáéknál azonban nincs olyan ember, aki bírná, tudná csinálni a kerti munkát. Az egyetlen beszerzési hely a kisbolt maradt, most még működik. Aranyáron lehet ott venni mindent, hiszen a következő nagyobb üzletért a városba kell zarándokolni. Tömegközlekedni pedig most kockázatos. Kiesett az iskolai menza is; most az önkormányzati szociális ebédet osztják többfelé. „Velünk nem gondolnak, erről nem beszél az Operatív Törzs” – mondja csak úgy maga elé Andrea.

Zsófi – ugyanúgy, mint a többi harmadikos – naponta megkapja a feladatokat minden tárgyból. Ezek egy részéhez Wordben kell írni, más részéhez táblázatot használni, videót nézni vagy a képernyőre rajzolni. Néha ezek közül többet egyszerre. Utána befotózni, videózni, felvételt készíteni. Mobil kéne hozzá, meg laptop vagy tablet. De csak egy mobiltelefon van. Sokáig az se volt, véletlen szerencse, hogy nemrég Andrea kapott egy iPhone 7-et a munkájához, szintén pályázati támogatásból. Most ezt adta oda a lányának, hogy tanuljon vele. Így sem egyszerű.

„Itt látós minden. Múltkor egy videót kellett volna nézni, és közben egy táblázatba jegyzetelni róla – ez nem ment. A furulyaórán is nehéz részt venni, hiszen nekem kéne tartani a telefont, amíg Zsófi gyakorol, hogy a tanárnő lássa, jól fogja-e le a hangokat. Én viszont, látás híján nehezen találom el a megfelelő szöget. Sajnos a szüleim már képtelenek ezekben a modern dolgokban segíteni… Amúgy itt nálunk másoknak sem sok az eszköze, legfeljebb egy telefonja van még a furulyatanárnak is… Ugyanez van a testneveléssel. »Ugrálj, mint egy nyuszi, a szüleid vegyék videóra« – hát, ez nekünk nem megy. Máskor jpg-ben küldenek valamit, nyomtatóm, szkennerem nincsen.”

Zsófinak a számítástechnikai tudása hiányzik, Andreának a látása. Együtt próbálják összerakni, ami megy. „Ez a Classroom program akadálymentes, de csak nagyjából. Plusz az Android rendszer… nem elég fejlett a beszélőprogramja. Én azzal meghallgatom, mi a feladat, ő leírja, amit telefonon kell. Amíg rajzol, addig a beszélő kikapcsol, utána újra átállítom, és úgy küldöm el. Ha ő nem ért valamit, én nem tudom megnézni. A múltkor színezni kellett, de nem mindegy, hogyan. Na, a színeket megint csak nem tudom ellenőrizni, mint más szülők. Visszaküldtem valamit, de fogalmam sincs, mit. És ettől függ az ő osztályzása… Hiába igyekszem, hogy mindent meg tudjon csinálni.”

Alkalmatlan eszközök

Az iPhone sok mindenre jó, de digitális tanulásra nem feltétlenül. „Elég kicsi a képernyő, és nem bírja sokáig. Lefagy, lemerül, hát, nem erre találták ki… – magyarázza Andrea. – Vakszempontból jó, azért is ilyet kaptam. Például ha buszon utazom, bemondja, hol vagyok, felismeri a pénzt és van rajta hangoskönyvtár is. Csak hát most amortizáljuk. Egy éve kaptam, még egy év a szavatosság, félek, nehogy tönkremenjen az akkumulátor.”

A megoldás egy iPad lenne, annak nagyobb a képernyője, lehet hozzá magyar billentyűzetet és tollat is kapni. Zsófi osztálytársai közül sokan laptopot használnak, de az egy látássérültnek nem feltétlen ideális. „Nálunk az egér nem működik, nekünk billentyűparancsokat kell megtanulni. A gyereknek is könnyebb az érintőképernyő.”

Most az eddigi kevés segítség is messze került: ha valami elállítódik, a kütyükhöz értő kollégák mind otthon vannak, a térség más és más városaiban.

Pedig sok mindent megoldott már Andrea, amin mások csak álmélkodnak. Gyerekkorában biciklizett, bot nélkül sétált, és a nagyobb dolgokat egyszerűen megérezte, ha a közelébe kerültek. Szülei nem féltették agyon, a kezdetektől önállóságra nevelték. Hatéves korától kollégista volt Budapesten, a Vakok Iskolájában, csak hétvégére járt haza. A faluban akadtak, akik hetente megkérdezték: és, javul már a szeme?

Furcsa kérdésből van elég ma is. – Hogyan tud egyáltalán járni? – kérdik tőle olykor az érzékenyítő előadásain. Ezen ő mindig mosolyog. A látók is kitalálnak éjjel a vécére – mondja.

A szeme persze nem javul, hiszen már az inkubátorban megvakult, amikor a 26. hétre megszületett. Ettől függetlenül leérettségizett, elvégezte a gyógymasszőr-képzést, szépségszalonban, gyógyfürdőben dolgozott. Majd járt a hittudományi karra, és négy éven át egy ügyvédi irodában alkalmazták.

A megfelelő segítség

Csak egy olyan pillanat volt az életében, amikor – maga is bevallja – a könnyített utat választotta. A szülésekor. „Szeretem a kihívásokat, de az olyan helyzet volt, amikor nem tudtam, mire számíthatok. Úgyhogy azt mondtam, olyan városban fogok szülni, ahol van valami fogalmuk arról, mi az, hogy valaki vak. Pesten nem hagyták, hogy a szüleim pátyolgassanak, már az ambulancián elköszöntek tőlük. Önállónak tekintettek, mégis figyeltek rám, ha gondom volt. Kaposváron hozzám se mertek szólni…”

Ott, amikor anyukája elkísérte laborvizsgálatra, mindenáron az édesanyját akarták megvizsgálni. – De hát ő a terhes – szólt rá az anyja az asszisztensre. Hogyhogy terhes? Vakon? – ezt a kérdést nehezen felejti el Andrea. Az is gyakori élménye, hogy azt hiszik, ha nem lát, az nem is hall. Illetve hogy keresztülnéznek rajta, a kísérőjéhez intézik azokat a szavakat is, amiket neki kéne mondani.

A lánya erre a viselkedésre kiskorától nagyon érzékeny. Andrea úgy mondja, ilyenkor átmegy „védelmezőbe”. – Ketten vagyunk! – szólt rá már egészen kiskorában arra, aki csak neki köszönt az utcán. „Vidéken teljesen más a megítélés, Somogyban meg aztán különösen” – mondja Andrea kicsit önironikusan is.

Otthon a védőnő lelkendezett, milyen jó, hogy ott, a kórházban csak háromóránként hozzák majd be hozzá a babát, így tud pihenni. Nem értette, hogy Andrea nem pihenni akar, neki néhány nap alatt meg kell tanulnia, hogyan kell ellátni egy csecsemőt látás nélkül. „Volt néhány rázós helyzet, de veszélyben sosem volt. A mai napig fogja a kezem az utcán, pedig nem kérem külön.”

Andrea még az egyetemen ismerte meg a férjét, de csak Zsófi másfél éves koráig voltak együtt. „Rájött, hogy mégsem ezt az életet akarja” – mondja Andrea. Eleinte kéthetente látogatta a lányát, aztán havonta, végül teljesen eltűnt. Pénzzel sem segít.

„Nem azért mondom el ezt az egészet, hogy sajnáljanak, azt nagyon nem szeretem. Csak van egy helyzet, amit képtelen vagyok megoldani. Tudom, hogy másoknak még nehezebb, de ránk nem gondoltak, mikor ezt az egészet elrendelték. Amellett, hogy valamiből csak meg kell élni, isten tudja, meddig.”

Ha Andrea részmunkaidős bére (80 ezer forint) kiesik, akkor csak a rokkantsági járadék, a vakok személyi járadéka és a családi pótlék marad havi megélhetésre: összesen 80 ezer forint. Nagy segítség volna nekik, ha valakitől kaphatnának egy (akár használt) iPad-et, 6-osnál nem régebbit, mert csak azon futnak a megfelelő programok. Ha két gépük lenne, Andrea tudná folytatni otthonról a munkáját (sorstársi segítés, gépelés, ügyintézés, érdekképviselet) a tanulás mellett, de természetesen már eggyel is boldogok lennének. Előre is köszönjük, ha bárki segíteni tud. Kérjük, a zita.kempf@centralmediacsoport.hu címre írjon.

(Forrás: nlc.hu)

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .