Kárpitos, asztalos, üvegező és bútorfényező a hallássérült ezerm

Ránézésre az ötvenes éveiben járó férfinak tűnik Kertész Sándor. Valójában azonban túl van a hetvenen. És még dolgozik. Nap mint nap műveli Tolnán, a Fáy utcai garázssoron lévő kis műhelyében szakmáját, a kárpitos mesterséget.

Na, nem teljesen „happy” az élete! Születésétől fogva siket. Hatéves koráig meg se nyikkant. Akkor kezdett kommunikálni, úgy, ahogy kifejezni magát, szájról olvasni, jelnyelvet tanulni. Ma már ő oktatja a jelnyelvet Szekszárdon. Volt csoportja az egészségügyi iskolában, a rendőrségen és az egyetemi karon, a szociális munkások között is.

Sátoraljaújhelyen született, alapfokú tanulmányait Debrecenben, a Siketnémák Állami Tanintézetében folytatta, majd szakmunkás végzettséget szerzett Miskolcon, 1966-ban. A munkával sosem volt problémája. Ha megértette, mi a feladat, nagy lendülettel nekikezdett. Persze a megértés nem mindig ment simán. De, miután megismerték a diáktársai, munkatársai, megszerették, és kölcsönösen alkalmazkodtak egymáshoz. Barátságos, szorgalmas, a humort is értő emberként mindenkivel jól kijött. A mesterségéhez szükséges türelemmel is rendelkezett. Naphosszat kalapálni, szögelni és varrogatni nem mindenki képes. A munkát könnyítő és gyorsító bútoripari tűzőgépek csak a kilencvenes években kezdtek elterjedni.

Házasságkötése révén, 1978-ban költözött Tolnára. Egy fia és egy unokája van. Dolgozni Szekszárdon, a piactéri bútorboltban kezdett, aztán az Otthon Áruházba, majd a Domusba került. Bútorok javítását, összeszerelését végezte, amolyan mindenhez értő ezermesterként. Papírja is volt arról, hogy képzett szaki; a kárpitoson kívül három újabb szakmunkás-bizonyítványt szerzett: asztalos, üvegező, bútorfényező.

A főállás mellett maszekolt is. A régi rendszerben, 1985 és 1990 között még csak fusiban, aztán, a vállalkozási lehetőségek kiteljesedését követően, legálisan űzte az ipart, most meg már nyugdíjkiegészítő jövedelemforrás számára a bútorjavítás, a kárpitcsere. Természetesen a hetedik ikszen túl nem zizeg már úgy, mint fiatalkorában, de a maga tempójában eldolgozgat, szakmailag kifogástalan munkát adva ki a kezéből.

Aki nem hallás után tanulja a nyelvet, annak elég egyéni az artikulációja. Kertész Sándorral nem egyszerű beszélgetni, interjút készíteni. Furán ejti a szavakat, és szájról többet olvas, mint amennyit hall. Egy idő után azonban kialakul a gesztikulálással, papírra írt adatokkal kiegészítgetett párbeszéd. S mivel a felfogása gyors, azonnal reagál mindenre, akkor is, ha csak az információ töredéke jut el hozzá.

A jelnyelvet kisgyerekkora óta használja. Tanítja is, hallóknak és hallássérülteknek. Vannak ehhez ugyan kiváló könyvek, de szerinte a gyakorlat, a mindennapos jelelés vezet csak eredményre. Aki komolyan veszi, az néhány hónap alatt – egy ötvenórás tanfolyam során – elsajátíthatja a jelelést. Neki már legalább tizenöt hallássérült sorstársa köszönheti, hogy megismertette, gyakoroltatta velük a jelnyelvet, s ezáltal kommunikálni képes polgárokká váltak.

Bármilyen feladatot rábízhattak

A szekszárdi Domus Áruházban, a ma már nyugdíjas Szűcs István volt az igazgatóhelyettes. Így emlékszik a nyolcvanas évek második felében ott dolgozó kárpitosra:
– A Kertész Sanyi körülbelül 5-6 évig állt alkalmazásban nálunk, aztán a rendszerváltást követően, magánvállalkozó lett. Jól megértette magát mindenkivel, annyit kért: forduljunk vele szembe, hogy a szájunkról leolvashassa, mit mondunk.
– Víg kedélyű, humoros, szívesen és jól dolgozó kollégát ismertünk meg benne. Ha kellett, heverőt javított, ha kellett, elemes bútort szerelt. Nagyon hasznos tagja volt a kollektívának, amolyan ezermester alkat, akire bármilyen feladatot rá lehetett bízni. Szaktudását igazolja, hogy maszekként is megállta helyét, pedig hallássérült lévén, a szabaddá vált versenyben, a konkurens iparosok nagy előnyben voltak vele szemben.

Forrás:teol.hu