Látássérültként megtanult kitartó lenni

Dr. Nagy Sándor országszerte képviseli sorstársai érdekeit és jogait.

A Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke első kézből tudja és megéli, mit jelent az az állapot, amikor nem támaszkodhatunk a látásunkra, hiszen ő maga is látássérült. Dr. Nagy Sándor a fehér bot nemzetközi napja alkalmából arról is beszélt a Naplónak: valószínűleg sorsszerű volt, hogy végül az lett a hivatása: segít a hasonló problémákkal küzdő embereknek. E törekvések sorában az utóbbi időszak egyik jelentős eredménye, hogy a parlament elfogadta a közszolgálati honlapok és alkalmazások akadálymentességéről szóló rendeletet. Emellett a szövetségnek is megvalósított két saját, nagyobb volumenű projektet. Az egyik a Távszem alkalmazás, mely távoli segítségnyújtás okostelefon segítségével, a másik pedig egy online hangoskönyvtár. Olykor az egészséges emberek számára is adódhat olyan helyzet, amikor nem támaszkodhatnak látásukra. Esetükben azonban ez csupán alkalomszerű és rövid ideig tartó körülmény, például egy esti áramszünetkor, a látássérült emberek számára azonban mindez élethosszig tartó állapot, kihívás és feladat. Emlékek – másként A Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnöke első kézből tudja és megéli, mit jelent a gyakorlatban ez az állapot, hiszen ő maga is látássérültként éli mindennapjait. Ma, október 15-én, a fehér bot nemzetközi napján az ő „szemén át” tekinthetünk a világra. Most elsősorban nem elnökként, nem másokat, sokkal inkább önmagát képviselve, személyes történetén keresztül enged bepillantást egy olyan világba, melyben ugyan nincs vizualitás, se színek, se arcok, azonban akaratból és kitartásból talán mindennél több akad. Sándor születésétől fogva látássérült, kezdetben azonban szülei sem tudtak fogyatékosságáról. Később viszont hamar kiderült: más, mint a többi gyermek.Amikor a szüleim beszéltek hozzám, nem fordultam oda, vagy ha játékokat nyújtottak felém, nem nyúltam érte. Ekkor kezdték gyanítani, hogy gond van a látásommal”– meséli Sándor. – Mindig csak a fényt néztem, mivel egy kis fényalaplátásom van. Végül a szakorvos megállapította, hogy súlyos fokú látássérült vagyok. Ez a tény aztán jelentősen meghatározta az életemet – idézte fel emlékeit. Mint mondta, mégis szerencsés volt, mert szülei a hírt – bár váratlanul és fájdalmasan érintette őket – fel tudták dolgozni, és ugyanúgy kezelték, mint bármely egészséges gyermeket. – Nem az volt a fontos, hogy látássérült vagyok, akit ezért mindentől óvni és félteni kell. Együtt játszottam a látó gyerekekkel, sokat csavarogtunk együtt a faluban Tiszavasváriban, ahol kisgyermekként éltem. Így ment egészen 6 éves koromig, amikor is internátusba kerültem – mondja. Budapesten a Vakok Általános Iskolájában aztán megtanult írni, olvasni, s minden mást is, amit kellett. A középiskolát viszont már ismét látó diákok között töltötte. Olyannyira sikeresen beilleszkedett és jól tanult, hogy társait is korrepetálta, ha szükség volt rá. – Ez már akkor is adott egyfajta önbizalmat és elismerést számomra – meséli.– Emlékszem, gyerekkoromban mi is kirándultunk a Balatonon, a Tisza-parton, voltunk Tokajban is. Egy vak ember azonban másként dolgozza fel az emlékeket, mivel másként érkezik hozzá az információ. Vizuális emlékek helyett a víz illatára, a nap bőrpirító erejére vagy a szél zúgására emlékszem. Arra, hogy milyen volt a társaság, a hangulat.„A vakok életében a hangsúlyok kicsit átrendeződnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élnénk meg és át az élményeket vizualitás híján”– mondja. Nem a vakság, a személyiség Sándor vallja, hogy mindig tudni kell magát az embert értékelni, és nem aszerint, hogy egészséges vagy fogyatékossággal él. – Az, hogy miként éljük meg a mindennapokat, nem azon múlik, látunk-e vagy sem, hanem a hozzáállásunkon. A lelkiség, a személyiség az, ami meghatározza, kik vagyunk. A vakság jelen esetben másodlagos – hangoztatja.A társadalom sokszor még ma sem tudja pontosan, miként kezelje a látássérülteket. Sokan idegenkednek tőlük, távolságtartóan – és van, hogy bántón – viselkednek. Sándort is érték kellemetlenségek fogyatékossága miatt, azonban idővel megtanulta helyén kezelni a kéretlen véleménynyilvánítókat. – Fiatalabb koromban nem mindig volt egyszerű, s olykor kellett a család és a barátok támasza abban, hogy feldolgozzam a sérelmeket, de megedződtem, és később már hamar túlléptem ezeken. Kialakult az a fajta adottságom, hogy ha sérelem ért, akkor nem „nyalogattam” hetekig a sebeimet, hanem fújtam egy nagyot, és azt mondtam: ez most így alakult, de az élet nem áll meg, emelt fővel kell továbbmenni – fejtette ki. Érzelmi egymásra találás A jogi egyetem elvégzése után Sándor megváltozott munkaképességű munkavállalóként kezdett dolgozni jogtanácsosi pozícióban. Később úgy hozta az élet, hogy Debrecenben a Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesületének, majd emellett később a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének elnökének is megválasztották. Mint mondta, valószínűleg sors­szerű volt, hogy végül az lett a hivatása: segíteni a hasonló problémákkal küzdő embereknek.„Ez egy érzelmi egymásra találás volt, s végül ez határozta meg az életem, és nem az, hogy jó hírű nemzetközi jogász vagy sztárügyvéd legyek”– fűzi hozzá nevetve. (Forrás: Hajdú-Bihar megyei hírportál)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.