„Legfeljebb közel hajolok” – kemény tempót diktál Gábor, a látássérült személyi edző

Csak fotó lesz, vagy videózol is? Fotó? Az jó, legalább nem hallatszik, ahogy kiabálok vele.

Eszter végül nem kiabál Gáborral, a személyi edzőjével, nincs is oka rá. Gábor kemény tempót diktál, de nem igazságtalan: futás, planking, lehúzás gépen, nyújtás és a többi, ami ahhoz kell, hogy Eszter hosszú távot fusson. A lány karakán, makacs személyiség, de a végén azért mosolyogva odasúgja, hogy nem is szokott kiabálni, csak cukkolja ezzel Gábort, aki közben gyengéden megfogja a karját, és mutatja, merre van az öltöző. Ha menni kell, inkább ő irányít, mert ő lát foltokat és színeket, Eszter semmit.

„Hivatalosan tíz százalék, ennyit látok a világból, ezt is csak az egyik szememmel, a másik protézis” – meséli két edzés között. „Színeket, árnyékokat. A gyakorlatban azért nem olyan vészes a helyzet. Látom magam körül, amit látnom kell. Például téged is látlak, na jó, szemszínt, arcvonásokat nem. De megoldom, nem gátol ez semmiben.” Gábor a Suhanj! Alapítvány edzőtermének egyik edzője, két kliense és két csoportja van. Egy-egy óra nála pontosan olyan kemény és hatékony, mint bárki másnál (sőt), ennyi látással is kiszúrja ugyanis, ha valaki rosszul mozog, hibázik vagy megúszósra veszi.

Gyerekkori retinadaganat az ok. „Hátulról lézerezték a szemem, az meg pusztított mindent, az egészséges sejteket is. A látóidegeim azóta is jók, egészségesek (lekopogom), csak nincs belőlük sok.” Az egyik szemét elvesztette, de a daganat nem jött vissza, Gábor megkapta a „gyógyult” pecsétet.

Kertvárosban nőtt fel: családi ház, fiútestvér. „Úgy neveltek és kezeltek, mint bárki mást.” Az általános első két évét speciális osztályban töltötte, mint mondja, „voltak ott autisták, diszlexiások, mindenféle gyerek”, de hamar úgy döntöttek, őt ez csak visszafogja. Harmadiktól egészségesek közé járt. Ez azóta is így van.

Szerencsém van az agyammal, azonnal megjegyzek mindent, ezzel kompenzál a természet, azt hiszem.

„Vizsgákra sosem kellett különösebben tanulnom, még a főiskolán is elég volt, ha egyszer elolvastam mindent.” Olvasni egyébként nagyítóval szokott, akár igazival, akár zoomolt kijelzővel. „Próbálkoztam felolvasóprogramokkal, de idegesítettek: nem stimmelt a hangszín, a kiejtés és főleg a sebesség. Túl lassú volt, visszatartott.”

Gazdálkodásmenedzsmentet végzett, majd pénzügyet, most olajmultinál táblázatozik napi nyolc órában. „A cég jó ergonómiában, az egész munkaállomásom testre szabott, tehát közel húztuk a monitort”, a Windowsban meg van beépített nagyító, úgyhogy mindenre elég az a tíz százalék.

Felnőttkoráig nem mozgott. „Nem volt sport, legfeljebb számítógépes játékok”, ami sportnak talán sport, de mozgásnak azért nem mondanánk. Azóta elengedte ezt is, a mai nagy felbontású, pixelpontos célzást igénylő címeket nem bírná a szeme. „Ez a mostani multiplayer-őrület már nem nekem való, esélyem nincs, minden meccsből kiesem azonnal, megőrülök a 4K-tól is, az én szemem legfeljebb 1024-es felbontásra van beállítva” – nevet. Azért elő-előveszi a tíz-húsz éves játékokat, azok voltak a legjobbak.

Gimi után beállt egy hiphoptánc-csoportba, „az nagy kattanás volt nyolc évig”. A tánc helyre rakta a testét, az izmait, a koordinációját. „A break önmagában kemény edzés, képzelheted.” Eleinte csapatban pörgött, de az összhang mérsékelten ment, szólóban, improvizálva lett menő. „Csinálni azt, ami magától jön, ez fogott meg az egészben.”

Két éve ért véget. Akkor jött a fitnesz: TRX, bootcamp, majd a futás. Egy táncos barátja vitte be, nem volt visszaút. „Jöttek és jöttek a kihívások, azoknak pedig nem lehet nemet mondani.”

Hülyeségem volt ez nekem mindig: kihívásokat állítani magam elé, egyre nehezebbeket, és megugrani őket.

Kompetitív alkat egyébként is, „nem is tudatos ez, csak bennem van”.

A budai dombokra jár futni, és a Hármashatár-hegyre, de megvolt már neki a Szuperbalaton is párosban, négy nap alatt kilencven kilométer, most ősszel pedig az alapítvánnyal megy a nemzetközi Berlin Marathonra. Másfél-két év edzés kellett a maratonhoz, a spartanhoz három. „Azt nagyon felépítettük, hatalmas szintkülönbségek vannak. 2600 métert emelkedni-süllyedni negyven kilométer alatt… ez azért megeszi az embert.”

A látó futók tempóját tartja, csak a kockázat nagyobb. A városi vagy pályás futás nem gond, de a terep már veszélyes, a spartanmutatványokkal nagyon kell vigyáznia. „Megkapom mindig, hogy nem kéne, de nem hallgatok rájuk.” Részleteket alig lát, a látótere az egészséges fele, térlátása pedig nincs. „Látom, hogy jön az akadály, csak nem tudom, mekkora és milyen messze van. Meg-megbotlok, persze, de nagy esés még nem volt, lekopogom.”

Másfél éve döntött úgy, hogy megnézi a másik oldalt, „ha már ennyit beleraktam” alapon. Edzőnek állt. „Ha én ezekkel a feltételekkel meg tudom tenni mindezt, még inkább meg tudom mutatni az egészséges embereknek, hogy ők is képesek rá, gondoltam.” Elvégzett egy instruktori képzést, teremedző lett, egészségesek közt tette le a vizsgát.

„Aggódtam, persze, nem tudtam, nem láttam, hogy én jól csinálom-e a gyakorlatokat, és akkor még másokét is figyelni…? Ám hamar rájöttem, hogy nem lesz baj, érzem én, mit hogyan kell.” Ráállt a maradék látása, hogyan figyelje a klienseit. A lényeget eleve látja, a végtagok, a térd, a váll tartása megvan –

legfeljebb közel hajolok.

Futástechnikát azért sosem tanítana, ahhoz nem lát eleget.

Eredetileg „sima” edzőterembe készült instruktorként, de közben megkapta a Suhanj! kontaktját. „Meglett a papír, másnap már küldtem is a cévét.” Tárt karokkal várták. Azóta két személyi és két csoportos edzése van, mellékállásban. TRX, kettlebell, trambulin, köredzés és bármi, amit az ügyfelek kívánnak.

Kifejezetten látássérültekkel kötik őt össze a gym munkatársai: nála jobban senki nem tudja, milyen összetett nekik. „Könnyebben kezelem a helyzetet, mint más, jobban koncentrálok az olyan gyengeségeikre, mint az egyensúly- és a koordinációs problémák.” Van, aki fogyni szeretne, van, aki futni készül; itt nem jellemző, hogy azért jönnek, hogy zsírmentesre, csupa izomra pattintsák ki magukat. „Elvileg, mondjuk, az sem okozna gondot.”

Főleg, mert az edzősködés vegytiszta kikapcsolódás. Egyszer talán full-time állás lesz, „meglátjuk, hogy alakul. Egyelőre beleteszek minden energiát, amim csak marad a munka és az edzések mellett”.

Forrás:NLCAFÉ