Minisorozat a látássérült emberek közlekedéséről – 1. Fehérbottal az utcán

A közlekedés képessége elengedhetetlen ahhoz, hogy egy látássérült fiatal vagy felnőtt igazán önálló lehessen. A legtöbb látó ember – járókelők, szomszédok, tanárok, de sokszor még a látássérült személy családtagjai is – keveset tud arról, hogyan is lehet súlyos látássérüléssel, vagy látás nélkül az utcán boldogulni. Ezért az MVGYOSZ. úgy határozott, hogy egy háromrészes sorozatot szentel a látássérült emberek közlekedésének.

A jelen írásban azokkal foglalkozunk, akik akár látnakmég valamennyit, akár nem –, fehérbot nélkül nem lennének képesek biztonságosan közlekedni. A sorozat második részében azt fogjuk áttekinteni, mi minden jellemzi a gyengénlátó emberek közlekedését. A témakör harmadik, záró fejezetében pedig a segítségnyújtással kapcsolatos gondolatokat osztunk meg.

Valószínűleg minden olvasó egyetért velünk abban, hogy milyen fantasztikus, hogy egy annyira egyszerű –mondhatjuk, triviális – eszközzel, mint a fehérbot, egy vak ember képes önállóan közlekedni. Ez az írás a fehérbotos közlekedéssel kapcsolatban igyekszik néhány fontos alapvetést megosztani azért, hogy a környezetünk egy kicsivel jobban értse, mely helyzetek jelentenek számunkra nehézséget, mikor lehet szükségünk segítségre, és mi az, ami bárlátva meglepő, valójában a fehérbotos közlekedés természetes eleme.

Mindenek előtt fontos tisztázni: fehérbottal sok olyan látássérült ember közlekedik, aki nem teljesen vak. Sőt, jóval alacsonyabb azok aránya, akik egyáltalán nem látnak. Sok szemüveges ember kezében is láthatunk fehérbotot, de annak is lehet valamennyi látása, aki napszemüveget visel, vagy akin nincs szemüveg.Semmiképpen sem tanácsos azt feltételezni, hogy aki szemüveget visel, az biztosan jól is lát, és nincsen szüksége segítségre.

A fehérbotos közlekedés során különböző támpontok segítségével tájékozódunk. Ezek lehetnek hallható, tapintható és akár vizuális támpontok. Hallható, azaz auditív támpont például egy kávézó zaja, amelyhez igazodva könnyebben találjuk meg az ajtaja előtti zebrát. Fontos auditív támpont a távirányító segítségével meghangosítható közlekedési lámpa. Ha a lámpaoszlop hangot ad ki, könnyebben találunk oda a zebrához.Tapintható támpont lehet egy fal vagy kerítés. Vannak olyan járdaszakaszok, ahol a falhoz közel, a fehérbottal a falat követve a legbiztonságosabb közlekedni. Zöld terület melletti közlekedésünket és az egyenes irány tartását könnyíti meg, ha a fű és a járda találkozásának sávja mentén haladunk.

A tapintható támpontok speciális, kifejezetten látássérült közlekedőknek kitalált formái az úgynevezett taktilis burkolati jelzések, melyek közül a legismertebb a vezetősáv. Ez a padlóburkolatból kidomborodó, egymással párhuzamos csíkokból álló folyamatos sáv, ami fehérbottal vagy lábbal is érzékelhető. Ilyet láthatunk például a metróállomásokon. A vezetősáv segít egy látássérült személynek egyenesen haladni, és arróltájékoztatja, hogy biztonságos helyen gyalogol. Ezért különösen fontos, hogy a vezetősávra soha ne kerüljön akadály, pl. ne tegye rá a közeli kávézó alkalmazottja a megállítótáblát vagy a székeket, illetve a metróállomáson sem szerencsés, ha valaki a vezetősávon álldogálva várakozik.

Fontos tudni, hogy a taktilis burkolati jelzések mentén való tájékozódást – ahogy magát a fehérbotos közlekedést is – tanulni kell. Ahhoz, hogy a taktilis burkolati jelzések rendszere valóban segítséget jelenthessen, memorizálnunk kell, hová is tart az adott vezetősáv. Zebra előtti járdaszegélyen, vagy lépcsők tetején és alján találkozhatunk kidomborodó pontokkal. Ez az ún. veszélyre figyelmeztető taktilis jelzés, ami – nevéből következően – mindig valamilyen veszélyre – pl. szintkülönbségre, autóforgalomra – hívja fel a figyelmet.

Aki lát még valamennyit, általában a rendszeresen bejárt útvonalain talál vizuális támpontokat. Ezek nagyon változatosak lehetnek függően attól, mennyit lát az adott személy. Van, aki felismer egy újságosbódét, és megtanulja, hogy a bódétól jobbra keresse szemével az átkelőhelyet. Van, aki csak foltokat lát. Ő nem biztos, hogy meg tud különböztetni egy embert egy kukától, de mivel a foltot látja, ki is tudja kerülni.

A maradék látás a legtöbb esetben segíti a közlekedőt, azonban olykor hátráltató tényező is lehet. Például ha valaki extrém módon fényérzékeny, akkor megtörténhet, hogy egy napsütötte téren még napszemüveg viselése mellett sem fogja tudni használni a látását, ehelyett hunyorog, és igyekszik mihamarabb árnyékos helyre jutni – helyesebben igyekezne, azonban mivel a napsütés elvakítja, esetleg azt láthatjuk, hogy bizonytalanul próbálja megtalálni a helyes irányt. Hasonló helyzetbe kerülhet az is, akinek a szeme csak lassan képes a fényviszonyok változásához alkalmazkodni. Ilyen emberrel történhet meg, hogy a napsütötte téren határozottan mozog, ám ha az útja egy félhomályos aluljáróba vezet, elbizonytalanodik. Esetükben elengedhetetlen, hogy gyakorlottan használják fehérbotjukat, ami azokban a helyzetekben garantálja a biztonságukat, amikor látásukra nem tudnak támaszkodni. Olyan látássérült emberek is vannak, akik nappal fehérbot nélkül, teljesen magabiztosan közlekednek, ám szürkületkor vagy esti sötétségben szükségük van a fehérbot nyújtotta biztonságra.

A fehérbottal  a talaj szintjén és annak közvetlen közelében lévő akadályokat és a szintkülönbségeket lehet érezni. Ezért veszélyes számunkra minden olyan akadály, amely például egy fal síkjából áll ki, ám a talajjal nem érintkezik. Ilyen lehet egy kifelé nyíló ablak, egy falikút, vagy egy bankautomata fölött elhelyezett esővédő plexi. Balesetveszélyt jelentenek az alacsonyan elhelyezett jelzőtáblák is, mert az oszlop keskeny, könnyen elnyúlunk mellette, míg a tábla sarkába beverhetjük a fejünket. Nagyon sok bosszúságot okoznak nekünk az utcán hagyott elektromos rollerek, mivel a fehérbot becsúszik alájuk. Sokszor megtörténik, hogy a vak közlekedő túl későn veszi ezt észre és ilyenkor könnyen áteshet a rolleren.

A fehérbottal való közlekedés hatalmas koncentrációt igényel. Nem véletlen, hogy a vak emberek szinte soha nem választják kikapcsolódásként a magányos sétát.Saját biztonságunk érdekében nem célszerű túlságosan elkalandoznunk, hiszen – ahogy fentebb láthattuk – a gyalogos közlekedés során sok különböző információra kell figyelnünk. Egy látássérült ember idegrendszerét meglehetősen igénybe veszi e jelentős mértékű koncentráció. Ráadásul a fehérbotos közlekedés kicsit olyan, mint autót vezetni: érdemes rendszeresen gyakorolni, mert kieshetünk a rutinból.

Kérjük az olvasót, ne vegye zokon, ha egy fehérbotos ember nem elegyedik vele szóba, hiszen a közlekedés minden figyelmét lekötheti.

Zárásként még egy kérés: a segíteni szándékozó soha ne fogja meg a vak ember botját, ne akarja azt irányítani. Arra se biztassa, hogy míg segít neki, ne használja a botot! Ez ahhoz hasonlatos, mintha amikor egy látó barátunkba belekarolunk, azt mondjuk neki, bátran csukja be a szemét. Ha nem vagyunk összeszokott közlekedő páros, a segítő a legjobb szándék mellett is megfeledkezhet arról, hogy jelezzenpl. egy lépcsőfokot. Ezt a botját a segítségnyújtás mellett is aktívan használó személy észreveheti. Viszont ha botját nem használja, és teljesen átadja az irányítást egy számára ismeretlen látó embernek, az akár mindkettőjüknek veszélyes lehet: a vak ember megbotlik, és magával rántja segítőjét is.

Az autóvezetéshez a látók értenek, a fehérbotos közlekedéshez viszont mi. Bízzon a látássérült ember ítélőképességében és tapasztalatában!

Dr. Gombás Judit – MVGYOSZ.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.