„Nem hallunk, viszont érzünk” – a Siketmisszió munkája

A Magyar Református Szeretetszolgálat Siketmisszióját az a küldetés hívta életre, hogy Jézus Krisztus parancsát követve a hallássérültekhez is eljuttassák a Biblia örömüzenetét és elősegítsék a társadalom érzékenyebbé válását, valamint az egyház akadálymentesítését. Ezt a Siketmisszióban jelenleg kilenc alkalmazott és több önkéntes munkatárs végzi. Szolgálatukról kérdezte a reformatus.hu Szűcs Zoltánné jelnyelvoktatót és lányát, Lábas-Szűcs Helga adminisztrátor-koordinátort, aki a beszélgetés során tolmácsa is volt édesanyjának.

Milyen területeken végzi tevékenységét a Siketmisszió?
Lábas-Szűcs Helga: Nagyon sokrétű és országhatárokon átívelő a szolgálatunk, amely főként akadálymentesítő és érzékenyítő programok szervezéséből áll, de kiterjed a budapesti és debreceni református egyetemeken zajló jelnyelvoktatásra is. Erdélyben több egyetemmel kapcsolatban állunk, valamint önkéntes munkacsoportok segítik folyamatosan szervezett programjainkat, a többi között a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájában. Felvidéken is egyre többször tartunk érzékenyítő foglalkozást, előadást, amelyeken édesanyám is részt vesz. Ezeknek a szervezője jelenleg a Siketmisszió vezetője, Járay Loránd. Különleges eseményünk a Három iskola találkozó, amely évek óta köti össze a szabadkai Hallássérült Iskolaközpont, a szegedi Klúg Péter-iskola, valamint a kolozsvári Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája diákjait és szakembereit. A találkozóra mindig másik város látja vendégül az intézményeket, lehetőséget teremtve a gyerekeknek a kapcsolatépítésre, a pedagógusoknak pedig a tapasztalatcserére. Ezen felül rendszeresen tartunk gyermeknapokat Kolozsváron, Szegeden és Budapesten, a Szeretethíd keretein belül. Itt a gyermeknapi programon túl tematikus, fejlesztő játszóházat is kialakítunk. A kolozsvári rendezvényen további szerepet kap, hogy segítünk a résztvevőknek megtanulni, hogyan figyeljenek oda a környezetre, és hogyan gondozzák helyesen az állatokat, növényeket. Olykor egyszeri alkalmak tartására hívnak minket, decemberben például egy többségi óvodában tartottunk érzékenyítő programot Debrecenben. Az intézmény ugyanis vállalja, hogy fogad hallássérült gyerekeket is, sőt feladata őket integrálni. Abban adtunk tanácsot az ottani pedagógusoknak, hogy ők hogyan tudják segíteni a hallássérült gyerekek beilleszkedését.
Hogyan tudja a misszió az evangéliummal elérni a hallássérülteket?
Lábas-Szűcs Helga: Fontos feladatunk a gyülekezeti alkalmakat akadálymentesíteni: általában budapesti és debreceni istentiszteleteket szoktunk tolmácsolni, így az ott hangzó üzenet eljuthat a hallássérültekhez is. A hétköznapokban rendszeres hitoktatást végzünk: Szegeden Járay Loránd, Debrecenben pedig Szűcs Ibolya végzi ezt a szolgálatot a hallássérült általános iskolákban. Ezen felül nyaranta Loránd munkatársakat vesz maga mellé, hogy aztán együtt bonyolítsanak le egész hetes programokat például a Bárka táborban, továbbá rendszeresen szervez ő maga tábort, kifejezetten hallássérült gyerekeknek. A hozzátartozókat is igyekszünk pártfogolni: szívesen látogatjuk meg egy-egy beszélgetésre azokat a családokat, ahol hallássérültek élnek, és igénylik a lelki támogatást. További segítséget jelent számukra, hogy esküvőkön, temetéseken is szoktunk tolmácsolni. Ha pedig van rá mód, a rászoruló hallássérült gyerekek családjához a szeretetszolgálat révén juttatunk el élelmiszer- és ruhaadományt.
Szűcs Zoltánné
Miként ért össze az életútjuk a Siketmisszióval, és hol tart ez most?
Szűcs Zoltánné: Nyolc hónapos koromban, egy súlyos vírusos betegség következtében veszítettem el a hallásomat, egyéves koromban vették észre a szüleim, hogy nem figyelek oda a hangokra. Számukra ez nagyon rossz hírt jelentett, mivel a kis falunkban egyedüli siketként nem tudtak helyben segítséget biztosítani: óvodába épek közé kezdtem járni, de mivel nem tudtam velük kommunikálni, így beilleszkedni sem sikerült. Később egy bentlakásos kaposvári intézmény lakója lettem, ahol tizenhat évet töltöttem. Nehéz volt, és időbe telt elfogadnom, hogy el kellett jönnöm otthonról. A férjem szintén hallássérült, ő is egészen fiatalon veszítette el a hallását. Két egészséges gyermekünk született, akiket szülői segítség nélkül neveltünk fel, mivel messze éltek tőlünk. Nehéz volt, de hallássérültként is képesek voltunk rá. Isten nélkül viszont nem sikerült volna. Amikor az egyik gyermekünk beteg lett, édesanyám aggódott, hogy fogom ápolni. Nem hallok, viszont érzek, és érzem, hogy máshogy veszi a levegőt, látom, hogy sápadtabb, hogy csillognak a szemei – mondtam. Tizennyolc éve egy jelnyelvi tolmács ajánlott engem Járay Lorándnak, aki éppen jelnyelvoktatót keresett, így hamarosan oktatni kezdtem a misszióban. Érzékenyítő, szemléletformáló programokat is tartottam általános és középiskolákban, előadást a siket kultúráról, hogy milyen egy siket ember élete, és egy kevés jelnyelvet, ha belefért. A szeretetszolgálat révén jelnyelvi oktatóvideókat készítünk. Tavaly nyáron sokat segítettem az új hittantanárnak is, akinek nincs jelnyelvtudása. 2024 decemberében elkezdtem átadni a feladataimat az utódomnak. Fáj a szívem a búcsú miatt, mert nagyon szerettem itt dolgozni.
Lábas-Szűcs Helga: Járay Loránd 2011 végén keresett jelnyelvet ismerő munkatársat, én pedig éppen munkát, így édesanyám ajánlott neki, és a következő év februárjától már a Siketmisszióban dolgoztam. Ez 2014-ig, a szerződésem lejártáig tartott, majd önkéntes feladatok vállalása és a kialakult jó kapcsolatok révén maradt a misszió az életem része. Második gyermekem születése után Loránd újra megkeresett, így 2023-ban nagy örömmel, munkatársként tértem vissza. Jelenleg leginkább az adminisztrációban és koordinációban segítem a Siketmissziót, de ha szükség van rá, tolmácsolok, érzékenyítő programot tartok. Most éppen a júliusi Csillagpontra készülünk, amin már két éve is részt vettünk: a kitelepülésünk programjait szintén én szervezem.

Mi motiválja önöket ebben a szolgálatban?
Szűcs Zoltánné: Egy hatéves, nehéz időszak végén, amikor édesanyámat ápoltam, jött a lehetőség a Siketmissziótól. Sokat jelentett az elszigeteltség után, és éreztem, hogy a helyemen vagyok. Jólesett átélni, hogy hallássérültként képes vagyok oktatni, és én is hozzá tudok adni a társadalomhoz, én is tudok adni valamit másoknak, amitől többek lehetnek. Ez mindvégig tudott motiválni. A saját nyelvemet pedig mindig nagy örömmel osztottam meg másokkal, főleg olyanokkal, akiket bár érdekelt, korábban nem találkoztak vele. Sokszor átéltem, hogy mikor valakit nem ismerek, de kiderül, hogy ismeri a jelnyelvet, az rögtön közelebb hoz egymáshoz: ezért is motivál, hogy másoknak tanítsam.
Lábas-Szűcs Helga: Mindig is a hallássérültek területén dolgoztam, a segítésük örök motivációt jelent számomra. Eredetileg Debrecenből költöztem fel ezért a munkáért Budapestre, és nagyon motivált, hogy új emberekkel találkozzam, új területeken segíthessek, ez továbbra is megmaradt. A legjobb, amikor láthatom a gyerekek arcán az örömöt az érkezésünkkor, a foglalkozások és a közös játékok során. Vagy amikor egy-egy érzékenyítő programon tapasztalom, hogy akár a pedagógusok, akár a gyerekek tudnak kapcsolódni ehhez a világhoz: figyelnek, érdeklődnek, kérdeznek. Fontosnak tartom, hogy az érzékenyítéssel segítsük a szemléletváltást, mert így lesz jobb a világunk. Számomra természetes volt, hogy úgy tanultam meg jelelni, ahogy nőttem, és hogy anyukámék mindig vittek hallássérült közegbe, ahol hasonló gyerekekkel is találkoztam. Tizenöt évesen lány focicsapatot szerveztem a hallássérültek között: szívesen sportoltam, utaztam, időztem velük. Olyan volt, mint az épekkel. A férjem szintén hallássérült, két gyermekünk is, így ez az egész családunkat meghatározza. Sokat jelent nekem, hogy a testvérem felesége, akinek teljesen ismeretlen volt ez a közeg, a szüleink miatt egyből azután elkezdett jelnyelvet tanulni, hogy beilleszkedett a családba. Elköteleződött mellette, néhány év alatt pedig eljutott oda, hogy akár üvegfalon keresztül, hang nélkül megértik Mit tanulhatunk a hallássérültektől?
Szűcs Zoltánné: Egyrészt a jelnyelvet. Nagy dolog lenne, ha az angolhoz hasonlóan mindenki tudna legalább egy-egy egyszerű kifejezést, bár ez egyelőre csak álom. Agyvérzése után hat évig ápoltam édesanyámat, aki nem tanulta meg a jelnyelvet, mert ez az ő közegében szégyellnivaló volt. Jól jött volna, ha tud jelelni, miután félig elveszítette a beszédképességét, de megértettem így is: kitapasztaltam, mint a kicsi babáknál, mit szeretne, az arckifejezéséből, a gesztusaiból. Másrészt, bár nagyon sok mindenkinek furcsa a hallássérültek élete, mégis azt mondanám, hogy a csend értékes dolog. Mivel nem hallunk, a csend a mi világunk. Az épeknek is hasznos, ha képesek néha csendben maradni, önmagukra és befelé figyelni: talán így jobban meghallják Isten hangját is.egymást a szüleimmel, és a kétéves halló lányukat is folyamatosan tanítják.

 

Forrás: reformatus.hu – Sztupkai-Orosz Melitta

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.