„Nem tudtam, miből lesz erőm” – Lányáért élt tovább, a szerelem is rátalált a vak Karinára

Karina és Zoli életét nem a véletlen, hanem egy pontosan felépített belső rend tartja össze, ahol minden tárgynak és mozdulatnak jelentése van. Egy olyan világban élnek együtt, ahol mindketten vakok, mégis nagyobb biztonsággal és figyelemmel tájékozódnak egymásban és a mindennapokban, mint sok látó ember.

Karina és Zoli életét egy láthatatlan rendszer tartja össze – olyan, amely nem a szemnek, hanem az életnek készült. A lakás csendes, mégis tele van iránnyal. A tárgyaknak helyük van, a tereknek logikájuk, a mozdulatoknak emlékezete. Itt semmi nem véletlenül kerül oda, ahol van. Nem rendmániáról van szó, hanem biztonságról. Ebben a világban él Vincze Zoli és Karina. Két ember, akik nem látnak, mégis pontosan tudják, egymás mellett vannak. Az ő történetük nem a sötétségről szól, hanem az alkalmazkodásról, a figyelemről, arról a különös teljességről, amely akkor születik meg, amikor a hiány nem középpont, hanem háttér.  Így élnek a vakok, mutatjuk a részleteket!

Vak, de nem kiszolgáltatott: Karina és Zoli a saját szabályaik szerint élnek.
„A rend nem mániás dolog, hanem túlélés.” – így élnek a vakok
Karina életében a veszteség korán érkezett. Kisgyermekként még részlegesen látott, majd ahogy telt az idő, a világ fokozatosan elhomályosult, végül teljesen eltűnt előle. Felnőttként, egyedülálló anyaként nevelte fel a kislányát egy olyan környezetben, amely ritkán volt türelmes, még ritkábban megértő.

A vak ember nagyon nehezen él együtt látóval. Nem azért, mert nehéz az életünk, hanem mert nálunk szabályok vannak, és ezekhez alkalmazkodni kell.
– meséli Vincze Karina, aki közel tíz éve él együtt Zolival, látássérült párjával.

Karina már kisbabaként megismerkedett a veszteséggel. Részlegesen látott, majd felnőttként teljesen megvakult, miközben egyedül nevelte fel a kislányát.

Volt idő, amikor minden este úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, másnap miből lesz erőm továbbmenni – de anyaként nem volt választásom
– teszi hozzá csendesen.

Megtanulta, hogyan lehet egyedül is biztos pont, akkor is, ha a világ nem hozzá van szabva. Zoli más úton jutott ugyanoda. Látóként élt, dolgozott, majd 35 évesen elvesztette a látását.

Nem dőltem a kardomba. Azt mondtam magamnak: nem azzal foglalkozom, mi hiányzik, hanem azzal, mi a feladat.
– mondja Zoli.

És ment tovább. Céget vezetett, döntéseket hozott, vakon is építkezett – fejben, lélekben, életben. Hatvanévesen diplomát szerzett, ma mesterséges intelligenciával dolgozik.

Ha vakon is lehet jövőt építeni, akkor nincs olyan helyzet, amiből ne lenne kiút
– vallja.

Kettejük kapcsolata ott kezdődik, ahol sok véget érne. Karina tudatosan választott nem látó társat. Nem kompromisszumból, hanem felismerésből. Egy látó ember egy idő után elfárad a magyarázatokban. Abban, hogy mi miért fontos, miért nem mindegy, hol van valami. Két nem látó ember között nincs magyarázkodás. Csak megértés.

A rend náluk nem esztétikai kérdés, hanem túlélési stratégia. Ha valami évtizedek óta ugyanott van, annak oka van. Ha egy kábel nem lóghat ki, az nem szeszély, hanem biztonság. Ebben a rendszerben mindketten otthon vannak. Zoli maximalista, Karina határozott. És egyikük sem hagyja magát félrekezelni. Vakok, de nem kiszolgáltatottak.

Van humor, féltékenység, hétköznapi civódás is. Zoli laptopja lassan családtaggá válik, Karina néha mosolyogva megjegyzi, hogy versenyeznie kell vele. Nem főznek együtt, mert egymásnak mennének a konyhában, de egy süti elkészítése akár órákig is eltarthat – mert az idő náluk nem ellenség, hanem ajándék.

Ők nem kérnek sajnálatot. Vásárolnak, utaznak, dolgoznak, mosnak – színeset a feketével együtt. Megégetik magukat, eltörnek dolgok, újrakezdik. A segítség náluk nem megragadás és irányítás, hanem kérdés és tisztelet.

Mi nem hősök vagyunk. Csak élni akarunk, normálisan, szeretetben. Nem hagyom, hogy átverjenek. Vak vagyok, nem naiv. Nem azt szeretnénk, hogy sajnáljanak minket, hanem hogy értsenek. Mi nem kevesebbet látunk a világból, csak máshonnan nézzük. És, ha ebben a nézésben ott van egymás keze, hangja és bizalma, akkor tulajdonképpen mindenünk megvan.”
– zárja gondolatait Karina.

Zoli és Karina története nem arról szól, hogyan lehet vakon élni. Hanem arról, hogyan lehet igazán látni: egymást, a határokat, a lehetőségeket – és azt, ami valóban számít.

Forrás: Ripost.hu

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.