Sehol nem jut hely egy látássérült gyereknek

Hiába van benne a legtöbb óvoda és iskola alapító okiratában, hogy felvesznek látássérültet, nem szívesen fogadják őket és többnyire elképzelésük sincs, hogyan kell egy vak gyereket integrálni. A látássérült Dávid anyukájával Egerből költözött Budapestre, hogy speciális óvodába járhasson, mert Eger az integrálásban csődöt mondott. Bálint a budapesti Vakok Óvodájában bennlakásos, mert Székesfehérváron egy óvoda sem fogadta be. Flóra és Bianka pedig azon kevés látássérült gyerekek közé tartoznak, akiknek eddig egész jól alakult az integrációja. Az Abcúg cikke, Fődi Kitti írása.

Ha egy vidéken élő családnak születik látássérült gyereke, akkor fel kell készülniük arra, hogy egyáltalán nem lesz egyszerű a beiskolázás, de már az óvoda kiválasztása sem. Két lehetőség van: Budapestre speciális intézménybe viszik kollégistának vagy megpróbálkoznak a helyi integrációval, ami csak ritkán sül el jól.

Egy anonimitást kérő szakember szerint kevés a pozitív integráló példa, ahol az általános pedagógus hajlandó plusz feladatokat bevállalni a speciális diákért, sok tanár úgy van vele, hogy úgyis ott a gyógypedagógus, majd ő foglalkozik vele.

Az országban jelenleg 150 integráltan tanuló gyerekre mindössze hét olyan utazótanár jut, akiket a Vakok Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye biztosít. A hét utazó gyógypedagógus változó rendszerességgel tud ellátogatni a vidéken élő gyerekekhez, minél messzebb lakik valaki a fővárostól, annál ritkábban jut oda, természetesen figyelembe véve az egyéni szükségleteket és igényeket.

Az említett hét utazó gyógypedagóguson kívül, a helyi szakszolgálatoktól és EGYMI-ktől is kaphatnak segítséget a gyerekek, de bizonyos speciális szolgáltatások, például fehér botos közlekedést, csak a budapesti utazótanárok taníthatnak. Sajnos olyan országrész is akad, ahol egyáltalán nincs szakirányú végzettségű látássérült szakos gyógypedagógus, az ottani gyerekeknek néha heteket kell várniuk, mire elérkezik hozzájuk az utazótanár. Például egy, Sopronban élő látássérült diák csak hat hetente találkozik megfelelő végzettségű gyógypedagógussal.

A látásvizsgáló bizottság a szülők kéréséhez igazodva javaslatot tesz, hogy speciális intézménybe adják a gyereküket, ami gyakran azzal jár együtt, hogy a gyerek már három éves korában elszakad a családjától, vagy felkeresik a helyi integráló intézményeket. A budapesti Vakok Óvodáján és Iskoláján kívül van még a fővárosban egy egyházi fenntartású speciális intézmény, ahol elsősorban halmozottan sérült gyerekeket fogadnak. Az ország többi részén viszont csak Debrecenben van speciálisan látássérültek számára létrehozott iskola, de óvoda már ott sincs.

Kevés, hogy csak elvan a gyerek az óvodában

Nagy Annamária kisfiával, Dáviddal először integrációval próbálkoztak. Egerben éltek, és Annamária a fiú születése után rögtön a lehetőségeket kezdte kutatni, de csak azt hallotta vissza, hogy Budapestre kell vinnie a gyerekét. Mi Budapesten találkozunk velük a Vakok Iskolája udvarán, ahol a most második osztályos Dávid rajong a mosógépekért, ezért rögtön meg is kérdezi, hogy milyen mosógépünk van otthon. Nem csak a márkája érdekli, hanem az is, hogy milyen fordulatszámon forog a centrifugája. Az anyuka szerint hallásból meg tudja állapítani, hogy melyik mosógépnek mi baja van. A kisfiú a rövid üdvözlés után kihasználva az alkalmat, hogy nem kell a teremben ülnie, rohan is hintázni.

Annamária közben arról mesél, hogy szerencséjük volt, mert egy ismerősön keresztül megkereste őt az egyik bölcsőde igazgatója, aki szívesen látta volna Dávidot egy integrált csoportban. A bölcsődének már korábban is volt látássérült gyereke, aki ma már szintén a Vakok Iskolájában van Budapesten. Nem volt kérdés, hogy az anyuka elfogadja-e az ajánlatot, Dávid pedig egy évet töltött a bölcsiben, ahol a korábbi tapasztalatok miatt már nyitottan és rutinosan álltak a kihíváshoz.

Az anyuka ezután is ragaszkodott az integrációhoz, de az óvodában már egyáltalán nem alakult olyan jól Dávid sora, mint a bölcsődében.

Jött az óvoda, mentem az önkormányzathoz, és a képviselő segített egy óvodai csoportban elhelyezni Dávidot. Az első évre azt mondom, hogy jó volt, tényleg sokat játszott, végülis elvolt, de a második évnél ez az elvolt, ez már kevés volt mondja Annamária.

Dávidot azon túl, hogy egyáltalán nem fejlesztették, még a szükségleteit sem tudták kielégíteni. Tornaórára például nem mehetett be vagy ha bement, akkor csak leültették, mert a tornatanár nem vállalta be, hogy külön foglalkozzon vele. Annamáriának meg kellett oldania, hogy külön tornaórára hordja Dávidot. A kézműves foglalkozásokon sem tudott részt venni, pedig a látássérülteknek nagyon fontos fejlesztő eszköz a kézműveskedés. A pedagógusok részéről csak minimális próbálkozások voltak, alapszinten néztek csak utána, hogy mit jelent egy látássérült gyerekkel foglalkozni.

Erre egy normál óvoda nincs felkészülve. A pedagógusoknak se idejük, se energiájuk nincs vele foglalkozni. Nem a gyerekekkel van gond, mert ők simán befogadták és terelgették, a pedagógusokkal volt főleg a probléma. Azt gondolom, hogy ezekre az óvónőkre kicsit rá van kényszerítve, hogy integrálják a gyerekeket. Arra megy ki az egész, hogy az önkormányzat kipipálhassa, hogy berakta integrációba a gyereket, de ennyi magyarázza az anyuka.

Az egyik óvodapedagógus viszonylag nyitott volt Dávidra, hagyta, hogy az anyuka tanácsokkal lássa el, bemenjen vele az óvodába, de Annamáriát ezek a látogatások leginkább csak szomorúsággal töltötték el, mert azt látta, hogy a fia nem igazán illik bele abba a környezetbe.

Annamária a második évre eljutott arra a pontra, hogy úgy érezte nincs Egerben lehetőség Dávid elhelyezésére. A többi óvoda nem fogadta vagy ott is hasonló ellátást kapott volna Dávid. Egy speciális intézményt is felkerestek, ahova többnyire súlyosan sérült fogyatékkal élő gyerekek jártak, de az igazgató nem javasolta, hogy a jó értelmi képességű fiú velük együtt tanuljon, mert nem fejlődhetett volna olyan mértékben, mint egy normál iskolában. Dávid heti két alkalommal járt tiflopedagógushoz, vagyis speciálisan látássérültekkel foglalkozó gyógypedagógushoz, de ő is azt mondta, hogy a kisfiúnak el kell kezdenie megtanulni a Braille-írást és bottal közlekedni, amire neki nincs képesítése.

Nem maradt más választás csak a budapesti vakok óvodája.

Akiket ismerek egri látássérülteket, mind itt kötöttek ki, mert a látássérültekkel kapcsolatos dolgok itt központosulnak mondja Annamária.

Az anyukának az volt a terve, hogy miután Dávid elsajátította Budapesten az alapokat, a Braille-írást és a botozást, megpróbálja visszaintegrálni. Ezért Egerben sem a munkáját, sem a lakását nem adta fel. Kivettek Budapesten egy albérletet, ahol Dávid felváltva volt az anyukájával és a nagymamájával, aki szintén Egerből költözött fel a kisfiú kedvéért, Annamária pedig folyamatosan ingázott. Ez három éven keresztül zajlott, aztán Annamária úgy döntött, hogy a jövőt Budapesten folytatják, itt is keresett munkát. Nem szerette volna a vakok óvodájának kollégiumába adni Dávidot.

Fel sem merült bennem, hogy én őt beadjam ide, nem tudnám megtenni. Ő nagyon családcentrikus, szerintem kicsit beleroppant volna magyarázza.

Annamária mindenképpen szeretné Dávidot visszavinni integrált iskolába, de már itt Budapesten, mert úgy érzi, hogy az itteniek elfogadóbbak a látássérültekkel.

Ha jó a pedagógus, akkor működik az integráció

Van jó példa integrációra, csak kevés. A szakember szerint, ha jó a pedagógus, és a gyerek kedvéért hajlandó felvenni a kapcsolatot a Vakok Iskolájával, hogy felkészítsék őt a látássérült oktatására, akkor nagyon jól tud működni. A szakértő ugyanakkor úgy látja, hogy ha a pedagógus nem nyitott és nem akarja igazán integrálni a gyereket, akkor veszett fejsze nyele. Ráadásul az integráló intézmények nem mindig készülnek fel a látássérült gyermek fogadására: nem megfelelőek a személyi és tárgyi feltételek, nem ismerek az alapvető módszertant sem.

Sokszor fordul elő olyan, hogy bár a látásvizsgáló bizottság javasolja a szülőknek, hogy hozzák Budapestre a gyereket, legalább amíg elsajátítja az alapokat, de inkább megpróbálkoznak az integrációval, aztán végül mégis Budapesten kötnek ki.

Zita ikerlányainak első két éve egy budapesti integrált óvodában határozottan jól alakult a pedagógusok és az iskola nyitottságának köszönhetően. Flóra és Bianka az egyik szemükkel látnak csak, ezért az anyukájuk nem látta volna értelmét a Vakok Óvodájába vinni őket, inkább az integrálás mellett döntött.

Mivel a lányok látássérültségük miatt fejenként 3, azaz összesen 6 óvodásnak számítanak, több óvoda is elutasította őket. Végül egy óvoda mégis befogadta a lányokat, az óvonénik egyszerűen tudomásul vették a látássérült gyerekek érkezését és továbbképzésre mentek, hogy az ikerlányok ne járjanak úgy, mint Dávid, aki nem tudott részt venni a foglalkozásokon, mert a pedagógusok nem tudták, hogyan vonhatnák be. A két lány soha semmilyen feladatból, játékból nem maradt ki.

Az óvodapedagógusokat eleinte egy pedagógiai asszisztens is segítette, akire később már nem volt szükség, mert Flóra és Bianka remekül boldogultak. Az óvonénikhez ritkán utazó gyógypedagógusok is ellátogattak, akik tanácsokkal segítették őket az integrációban. Az óvónők a nagyobb gyerekeket is felkészítették arra, hogy hogyan kell közeledni, játszani a lányokkal, így ebből sem adódott probléma.

Zita most újabb döntés elé kényszerült, ismét óvodát keres, ugyanis a jelenlegiben felújítás miatt nem lesz udvar, átszervezik a csoportokat is, így a lányok már nem ugyanahhoz az óvonőkhöz kerülnének. Zita egyelőre csak reménykedik benne, hogy a további integráció is pozitívan fog alakulni.

Sok család viszont nem tudja megoldani az integrációt, mert úgy érzik, hogy a gyerekük nem kapná meg a fejlesztéseket, ezért a bennlakás mellett döntenek. Ilyenkor kiskorban a szülőktől elszakadni nem könnyű, de van olyan kisfiú, akinek meg sem kottyan, hogy már négy évesen kollégista lesz, egyenes imádja, hogy a barátaival lakhat.

A szülők nehezebben élik meg a távollétet

Anya ötkor szokott értem jönni. Nem várom nagyon, mert … Vagy nagyon várlak anya?

Örülök, hogy nem jön értem anya ebéd után, mert szeretek a Csuri néni csoportjában lenni.

Zajlik a párbeszéd a nyolc éves látássérült Holdvilág Bálint és az édesanyja között, aki pénteken ötre jött a fiáért a Vakok Intézetéhez. Bálint négy és fél éves korában költözött el otthonról, Székesfehérvárról Budapestre a bentlakásos óvodába, csak hétvégente jár haza.

Budapestről Székesfehérvárra a pénteki forgalomban majdnem két óra alatt érnek haza. Néha Bálintért az apukája jön, de annak kevésbé örül, mert apa már délben ideér, így Bálint nem mehet át a másik csoportba játszani a nyomkodós játékkal, ami különböző hangokat ad ki.

Bálintnak figyelemzavara is van, folyamatosan elkalandoznak a gondolatai, miközben arról kérdezgetem, hogy hiányoznak-e neki a szülei, amikor nincsenek itt.

Nem rossz eljönni otthonról?

Hú, én annyira szeretem az iskolát.

Erika csak nevet, de később megtudom tőle, hogy nekik szülőként sokkal nehezebb volt bentlakásos iskolába küldeni az akkor még négy és fél éves Bálintot.

Igazándiból nem is nagyon volt választási lehetőségünk. Fehérváron van egy óvoda, aminek az alapító okiratában benne van, hogy látássérülteket is fogadnak, de beszéltem az igazgatónővel, akinek ez óriási problémát jelentett, hogy esetlegesen oda akarom vinni a gyereket meséli az anyuka.

Bálint viszont könnyen barátkozik, imád társaságban lenni, ezért az első perctől kezdve nagyon jól érezte magát a Vakok Óvodájában. Ezt erősíti meg a tanító néni is, akivel akkor találkozunk, amikor egy keddi napon ismét ellátogatunk Bálinthoz, hogy megmutassa nekünk, hol tölti a hétköznapjait.

Bálint a csoportszobában vár minket, ahol rajta kívül még három látássérült gyerek van, de ők még nem érkeztek meg. A tanító nénik mesélnek arról, hogy hogyan zajlanak itt a napok.

Az intézményben sok a bennalvós gyerek, vannak, akik Győrből vagy Szarvasról jöttek, és a legtöbbjük itt is marad 18 éves koráig. A tanító néni szerint előfordul, hogy az óvodába érkező három évesek sírnak a szüleik után, ezért nem is rögtön szakítják el őket, hanem a szülők akár az egész első hetet is benn tölthetik a gyerekükkel. Annamária mosolyogva mondja, hogy az ő csoportjában senki nem szokott a szülei után sírni.

A tanító néni szerint azért sem hiányolják annyira a szülőket, mert nagyon sűrűk a napok, hamar elérkezik a hétvége. Délig órarend szerinti tanítás van, a tanmenet a normál első osztályos tananyagnak felel meg, annyi különbséggel, hogy az első osztályt kétszer járják a gyerekek, mert az írás-olvasás mellett önállóan közlekedni is meg kell tanulniuk. Délután érkezik a logopédus vagy a gyógytornász, bizonyos napokon úszni mennek, délután négy után pedig odakinn sétálnak. Este már csak a vacsora marad meg a fürdés, de néha még egy kis alvás előtti játék is belefér.

Bálint a tanító néni felszólítására félbehagyja a játékot, és elkezd körbevezetni minket a teremben. Megmutatja a fogmosó poharát, a törölközőjét, amit az ő jele: a kör jelöl. A játéksarokba érve kicsit hosszabban időzünk el, Bálint önállóan levesz a polcról két nyuszit és egy fadobozt, aminek kis rekeszeiben különböző tárgyak vannak, ez az órarendjük. Bálint végigtapogatja őket, és sorolja az aznapi órákat: matek, technika, magyar. Bálintnak a magyar a kedvenc tantárgya, mert lehet használni az írógépet és már három betűt is ismer a Braille abc-ből.

A kisfiú felkísér minket az emeletre, ahol a háló részleg van. Megmutatja a fürdőszobát, hogy hova van felakasztva a törölközője, a szobájában az ágyát, ami pont a haverjáéval, Attiláéval van szemben. Bálintnak néha a fal csapkodásával jelzik a tanítónők, hogy merre kell mennie. A fiú még nem tud bottal közlekedni, még hullahopp karikával gyakorolják a terek érzékelését.

A tanító nénik rendszeresen gyakorolnak velük életszerű szituációkat, például fel kell hívni valakit és le kell foglalni egy nyaralást, persze csak játékból. Bálint hétköznap nem szokott a szüleivel telefonon beszélni, mert a szülők nem akarják megbolygatni azzal, hogy hallja a hangjukat, a kisfiú pedig nem is igényli.

Székesfehérvárra Bálint nélkül látogattunk el, hogy megtudjuk, a szülők hogyan vészelik át a fiuk nélkül töltött hétköznapokat.

A szülőknek már a bölcsőde kiválasztásával is meggyűlt a bajuk, mert senkitől nem kaptak segítséget abban, hogy hova lehet vinni egy látássérült gyereket. Egy ismerősük ajánlotta a speciálisan fogyatékos gyerekekkel foglalkozó bölcsődét, ott pedig azt tanácsolták, hogy tovább a Vakok Óvodájába vigyék Bálintot.

Ha Székesfehérvárra járt volna egy sima óvodába, akkor igazából csak vigyáztak volna rá, de nem fejlesztették volna. A budapesti intézetben minden tevékenység arról szól, hogy őt fejlessze. Nekünk is nagyon nehéz volt lelkileg, de az ő érdekeit kellett szem előtt tartanunk, hogy az ő szempontjából mi a legjobb magyarázza Holdvilág Péter, az apuka.

A szülők szerint elég jól átvészelték azt az időszakot, amikor Bálint négy évesen először ment a Vakok Intézetébe.

Ő ott is szeret, itt is szeret. Ha ott van, akkor ott jó, ha itt van, akkor itt. Nagyon alkalmazkodik. Az, hogy ennyire pozitívan áll hozzá, hogy ennyire szeret ott fenn lenni, ez nekünk is könnyebbség. Sokkal rosszabb lenne, ha tudnánk, hogy ott nem érzi jól magát. Azért így is nehéz, mert mindig számolja az ember a napokat meséli az anyuka, miközben letörli a könnyeit a szeme alól.

A nyári szünetben Erika otthon tud maradni Bálinttal, ezért ilyenkor az egész nyarat Székesfehérváron tölti. Szeretnék később visszahozni Székesfehérvárra, hogy a középiskolában már integráltan tanulhasson, de ez egyelőre csak álom.

Forrás: 24.hu/Abcúg

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .