Vakok Világa-lapozó: Tapinthatóvá tett dallamok

A Braille-írás 200 éves jubileuma alkalmából a Braille-kotta készítésének rejtelmeiről a Vakok Világa szerkesztői beszélgettek Edinával.

A zene iránti elkötelezettség családi hagyomány vagy a tanulmányaid során erősödött a kötődés? Hogyan és hol töltötted a gyermekéveidet?

1976-ban születtem Pincehelyen, de Székesfehérváron nőttem fel. Aliglátó vagyok, ezért az elemit a budapesti Gyengénlátók Általános Iskolájában kezdtem, melynek infrastruktúrája tökéletes volt egy látássérült gyermek számára. Az emberi tényezőket azonban korántsem találtam megfelelőnek, így negyedik osztálytól a szüleimmel hazaköltöztünk Székesfehérvárra és integrált oktatásba kerültem az akkori Schönherz Zoltán Általános Iskolába, közben pedig hegedülni és zongorázni is elkezdtem.
Zenei alapjaimat édesapámnak, Berta Lajosnak köszönhetem. Az ő munkája tette lehetővé, hogy tízévesen már összhangzattant tanulhattam Borlói Rudolf zeneszerzőtől. Erre életem egyik legszebb időszakaként emlékszem vissza: a zenetanulás, a gyakorlás nem nyűg volt, hanem izgalmas kaland a zene birodalmában.

Zeneországban telepedtél le, de aki ismer téged, az tudja, hogy gyakran kirándulsz Irodalom birodalomba is, és nem kevés onnan hozott szuvenírrel ajándékoztad már meg az olvasókat…

Az olvasás szeretetét édesanyám ültette el bennem a szebbnél szebb mesék megismertetésével, nagymamám pedig, aki falun élt, népdalok éneklésével, a kert, a növények szeretetével és kézimunkái által a színek bűvöletével adott életre szóló ajándékot nekem. Verseim és egyéb írásaim, illetve az, hogy egyáltalán tollat ragadtam, innen gyökerezik.
Az általános iskola befejeztével a fehérvári Vasvári Pál Gimnázium évei következtek zenei tagozaton. Itt szerettem meg a német nyelvet és a kóruséneklést. Érettségi után Fehérváron maradtam, három évig jártam a Hermann László Zeneművészeti Szakközépiskolába zongora szakra, majd jött a Kodolányi János Főiskola németnyelv-tanári szaka, itt szereztem meg a diplomámat 2001-ben. Szakdolgozatomat, melyet a drámapedagógia nyelvoktatáson belüli lehetőségeiről írtam, nagy büszkeségemre 2008-ban Németországban kiadták.

Milyen tervekkel vágtál neki a nagybetűs életnek a tanulmányaid befejezését követően?

Pár év magántanítás után újra Budapestre költöztem, a látássérült emberek közösségi életébe felolvasással, muzsikálással kapcsolódtam be, sőt, a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesületében még elnökségi tagságot is vállaltam. Első kereseteimből még Fehérváron vettem egy gitárt, amin először magamtól próbálkoztam játszogatni, végül egy zenei pályára készülő gitáros lány adott iránymutatást, akit cserébe szolfézsból támogattam.
Szeretek számomra új hangszereket kipróbálni, így amikor a 2010-es évek elején kínálkozott egy lehetőség felnőttek részére fuvolázást tanulni a Vakok Iskolájában, elsők között jelentkeztem.
Megtanultam a Braille-kottaírást, tanárommal, az Ungária Zongoranégyes életre hívójával, Németh Tamás zongoraművésszel megalapítottuk az Összhang zongoraduót. Négykezeseink és a Zongoranégyes repertoárjának jó része adták kottaátírói tevékenységem első munkáit.

Pontosan milyen feladataid vannak az MVGYOSZ-nél? Mit csinál egy Braille-kottaátíró? Hogy lehet a sík kottát tapinthatóvá tenni?

A munkaköri leírásom szerint a vak muzsikusok Braille-kottaigénylésének teljesítése a feladatom, ami persze így nagyon szárazon hangzik, pedig maga a folyamat egy igazi varázslat. Ha kell, kórusművet írok át, ha kell, hangszeriskolát, de kértek már oboaszólót és szolfézsanyagot is. Rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy sok-sok év után elmondhatom: egyre több látó zenetanár keresi meg az MVGYOSZ-t azzal, hogy pontírású kottát szeretne látássérült diákja kezébe adni.

Avassuk be a Vakok Világa olvasóit egy kicsit jobban ebbe a varázslatba…

Röviden arról van szó, hogy a síkírású kottából pontírásút készítek. Ehhez először átnézem a síkírású kottát, szakaszokra bontom, majd pedig hangjegyről hangjegyre haladva beírom a számítógépbe pontírású jelekként a billentyűzet s, d, f, j, k, l billentyűit használva. Ezek adják ki a Braille-hatpontot:
f j 1 4
d k 2 5
s l 3 6

Az így elkészített kottát szövegfájlba mentem, megtöröm, megszerkesztem, és küldöm a Braille-nyomdába.

Ritka tudásnak vagy a birtokában, pedig, ahogy sok más hiánypótló tevékenység, úgy a Braille-kottaátíró képzés sem szerepelt soha az OKJ-ben. Te hogyan kerültél kapcsolatba a Braille-kottákkal, és hol sajátítottad el ezt a nem mindennapi mesterséget?

Bár síkíráson nevelkedtem, javarészt látók között, a látássérült fiatalok számára szervezett diáktalálkozókon sok vak barátot szereztem. Rajtuk keresztül ismertem meg a Braille-írást, amit meg is tanultam, hogy levelezhessünk. S mivel a barátaim közül többen énekeltek-muzsikáltak, felvetődött a kottakérdés. Azt hamar megtudtam, hogy létezik Braille-kotta, aztán Németországból kaptam egy vaskos kötetet, mely a pontírású kotta leírását és szabálygyűjteményét tartalmazta. Ebből képeztem ki magamat kottaátíróvá.

Hogyan alakult ki a Braille-kotta?

Mivel a pontírás feltalálója, Louis Braille maga is muzsikus volt, orgonált, a tapintható kottarendszert is megalkotta. Természetesen, mint minden, a zene is változik, új elemekkel, jelölésekkel gazdagodik, amit a Braille-kottának is követnie kell, ezért időről időre rendeznek konferenciákat, melyeken megvitatják a szükséges változtatásokat.

Mi a különbség a tapintható Braille-kotta és a látók számára készült síkírásos kotta közt?

A síkírású kotta a látásra alapoz, esetében az ötvonal-rendszer lehetőséget nyújt vízszintesen és függőlegesen is kifejezni a zenei gondolatokat, és az ábrák sora is végtelen. Ezzel szemben a pontírásnak a tapintásra alapozva mindezt a jelek egymás után rendezésével kell megoldania, ráadásul csak 64 különféle karakter áll rendelkezésre.
A síkírású kotta arra szolgál, hogy a zenész a szemével kövesse és azonnal muzsikává változtassa hangszerén. Ehhez képest lényeges különbség, hogy a Braille-kotta célja a memorizálás megkönnyítése: a vak zenész előbb kezeivel elolvassa, értelmezi, megjegyzi a kottába zárt zenét, s csak aztán ülteti át a hangszerére. Jóllehet, nem egyszerre egy egész zeneművet, hanem kisebb szakaszokra osztva.

A mondataidból csak úgy sugárzik a lelkesedés és az elkötelezettség. Mit ad neked a zene és ez a hiánypótló foglalkozás?

Hogy mit ad a zene? Nehéz kérdés ez annak, aki ennyire mélyen belemerült a muzsikába, de megpróbálok könnyű választ adni. A zene az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Maga a varázslat. Képes felvidítani, könnyekre fakasztani vagy megnyugtatni művelőjét és hallgatóságát egyaránt. Képes felemelni a lelket, a szellemet, de képes kiemelni az ismeretlenség homályából is.
Magam jelenleg a komolyzene birodalmából elhajóztam a könnyű műfaj felé, egy country-rock stílusú együttesben fuvolázom hol előírt szólamot, hol improvizatívan, de a kotta ebben a formációban is jelen van. Mert a kotta olyan kapszula, amely megőrzi és átadja a zenébe zárt üzenetet akár több száz év távlatából. És amikor a vak zenész megkapja a Braille-kottáját és láthatom az örömöt az arcán, az leírhatatlan boldogság a számomra.

Dolgozol, zenélsz, fellépésekre jársz. Jut időd mindemellett másra is? Mivel töltöd a szabadidődet, amikor éppen nincs valamilyen hangszer a kezed ügyében?

Nagyon szeretek a konyhában ténykedni, ehhez van egy igen lelkes ösztönzőm is, a Covid-járvány idején életre hívott Kiskovász, akinek a történetét meg is írtam az MVGYOSZ és a Fény Alapítvány meseíró pályázatára 2021-ben. A kovászolás mindennapos tevékenység: a kovászt etetni, gondozni kell, és akinek kovásza van, annak mindig van sütnivalója! Az új receptek, új formák és egyéb gasztronómiai lehetőségek, mint a fermentálás, mindig fellelkesítenek.
Ha meg toll kerül a kezembe, azzal nemcsak írni szeretek, hanem rajzolni is. Meglátok egy üres papírt vagy egy szép sima falfelületet, és a képzeletemben máris egymást követik a szebbnél szebb képek, amelyek rákerülhetnének. A villanykapcsolók fölé rendszerint macskát rajzolok, az ajtó fafelületére pirográffal égetek virágokat, de törött tükörre, dunsztosüvegre is előszeretettel gravírozok valami kedveset.

A terjedelmi korlátok közé szorított nyomtatott lapok szerkesztői mindig óvatosak, amikor egy hozzád hasonlóan rendkívül kommunikatív, reneszánsz személyiségtípusú interjúalanynak felteszik a megkerülhetetlen kérdést: milyen terveid vannak a jövőben?

Az eddig sok szóval elmondottak alapján nyilván nem lesz meglepő egy rövid válasz: szeretnék továbbra is zenélni, és még sok-sok pontírású kottát adni a vak muzsikusok kezébe. És szeretném minél több emberhez eljuttatni Louis Braille 200 éves rendszerét, ezt a zseniális találmányt. Azt gondolom, a legfontosabb: bármit is tervez az ember, azt szeretettel tegye, és bármit is hoz az élet, igyekezzünk abból a legtöbbet kihozni mindannyiunk örömére.

VV