Vitéz Ferenc: A Vakok Könyve

Nem drámai módon, hirtelen veszítette el látását, hanem örökletes szembetegsége miatt lassanként lopakodott szemébe az alkonyat. Szerinte téves Shakespeare 27. szonettjének az a sora, mely szerint a vakok sötétséget látnak. (Szabó Lőrinc fordításában ez így hangzik: „Oly sötétbe meresztve roskadó / Pillámat, amilyen a vakoké”.) A sárgába, „a tigrisek aranyába” kapaszkodó Borges gyérfényű ködvilágában a vöröset és feketét hiányolta legjobban a színek közül – az ő vaksága „nem olyan éjszaka, amilyennek az emberek képzelik”. Szándékosan választotta Vitéz Ferenc éppen október 15-ét, a Nemzetközi Fehérbot Napot, a Borges-esszé újraolvasásához. S a személyes kötődése miatt: jól ismeri Kádár Nagy Lajost, a hajdú-bihari Ebesen élő képzőművészt, aki festett, amíg látott, de utolsó képei inkább már csak a színek és formák gesztusokba fojtott emlékezetéről szóltak. Aztán agyagszobrokat kezdett formázni. Fel kellett fedezni „látó ujjait”: nem engedte, hogy létezése beleszoruljon az esendő testbe. A szobor a művész fohásza lett a világossághoz. Monet az utolsó nagy képeit, a tavirózsás sorozatot festve már szinte csak a körvonalakat sejtette; Beethoven süketen komponálta legnagyobb műveit. Kádár Nagy sem az életbe, sem az alkotásba vetett hitét nem veszítette el, szobrait sorstársai is az ujjaikkal „látják”. A Fehérbot Napon nyílt meg kiállítása a fővárosban, s mivel a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége éppen 100 éves, a rendezvények egy héten át tartanak. Az esztendő eseményei Áder János köztársasági elnök fővédnöksége alatt zajlanak, s bemutattak száz új hangos- és Braille könyvet is. A lassan már kétszáz éves, Magyarországon 1893-ban bevezetett Braille-írás őselődjét állítólag Homérosz találta föl, már ha létezett egyáltalán Homérosz, mert az életéről gyakorlatilag semmit nem tudunk. Ha élt, úgy valamikor a Krisztus előtti 12. és 8. század között. A hagyomány szerint vak volt, mindenesetre a szülőváros jogáért hét város is versengett. A homéroszi eposzok szövegeit vizsgálták az alexandriai filológusok, de csak a 18. század végén lett kétséges, hogy az Iliász és az Odüsszeia egyetlen szerző műve volna. Goethe azonban úgy vélte, hogy „akár Homérosznak hívják az illetőt, akár csak egy redaktor volt”, művészileg tudatos és egységes alkotásokról kell beszélnünk. Még akkor is, ha nyitott a „homéroszi kérdés”: Nem az ókori folklór, a szájhagyomány útján terjedő mitikus és legendás történetek eposzivá emelt kompozíciós gyűjteményéről van-e szó? Homérosz nem is egy személy, hanem a történetírás egy hagyományának vagy az énekmondók generációinak a neve, s a szövegek egészen Krisztus előtt kétezerig vezetnek vissza a múltba? Ha mégis vak volt az énekmondó, segítette emlékezetét a botjára vésett jelek sora: mint rózsafüzéren az imarendet, a rapszódosz a botján követte a cselekményt. Az Odüsszeiában szerepel egy vak énekmondó lantos. Talán a homéroszi vakság is Démodokosz miatt hagyományozódott ránk, vagy azért (mint Oscar Wilde írja), mert a költészet mindenekelőtt zene? A vak szereplő több irodalmi műben föltűnik, sok helyütt vak muzsikusként, azonban Ady vak zongoristája maga az Isten. Verne Sztrogof Mihályát megvakítják, bár később visszanyeri látását; Dürrenmatt darabjában, Az öreg hölgy látogatásában a megvakíttatás: büntetés; H. G. Wells regényében egy egész országnyi vak közé téved a kalandor; ugyanígy egy egész város megvakul Saramago A vakság című regényé­ben. Jorge atya, a középkori bencés kolostor könyvtárosa is vak A rózsa neve című Eco regényben, vele viszont az író nemcsak Jorge Luis Borgesre emlékeztet, s nemcsak a bábeli könyvtár isteni rendjét idézi föl, de figyelmeztet a világra való nyitottság hiányára, az elvakult, fanatikus dogmahit veszélyeire is. Kétféle vakságról van szó Ernesto Sabato Az alagút című kisregényé­ben és Nabokov Camera obscurájában. Sabato hőse egy festő. Elvakult féltékenységében megöli a szeretőjét, aki vak férjét csalja meg vele. Ám a tény, hogy María „becsap egy vakot”, a saját alagútjában a valóság érzékelésére már képtelen festő számára csak azt jelentheti, hogy megcsalja őt is. A Nabokov-regény szerint a belső tulajdonságok valamiképp a külsőn is megjelennek, így az érzékhajszolása miatt lelkileg már érzéketlen, emberségében megvakult műgyűjtő elveszíti a látását. Márai írja Vendégjáték Bolzanóban című regényében, hogy a látással kezdődik a megismerés és a vágy, a világ és a szerelem; „mert az érzékelés, a tapintás és szaglás, a hallás és ízlelés mind vak istenek a látás titkos fáklyája nélkül”. Pedig nem. A vak Borges a kilencszázezer kötetes Nemzeti Könyvtárat igazgatta, a harmadik vakként a könyvtár élén. „Egymásnak ellentmondó két ajándék: a rengeteg könyv és a homály, ami miatt nem tudom elolvasni őket” – írta. S ha már elveszítette a látszatok világát, talált újat helyette. A múltból teremtett jövőt.

Forrás: Vitéz Ferenc a magyarhírlap.hu-n megjelent írása.