19 éve nevelik mozgásképtelen, vak fiukat.

Ha beszélnek hozzá, rugdal a lábával, visszagügyög, mint egy kisbaba. Mikor puszilgatják, nevet, szereti, ha édesapja valamilyen dallamot fütyül neki, és az ölébe ültetve biciklist játszik vele. A Délmagyar riportja.

A hódmezővásárhelyi Karcsika 19 éves. Mozgásképtelen és vak, a külvilágból csak a hangok jutnak el hozzá. A születésnapok és a karácsonyok keserűek, könnyesek, de egy pillanatra sem bánták meg, hogy nem adták intézetbe, vállalták és nevelik.

– Mikor kiderült, hogy Karcsika a tizenhét napos túlhordás és a szülésnél bekövetkezett komplikáció miatt mozgásképtelen és vak lett, felajánlottam a férjemnek: váljunk el, kezdjen új életet, találjon magának másik párt, aki egészséges gyermeket szül neki – emlékezett a 19 évvel ezelőtt történtekre az 54 éves Kis Károlyné Irénke.

– Szó sem lehetett erről, és arról sem, hogy eldobjuk, intézetbe adjuk – mondta az 52 éves Kis Károly -, emiatt nem eshetett szét a család. Megbeszéltük, hogy együtt neveljük fel. Meg sem fordult a fejemben, hogy kiszálljak a kapcsolatból, pedig nekem ő az első és valószínűleg az egyetlen gyermekem; a feleségemnek az előző házasságából már van egy lánya.

Eleinte reménykedtek, javulhat a fiú állapota. A fürdőszobában a kádat úgy alakították ki, hogy esetleg majd segítséggel beleléphessen. Az asztalos édesapa bölcsőt, készségfejlesztő eszközöket, bordásfalat csinált neki, az ország minden specialistájánál megfordultak, de nem hitegették őket. Az intézetet javasolták, és azt mondták, maximum szinten tartható az állapota, és 3 évig élhet. Mára ebből 19 lett, és a szakemberek úgy vélekednek, megünnepelheti 40. születésnapját is. A gyógytornász és a masszőr állandó vendég náluk, víziterápiás gyógytornára is járnak, de Karcsika otthon érzi magát a legjobban.

– Bár a hagyományos értelemben nem kommunikálhatunk vele – mondta az édesapa, aki percenként ugrott fel és szaladt át a szomszéd szobába, ha furcsa hangot hallott -, tudjuk, mit akar, mikor mit kíván tőlünk. Mikor hazaérkezünk, elmosolyodik, nagyot sóhajt, érzi, tudja, újra biztonságban van.

– Ha valamit akar, vagy valamilyen gondja van, sűrűn egymásután mondogatja, hogy „any, any”. Ez az egyetlen fél szó, amit ki tud mondani, mi ezt anyunak fordítjuk – mondta az édesanya.

A fiú madárcsontú, alig 35 kiló. Ha beszélnek hozzá, rugdal a lábával, visszagügyög, mint egy kisbaba. Mikor puszilgatják, nevet, szereti, ha édesapja valamilyen dallamot fütyül neki, és az ölébe ültetve biciklist játszik vele. Ha édesanyja puszit kér tőle, mint egy kismadár, tátja a száját, és nyomja oda az arcához. Sok szeretetet ad, és igényli is azt. Örül, ha hallja az ismerős hangokat, érzi szülei közelségét. Tudja, családban él.

– Mivel önellátásra képtelen, napi huszonnégy órás készenlétet, folyamatos felügyeletet igényel – közölte Irénke -, etetjük, itatjuk, pelenkázzuk, fürdetjük, a váladékot két-három óránként kell leszívni a torkából. Éjszaka felváltva pihenünk, köztünk alszik, így mindig segíthetünk. Nehéz, de olyan pillanat nincs, nem lehet, mikor arra gondolnánk, nem bírjuk, nem csináljuk tovább, bármilyen fáradtak, elcsigázottak legyünk is. Mindig mondogatjuk egymásnak: nem lehetünk betegek, kitartás, gondoskodnunk kell róla. Nagyon szeretjük…

– Irénke 14 éve rokkantnyugdíjas, Károly 5 esztendeje ápolási szabadságon van otthon, fel kellett adnia az asztalosságot, mert szükség van rá. Ha Karcsika beteg, nem tudja elmondani, hol fáj, úgy kell kitalálni – az orvossal együtt -, mi lehet a baj. Olykor mondóka kíséretében lehet csak „beleimádkozni” az ételt, melyből kizárólag turmixoltat, pépeset fogyaszthat. Kedvence a sárgarépa-főzelék, a vaníliapuding, a franciakrémes, az őszibarack, a sárgadinnye és a körte. Ajándékba eddig általában zenélő játékokat kapott – mostanában kezd ebből kinőni, ahogy Irénke fogalmazott – születésnapjára és karácsonyra.

– Sohasem maradhat el az ünnepi torta, a virágcsokor és a fényképezkedés – mondta fátyolos szemmel az anyuka, miközben én az ünnepi alkalmakról készült fényképalbumot böngésztem.

– Nehezen tudjuk az ajándékok, a gyertyák felé irányítani a figyelmét. Karácsonykor élénk, villogó fényeket rakunk a fenyőre, hátha figyel. De nem… Ilyenkor elfog a keserűség, a zokogás. A rokonság sem feledkezik meg róla soha, és ez nekünk is erőt ad: elfogadták ilyennek. Befogadták.

Ifjabb Kis Károly 1989. március 27-én született Vásárhelyen. A terhesség alatt semmi nem utalt arra, hogy beteg lesz; de a 17 napos túlhordás miatt a szülésnél beszorult a feje a szülőcsatornába, és oxigénhiányos lett. 3,8 kilósan, 53 centisen jött világra, és rögtön újra kellett éleszteni. Ezután inkubátorba tették, majd délután 4 órakor ismét kritikus állapotba került. Átszállították a szegedi csecsemőintenzívre, ahol tíz napig lebegett élet és halál között. A szülőkkel közölték: maradandó károsodást szenvedett. A szülés levezetése miatt jobb oldali agyrésze roncsolódott.
Hírforrás: ATV

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.