Kutyás nap volt hétvégén

Első alkalommal történt, hogy az ország négy helyszínén összehangolva a rendezvényeket ünnepeltük meg a Vakvezető Kutyák Első Országos Világnapját a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány kezdeményezésére. Április 27-én Budapesten, Miskolcon, Székesfehérváron és Debrecenben szép számban gyűltek össze kutyák, gazdáik és az érdeklődők.

A fővárosban a Vakok Iskolájában sok kisgyerek kipróbálhatta, milyen a vakvezető kutyás közlekedés az alapítvány vezetője, Mezősi Tamás irányításával. A gyerekek kutyasimogatás közben kérdéseket tehettek fel Tamás kutyás segítőinek, Kovács Líviának és Krekács Ervinnek.

A világnap alkalmából a Látássérült Állampolgárok jogaiért Mozgalom (LÁJM) pikniket szervezett a Városligetben. Eljöttek vakvezető kutyák, gazdáik és családtagok. A bemutatkozás után Czikora Róbert, a LÁJM alapító tagja beszélt a mozgalom eddigi eredményeiről és elmondta jövőbeli terveiket. Vendégünk volt Kóti Rita, aki kamerával érkezett és sokat forgatott, mert dokumentumfilmet készít egy vakvezető kutya és gazdája hétköznapjairól. A városligeti piknik jó alkalom volt arra is, hogy a beszélgetés után elinduljanak a résztvevők és megmozgassák négylábú segítőiket is.

Demján Vera, segítő kutyák képzésével foglalkozó szakember így látta ezt a napot: „Tudtuk, hogy a kutyák és a gyerekek különös vonzalomban élnek egymás mellett. Általában minél nagyobb termetű egy kutya, és minél kisebb egy gyerek, annál nagyobb a szerelem. Miskolcon április 27-én ez a törvény újabb bizonyítékokkal gazdagodott. Mindannyiunk számára nagy örömöt szereztek az éppen csak tipegő apróságok, akik örömmel bújtak oda a segítőkutyáinkhoz. Pedig mindhárom ebünk nagytermetű – labradorok és egy golden retriever – az apróságok mégis lelkesen simogatták és szeretgették őket. Joey, az óriás golden retriver vakvezető kutyánk szelíden figyelte a gyerkőcöket, hagyta, hogy meghúzgálják hosszú szőrét, és néha megbökte gazdáját, hogy szóljon, újabb érdeklődők érkeztek. Labda, idős bemutatókutyánk a hosszú évek rutinjával lefeküdt a hűvös fűbe, és élvezettel tűrte, hogy a legkisebbek a hátára feküdjenek. Később aktivizálta magát, és a nagyobbakkal „trükközött”, pacsit adott, kúszott, és megtett mindent, hogy a gyerekek számára kutyás sikerélményt adjon. Dömper, a vakvezető tanuló labrador lelkesen üdvözölt minden kétlábút, és néhány perc után már a hátán feküdt, megmutatva, mennyire élvezi a felé áradó figyelmet és szeretetet. Mi pedig nagy örömmel választoltunk a vakvezető kutyákkal és munkájukkal kapcsolatos rengeteg kérdésre.”

Amire csak egy kutya képes – Debrecen

Annak ellenére, hogy igen csak fájdalmas a járás számomra, izgatottan, és boldogan sétáltam fel a városba Rumival, és a hobbikutyámmal, Ann-el, hiszen elsősorban ünnepelni mentünk. Ünnepelni és kifejezni a tiszteletünket a vakvezető kutyákkal szemben, hiszen minden egyes nap fáradhatatlanul megkönnyítik, segítik az életünket. Ki más lenne képes arra, amire Ők? Egy ember biztosan nem.

A Csokonai Színház előtt találkoztam a barátnőmmel, Kónya Judittal és Bogival, a vakvezető kutyájával. Együtt indultunk tovább a Fórum Bevásárló központ felé, közben pedig felidéztük a kutyáinknak köszönhető élményeket, és néhány vicces pillanatot a sok közül.

A helyszínen már várt ránk egy másik barátnőm, aki nagy rajongója a vakvezető kutyáknak, és azoknak az elhivatott, lelkiismeretes embereknek, akik sokszor fáradtságot nem ismerve képzik őket. Ő, Hajni, minden vakvezető kutyás rendezvényre, eseményre eljön velem.

Eleinte, azon kívül, hogy alaposan megnéztek minket, úgy tűnt, hogy nem számíthatunk túl nagy érdeklődésre, de végül megtört a jég, amikor egy kisgyermekes anyuka odajött hozzánk. Azalatt a két óra alatt, amíg ott voltunk, sok fontos kérdést feltettek nekünk, amiket megválaszoltunk, vagy éppen demonstráltunk is. Míg a szülőkkel, felnőttekkel, fiatalokkal beszélgettünk, a gyerekek nagyon élvezték a kutyasimogatást, és vidáman kacagtak fel, amikor kaptak egy-egy kutyapuszit a kezükre.

Idő közben a Debrecen Televízió néhány munkatársa is megérkezett. Amíg én tájékoztattam a riportert, és megválaszoltam a kérdéseit, addig Judit a civil érdeklődőkkel foglalkozott. Rengeteg felvételt és fotót készítettek rólunk. Majd a Hajdú-Bihari Napló munkatársai is megérkeztek. Mindketten régi ismerőseim, hiszen 3 évvel ezelőtt ők kísérték végig a közlekedésbiztonsági vizsgánkat Rumival, ami az első sajtómegjelenésünk volt.

Miután az utolsó érdeklődő is elment, úgy döntöttünk, hogy sétálunk még egy kicsit a belvárosban, hogy minél többen lássák ezen a napon, hogy a vakvezető kutya mekkora segítség a látássérült ember számára. Jó ötletnek bizonyult a séta, hiszen többen is feltettek egy-egy kérdést a vakvezető kutyákról. A legmeglepőbb az volt, amikor egy kisfiú vidáman felkiáltott, hogy „Nézd! Vakvezető kutyák.”. Sok felnőttnek fogalma sincs, hogy milyen munkát lát el éppen a vörös hámot viselő kutya, de az a kisfiú tudta, pedig – miután megkérdeztük- nincs a családjában, a környezetében egyetlen látássérült ember sem.

Nagyszerű érzés volt Judit, és az én számomra is, hogy sok ember kíváncsiságát kielégíthettük, ezzel megnyerve a szimpátiájukat. Nagyon büszkék voltunk, hogy mi képviselhettük a Baráthegyi Alapítványt Debrecenben, ezen a számunkra kiemelkedően fontos világnapon, amiről az elmúlt években csak egymás között emlékezhettünk meg.

A Vakvágta blogon részletesen beszámol a rendezvény szervezője.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.