Nagyobb a szükség, mint a félelem

A máltaiak a szociális dolgozóknak fejezik ki hálájukat azokkal a plakátokkal, amelyek a BKK nagy forgalmú megállóiban láthatók egy hónapon keresztül.

Morva Emíliát a szociális munkások helyzetéről kérdeztük a nekik szentelt napon:

– Miért tartották fontosnak a Máltai Szeretetszolgálat részéről, hogy a szociális munka napjára ezzel a plakátsorozattal készüljenek?

– Muszáj egy kicsit megállni, még ha ilyen nehéz napok is vannak, és elmondani, mennyire fontos az a munka, amit a kollégáink végeznek. Nem mindig nyilvánvaló a társadalom számára, hogy vannak olyan emberek, akiknek az a munkájuk, hogy télen kimennek a hidegbe a hajléktalanok közé, és megpróbálják rábeszélni őket, hogy jöjjenek be az intézményünkbe; hogy idősotthonokban dolgoznak, de nem ápolók; vagy hogy a cigánytelepeken a nehéz sorban élő gyerekekkel foglalkoznak nap mint nap. Legalább egyszer az évben fel kell hívnunk a járókelők figyelmét arra, például egy villamosmegállóban, hogy ezek a szociális munkások szeretettel szolgálnak, és emellett rengeteget tanulnak, hiszen ez a munka nem egy tudást mellőző, belülről fakadó jótétemény. Segíteni csak jól szabad.

– Ebben a segítő szakmában is fenyeget a kiégés veszélye. Mit tudnak tenni azért, hogy a dolgozóikat lelkileg támogassák? Egyáltalán az ágazatban dolgozók miből tudnak meríteni: az elhivatottságtudatukból, a hitükből, valamiféle „emberi többletből”?

– Azt hiszem, hogy a kiégés mindnyájunkat elérhet attól függetlenül, hogy mekkora hit lakozik bennünk, és azt speciális tudással kell kezelni. Senkit nem biztatunk arra, hogy próbálja maga megoldani azt a keserűséget, fáradtságot, depressziót, amit akár a munkahelye kapcsán hosszú évek után megél. Nyilván vannak szupervíziók, coachinglehetőségek, és vannak közös imádkozásaink is, amik a terheink közös hordozásának és átbeszélésének is terepei. A kiégés egy olyan jelenség, amely mindannyiunkat fenyeget.

– Az általános megbecsüléshiánnyal – ami akár lehet anyagi természetű, akár az a közöny, hogy szinte senki nem gondol az önök munkájára, kivéve egy ilyen nap alkalmából – hogyan lehet együtt élni? Mi ad erőt ahhoz, hogy a mindennapos terheket viselni lehessen?

– Ha ezt a képet a hátunk mögött látnák most az olvasók, akkor egyértelmű lenne, hogy a kapcsolatok, amelyek segítők és segítettek között alakulnak ki, olyan sok pluszt adnak mind a két félnek, amiből tovább lehet indulni a következő napra, és meg lehet fogalmazni, mi is a célunk, mi az értelme a munkánknak. Aki az első időszak után a pályán marad, annak ez a szakma a hivatásává válik, tiszta szívvel és odaszánással, sok tudással végzi, és nem azért, hogy sok legyen a fizetése vagy kitüntetést kapjon – ami persze mind jólesik, és nagyon fontos lenne, ha lenne –, hanem azért, mert a munkájával sok embernek kell segítenie.

– A koronavírus-járvány nem törte meg sokakban ezt az elhivatottságot?

– Nem. Még mindig azt élik meg a kollégáink, hogy nagyobb szükség van rájuk, mint amennyi félelem van bennük. Magamra is kell figyelnem, hiszen mindennap a saját bőrömet viszem a vásárra valaki más miatt. Meg kell győződnöm arról, hogy biztonságban vagyok-e, jó fizikai-lelki állapotban vagyok-e ahhoz, hogy tudjak segíteni. A dolgozóink azt mondják, hogy ebben az időszakban is ugyanúgy tudják végezni a munkájukat. Nyilván az óvintézkedésekre nagyon odafigyelünk. Támogatjuk és segítjük a kollégáinkat abban, hogy megfelelő mennyiségű védőeszköz álljon a rendelkezésükre.

– A munkaerőhiány mennyire jelentkezik ezen a területen?

– Nagy a munkaerőhiány, ez egészen biztos, de azért jönnek ügyes kollégák. Próbálunk minden olyan támogatást megadni, ami vonzóvá teszi a hozzánk jelentkezők számára a munkahelyet. A Máltai Szeretetszolgálatnál szeretnénk közösségként is működni. Nem egy rideg munkahelyi világ van itt: nemcsak a munkát végezzük el, hanem egymásra is odafigyelünk. A munkatársunk fontos számunkra, az ő problémája is probléma számunkra. Próbálunk segíteni vagy megértőnek lenni egymással is. Közös kirándulások, csapatépítések alkalmával megélhetjük, hogy ehhez a közösséghez tartozunk, és jó ide tartozni.

– Hogyan látják a magyarországi szociális munkát mondjuk öt-tíz év múlva? Milyen feladatokkal kell majd szembesülniük? Hogyan tervezik a jövőt?

– Nem lesz könnyebb a feladatunk, nem lesz sok munka nélküli szociális munkás. Az a bibliai tanítás, hogy „szegények mindig lesznek köztetek”, valóban örök érvényű. Ami nagy kihívást fog jelenteni az elkövetkezendő években, évtizedben, az az egyre idősödő társadalom és az idősek kiszolgáltatott helyzete, emellett vagy ezzel együtt pedig a demencia megjelenése az időseknél, sőt korábbi életszakaszokban is. Ez olyan megjósolható folyamat, amire készülnünk kell akár az intézményes, akár az otthonközeli ellátásainkban. Nyilván a szegénységet sem lehet egyik napról a másikra felszámolni, hát még a nyomort! Az elkövetkezendő években a cigánytelepeken is nagyon sok feladat és munka vár ránk, de a nagyvárosi hajléktalanság is velünk lesz még az elkövetkezendő időszakban.

– Milyen eszközökkel lehetne elérni azt, hogy megbecsültebb legyen ez a munka? Egyáltalán megbecsültebbé kell tenni, vagy akik benne vannak, elfogadják a jelenlegi helyzetet?

– Azt hiszem, hogy ez a helyzet most éleződött ki igazából a pandémia kapcsán, amikor az egészségügyet sokat emlegetik joggal és abszolút helyénvaló módon, és nem emelték mellé a szociális világot. Egyébként a szürke hétköznapokban és a normálisan folyó években ez nem jelentkezik ilyen erősen, nem ébredünk mindennap azzal, hogy „Jaj, Istenem, nem vagyunk elismerve!” Szerintem mindenki teszi a dolgát. Ezért is annyira fontos, hogy ki tudjuk írni ide, hogy „Köszönjük a szociális dolgozók áldozatos munkáját”, merthogy tényleg köszönjük, jó, hogy itt vannak köztünk, és segítik a mindennapokat.

Romhányi Tamás a kiállítás megvalósításáról számolt be.

– Két fotóriporter dolgozik a Máltai Szereteszolgálatnál, Majoros Árpád és Kovács Bence. Árpádnak volt egy fotósorozata, amely tavaly készült, a budapesti intézményeket járta sorra, a mindennapi munkáról fotódokumentációt készített. Rengeteg képből válogattuk ki ezt a tízet, és írtunk hozzájuk szöveget.

– Milyen szempontok alapján válogatták ki a képeket?

– Jól nézzenek ki, különböző aspektusait mutassák meg ennek a munkának. Teljeskörűségre nem lehetett törekedni, ahhoz 80–90 fotóra lenne szükség, és még az sem biztos, hogy minden részét meg tudná mutatni a tevékenységünknek. Fontos volt, hogy szerethető legyen a kép, valamint próbáltunk úgy válogatni, hogy azok portrék legyenek, a kollégák arca látszódjon rajta. Egy olyan pillanatot ragadtunk meg, amikor megállnak (bár Annamari épp egy asszonyt húz maga után, hogy „most már rögtön itt vagyunk, megérkeztünk”), jellemző módon abban a környezetben, amelyben dolgoznak. Az egyik plakátunkon, mely Tarnazsadányban készült, a labdarúgóprogramunk ottani fociedzője a gyerekeknek tart éppen eligazítást. Egy másikon egy mozgó tüdőszűrő-állomás főorvos asszonya látható, egy harmadikon Németh Attila szociális munkás – a Rimaszombati úti hajléktalanellátó központunkból – egy hajléktalan ember saját kezűleg összetákolt sátrában guggol éppen, és beszélget vele.

Írtunk egy-egy mondatos szöveget a fotókhoz. Németh Attila esetében azt, hogy egy utcai szociális munkásra nálunk nyolcvan hajléktalan ember jut átlagosan. Tehát ennyi emberért felelősek. A kiegészítő közlésekkel szerettük volna a munka lényegét vagy egy fontos mozzanatát felvillantani. Egy intézményvezetőhöz például odaírtuk, hogy 33 éve minden lakót név szerint ismer a több mint százfős intézményében.

A legfontosabb gesztus az volt, hogy köszönetet mondjunk a szociális ágazat dolgozóinak, nemcsak a saját munkatársainknak, hanem valamennyinek. A szociális államtitkár egy beszédében azt mondta, a múlt évben 99 ezernél többen dolgoztak az ágazatban. Megközelítőleg tehát százezer emberről beszélünk, akiknek a munkája természetes, hogy van, de ritkán kapnak érte elismerést, és többnyire láthatatlanok maradnak. Nagyon fontos feladatot végeznek, egyértelműen nem az anyagi megbecsültségért – tavaly előtt a legrosszabbul fizettetett ágazat volt a szociális –, hanem hivatástudatból. Azzal mennek be mindennap a munkahelyükre, hogy rájuk ott szükség van, hiszen olyan emberek igénylik a segítségüket, akik nem tudnak magukról gondoskodni.

A plakátokra írt üzenet: „Szolgálat szeretettel” Szent Pál apostol galatákhoz írt levelében található, nem szó szerinti idézet, de mottóként, címként ezt választottuk a plakátokhoz. Azt fejezi ki, hogy sokkal többet adnak a kollégáink az általuk ellátottaknak, mint ami a munkaköri leírásukban benne van: a saját életükből áldoznak egy darabkát, az idejükből, a figyelmükből, az energiájukból. Néhány képen ennek az odafordulásnak a pillanatait is próbáltuk visszaadni. (Forrás: Rehabportál)