Egy rendkívüli művész: Sarah Biffin

A 19. század első felének egyik leghíresebb brit festője egy karok és lábak nélkül született nő volt. A BBC History 2024. októberi számában ALICE LOXTON egy olyan ambiciózus művész életét és munkásságát tárja fel, aki a királyi család kedvence lett, és akit Charles Dickens is megörökített.

East Quantoxhead falu nem messze a tengertől fekszik Észak-Somersetben. Középkori temploma még ma is áll, egy bájos, homokkőből készült, palatetővel fedett, homokkőből készült épület, amely az úttól távolabb áll, alacsony fal határolja, és zöld mezők veszik körül. Ez az álmos kis hely, a csokoládédoboz-képek tökéletes helyszíne, a brit történelem egyik legvállalkozóbb és legelszántabb művészének szülőhelye volt.

Sarah Biffint nemcsak a tehetsége tette egyedülállóvá, hanem az is, hogy jelentős fizikai hátrányokat kellett leküzdenie. Az 1784. október 31-én, hatnapos korában, az east-quantoxhead-i Boldogságos Szűz Mária-templomban történt kereszteléséről szóló feljegyzés szerint „Henry és Sarah Biffin lánya” „karok és lábak nélkül született”. Mégsem engedte, hogy fogyatékossága – és az a tény, hogy munkásosztálybeli és nő volt – az ambíciói útjába álljon.

„Nyolcéves koromban nagyon vágytam arra, hogy elsajátítsam a tű használatát” – emlékezett vissza később gyermekkorára. „Folyamatosan gyakoroltam mindenféle találmányt, míg végül a számmal is be tudtam fűzni a tűt, és ki tudtam szabni és elkészíteni a saját ruháimat”. 12 éves korára megtanult írni úgy, hogy egy eszközt tartott a szájába. 1804-ben Biffin még tovább fejlesztette magát. Egy Emmanuel Dukes nevű művész irányításával megtanulta a festészet alapjait. „Húszéves koromban úgy éreztem, hogy nyugtalan vagyok, hogy kipróbáljam magam a festészet művészetében” – írta. „Itt a természet adta erős hajlam szorgalmas alkalmazkodásra késztetett, és hamarosan könnyebbé tette a ceruza használatát; hogy milyen eredménnyel, arról szerény produkcióim beszéljenek magukért”. Még abban az évben Biffin elhagyta családi házát, hogy képességeit karrierre váltsa. „Szüleimnek felvetették, hogy nyilvános kiállításokkal kényelmes megélhetést lehetne szerezni” – mondta – »és e célból szerződtették«. Az ezt követő években, amíg a húszas évei elején járt, Biffin sokat utazott, és vásárokon állított ki Nagy-Britannia városaiban. A közönség fizetett azért, hogy láthassa őt munka közben varrni, írni és festeni.

Meglepő képességek

A londoni Philip Mould & Company művészeti galériában őrzött műalkotások és archív anyagok megvilágítják Biffin életének ezt a részét. A vándorkiállítását hirdető egyik nagyméretű plakát Biffin „elképesztő képességeit” ünnepli, és kijelenti, hogy ő „a világ legnagyobb csodája”. Azt is hirdeti, hogy „minden látogató jogosult lesz egy példányra az írásából”. Hihetetlen, de néhány ilyen példány is fennmaradt: olyan kis papírdarabok, amelyeket szuvenírként osztogattak, és amelyekre Biffin – gyönyörűen formált betűkkel – ráírta a nevét, néha a helyszínt és a dátumot.

Egy másik fennmaradt tárgy egy szórólap, amely az 1807. december 1-jei, keddi fellépését hirdeti „Mr Henzell’s, Long-Room, Old Flesh Market” Newcastle-ben. Biffin a leírás szerint „jóképű, 22 éves, és csak 37 hüvelyk magas”. A dokumentum alján gyakorlati részletek találhatók, többek között a belépődíj („Gyermekeknek féláron”) és az eladásról szóló beszéd: „Éljetek ezzel a lehetőséggel, mert másik talán soha nem kínálkozik!”

Biffin életében fordulópontot jelentett 1808-ban, amikor találkozott George Douglasszel, Morton XVI. grófjával, akire annyira nagy hatással volt a művészi képessége, hogy bemutatta munkáit III. György királynak, és további művészeti képzését is fizette. Karrierje kezdett beindulni, és hamarosan özönlöttek a megbízások. A másik sikeres év az 1821-es volt, amikor Londonban műtermet nyitott, munkái bekerültek a Royal Academy of Arts éves kiállítására, és ezüstérmet kapott a Royal Society of Arts-tól. Néhány hónappal később Brüsszelbe utazott, és Willem Frederik, Hollandia későbbi királyának miniatűrfestője lett.

A William Stephen Wright nevű férfival 1824-ben kötött rövid életű házassága (úgy tűnik, nem sokkal később elváltak) nem lassította le Biffin karrierjét, amely továbbra is virágzott. Birminghamben tanított, és egy asszisztenssel, Miss Mary Ann Saundersszel osztozott a lakásán. 1830-ban Brightonba költözött, ahol IV. György 25 guineáért megvásárolta egyik önarcképét. (A guinea egy érme, amelyet az Angol Királyságban 1663 és 1813 között vertek. Ma már nem használják. Az első guinea veréséhez használt aranyat az azonos nevű afrikai régióban bányászták.)

Még ugyanebben az évben elkezdett dolgozni Augusta Sophia, III. György második lányának, és „Augusta hercegnő miniatűr festőjeként” hirdette magát. Biffin még e királyi elismerés elnyerése után sem pihent. Minden eddiginél elszántabban és vállalkozóbb módon terveket szőtt, hogy az Egyesült Államokban is nagyot alkosson. „Megfogadom néhány barátom tanácsát, és az Ön véleményét kérem egy tervemmel kapcsolatban, amelyet már egy ideje tervezek” – írta 1841-ben egy ismerősének. „Ez a terv az, hogy Amerikába látogassak.” Abban az évben Biffin Liverpoolba, az Atlanti-óceánon való átkelés fő kikötőjébe költözött. Ott néhány évig műtermet és galériát vezetett a Bold Streeten, ahol a közönség tagjai fizettek azért, hogy megnézhessék munkáit.

Sajnos Biffin világméretű ambícióit meghiúsította az egészségi állapota. 1850-ben, 65 éves korában halt meg Liverpoolban, a Duke Street 8. szám alatti otthonában. Halotti bizonyítványában „gyomorpanaszok és a testalkat felbomlása” szerepel. Sírköve, amely a liverpooli Szent Jakab temetőben állt, de már nem maradt fenn, azt állította róla, hogy „különleges művészi tehetséggel megáldott”, és azt írta, hogy „ezreket örvendeztettek meg ceruzájának remek alkotásaival, míg sokoldalú társalgása és kellemes modora mindenki csodálatát kiváltotta”. Biffin hírneve még életében óriási volt. Míg testvérei továbbra is az álmos East Quantoxheadben éltek, ő a 19. században ismert névvé vált, akire három Charles Dickens-regényben is utaltak. A nagy festő, Sir Thomas Lawrence állítólag azt nyilatkozta, hogy „inkább Miss Biffin másolja le az egyik képét, mint bármelyik művész, akit ismer”.

Újraéledt hírnév
A 20. század folyamán neve inkább a feledés homályába merült – de most újra reflektorfénybe került: Sarah Biffin újjáéledt. Amikor 2019-ben a Sotheby’s árverésén egy önarcképet árvereztek el, a becsült ár 800 font és 1200 font között volt – de 137 500 fontot hozott. A Philip Mould & Company pedig 2022-ben nagyszabású kiállítást szentelt a munkásságának – „Without Hands: The Art of Sarah Biffin” – amely először gyűjtötte össze számos művét. A kitűnő miniatűr portrék mellett aprólékosan megrajzolt tanulmányok is szerepeltek, amelyek rendkívüli technikai képességről és az akvarell gyönyörűen finom kezeléséről tanúskodtak.

Művészi képességei mellett Biffin szellemisége az, ami magával ragadja. A korabeli újságok nagyra értékelték „azt a komolyságot, amellyel küzdött, és azt a kitartást, amellyel fáradozott, hogy saját erejéből elérje a tiszteletreméltó függetlenséget”. Nemcsak hogy kitűnően helytállt egy olyan társadalomban, amelyben úgy tűnt, nincs helye, hanem testi fogyatékosságát arra használta fel, hogy áttörje a korlátokat, és a társadalmi és kulturális normákon kívül boldoguljon. Női művésznőként elismerést szerzett, anyagilag támogatta magát, és gyakran messzebbre jutott, mint a korabeli nem fogyatékos nők. Fontos, hogy soha nem hagyta, hogy fogyatékossága korlátozza ambícióit, sőt, még ki is állt mellette. „Sarah Biffin” – írta alá műveit, és büszkén hozzátette: „Kéz nélkül.”

(megjelent: BBC History Magazin 2024. októberi szám)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .