Bíró Kriszta: Jozefa

Bíró Kriszta első kötetét tartja kezében az olvasó. Mondhatnánk, három szerelmi történetet írt az ifjú szerző, s ez igaz is volna. A műbútorasztalosban beteljesült, dugába dőlt, mégis soha nem múló, a Jozefában érdekszövetség, az Egyszer vanban beteljesületlen a szerelem – fogalmazhatnánk röviden. Természetesen ennél sokkal többről van szó: színes, eleven, különös szereplők körül bonyolódik az […]

Bíró Kriszta első kötetét tartja kezében az olvasó. Mondhatnánk, három szerelmi történetet írt az ifjú szerző, s ez igaz is volna. A műbútorasztalosban beteljesült, dugába dőlt, mégis soha nem múló, a Jozefában érdekszövetség, az Egyszer vanban beteljesületlen a szerelem – fogalmazhatnánk röviden. Természetesen ennél sokkal többről van szó: színes, eleven, különös szereplők körül bonyolódik az írások cselekménye, váratlan, de hiteles fordulatokkal. Az elbeszéléseket és a kisregényt tündéri humor, páratlan életismeret és a tragédiát is oldani tudó bölcsesség lengi be.

Jozefa (részlet)

Ameddig vissza tudok nyúlni, az a tizenkilencedik század utolsó esztendeje. Dédanyám születik meg ekkor, első és utolsó gyerekként egy olyan családban és világban, ahol a fiú örökös az egyetlen lehetséges jövőbiztosító vagyontárgy. Ükapám mérhetetlenül gazdag parasztember volt, név szerint Kiss József, akinek földje a holdakat számlálva bizony sok környékbeli nemesember birtokánál nagyobbnak bizonyult. Ügyes gazdálkodó volt, a szerencse mellé szegődött. Nem csupán ő szerette a pénzt, hanem a pénz is szerette őt: megmaradt és gyarapodott a kezében haláláig. Úgy várt egy fiút, a fiát, mint valami újkori megváltót. Aki majd tanulni fog, nyilván agráriumot, tovább viheti a tekintélyt és vagyont, no meg a nevet. Kiss József úgy ejtette ki a nevét minden bemutatkozáskor, a parola keménységét megtoldandó, abba egy Hohenzollem is belesápadt volna. Hát ide jött a világra Kiss Jozefa Anna, 1899 novemberének András-napján. Az András-nap csak azért érdekes, mert pocsolyarészeg Kiss József, miközben felesége a belső szobában sikítozva vajúdott, ólmot öntetett az ősi babona szerint a kis mindenessel a konyhában. A feláldozott kanál megnyugtatóan fiút jövendölt, amitől volt ok újabb szilvákat nyakalni a komákkal. De az engedetlen éjszaka nem fogadott szót ükapámnak: hajnalban, félős mosollyal a száján csak kidugta a fejét a bába az ajtón, s így szólt:
– Itten van a kicsi leány, nem is ollyan satnyácska.
József gazda félig aludt már a pohárkák között az asztalon, fel sem fogta, amit mondtak neki. Hanem aztán másnap népmeséi ribillió kerekedett az újszülött okán. A feleségének csak egy irdatlan pofont kevert le, még a szülőágyon, de valódi érzelmeit vizes kenderkötéllel verte le az udvart őriző komondoron, a kutya ki is múlt rá három napra. A csecsemőt nem nézte meg, hiába könyörgött neki bármelyik házbeli.
– Vigye el a kórság a kis pinást, az neki a legjobb, mert én ugyan fel nem nevelem.
Valamelyik komaasszony kitalálta, legyen a gyerek első neve Jozefa, az apja után. Ez sem segített.
– Ettől még nem nő a lába közé kolbász – szólt a sötét válasz.
A keresztelőre is csak azért ment el, mert a tiszteletes máskülönben nem volt hajlandó levezetni a szertartást. A kálvini hitben élő és buzgó család itt kapta az első léket, mert Kiss József soha többé nem ment semmilyen templomba, csak amikor a házból lábbal előre vitték ki.
Én befejeztem a Jóistennel – közölte a döbbent pappal, aki igen egyszerű ember lévén még nem találkozott istentagadóval a praxisa során.
Jozefához nem szólt az apja egészen tizenhárom éves koráig, és ezt a szó szoros értelmében kell venni. Ami addig történt, az megegyezik bármelyik szomszédos lánygyerek életével, persze azzal a különbséggel, hogy azoknak mind voltak öccseik meg bátyjaik. A megütközést és pusmogást az keltette a környéken, hogy Jozefának nem születtek testvérei.
Hát, izélés nélkül nincs gyerek – így az ismerősök, akik próbáltak szeretőket rásütni Kiss Józsefre, de lehetetlenségnek bizonyult: a nagygazdának nem voltak külön útjai soha. Igaz viszont, a feleségén átnézett a bizonyos novemberi éjszaka óta. Úgy aludt vele egy ágyban húsz esztendőn át, mint aki szüzességi fogadalmat tett. A felesége tökéletes társa volt ebben a gyöngédtelen életben. Mauritz Annát a javadalmak adták férjhez. Jóféle párja volt ő az urának, abban mindenképpen egyetértett vele, ennek a kislánynak semmi keresnivalója a világon, létezése véletlen hiba, mondhatni bűn. De azért ő legalább törődött vele. Jozefa mindent tudott, amit egy ilyen családból való lánynak tudnia kell. Sőt, többet, mert férfimunkát is tanult, azt mái’ csak önszorgalomból. Ez a tudás akkor kezdett szárba szökkenni, amikor Jozefa rájött, vele hónapszám nem beszél az anyja, az apja pedig elnéz a feje felett, mint az ablakon a távoli messzibe szokás. Csinálni akart valamit, amitől majd észreveszik. Hát megtanult lovagolni, de úgy, mint a pusztai csikósok.

Nem történt semmi azon kívül, hogy az anyja módszeresen elverte, mert a sok vágtában tönkrement a drága, csináltatott debreceni cipője. Akkor meg pipázni kezdett a fészerben az aratókkal. Eleinte végighányta az éjszakákat, de aztán vándorcigányokat megszégyenítően pöfékelt és élvezte. Az élvezet lett a veszte: egyszer nappal is rágyújtott két legénnyel a fáskamra mögött. Nagymosás lévén a háziasszony maga indult a keresésére, bizony meg is találta. Ezt a stiklit már nem bírta lelkiismerettel az édesanyja, hát az urához fordult. Ekkor volt Kiss Jozefa Anna tizenhárom esztendős.
– Idehallgass, Józsi – súgta egy szombat éjjelen az urának Mauritz Anna -, a leányka szégyenbe keveredik az aratókkal, meglátod, ha nem csinálsz valamit. Baj ez a gyerek, baj, de még azért férjhez kellene adni valamikor. Most már verd el egyszer te is, akkor talán magához kap.
Kiss József, az egyébként nem létező apa, másnap reggel a hajánál fogva kiráncigálta a leánykát az udvarra, jól elverte a csatos bőrszíjával, és életében először megszólította a gyerekét.
– Ne merészelj még egyszer éjszakázni a napszámosokkal, mert meg-fojtlak. Csak akkor tudok megnyugtatóan túladni rajtad, ha makula nélkül vagy.
Kiss Jozefa Anna szót fogadott, a férjhez menés bizsergetően izgalmasnak hatott ebben az unalmas, tilalomfákkal teli életben. Az apja szó-lítása nem érintette meg: kőkemény volt ő már akkoriban, ahogyan elvárták tőle. Hajának atyai ráncigálása sem hatott megrendítőleg, csakis az volt furcsa, hogy amikor az anyja tépte a szalmasárga zuhatagot, nem jött ki utána marokszám a csontfésűből a szál. Most subát szőhetett volna abból, amit az apai fenyítést követő fésülködés eredményezett.
De nem sírt. Nem voltak könnyei, csak egyszer lett nedves a szeme, akkor is dühében. Meghallotta a hetivásáron, hogyan beszélnek róla a háta mögött.
– Akármilyen csúf, mégis ő megy először férjhez, meglássátok. A szülei a fél vagyonukat odaadják vele, csak szabadulhassanak tőle.
Kiss Jozefának nem voltak lánypajtásai. Nem volt senkije. Honnan tudta volna, mit jelent örömöt-bánatot megosztani másokkal. Nem is tartott rá igényt. így aztán a külsejére tett megjegyzések csak még inkább felitták a lelkét. Végképpen olyan lett, mint a szél, amely reggeltől estig fújta az udvart és a földeket, bármerre ment: vad és gyors. Mire nőiesebb formát kezdett ígérni a teste, már csak a térdhajlatig érő szőke copfjai voltak meghatóak. Minden más villogott rajta, mint a frissen fent pengén: kék szeme, hegyes orra és a kiugró járomcsont. Nagyon hasonlított az apjára.
Ebben az évben dobra verték a szomszéd uradalmat, az elhalt Cseg-lovits báróét. A szomszédság miatt fente rá a fogát Kiss József; meg jó zsíros föld is volt, sokat ígérő. A licitáláson, amelyet a debreceni Arany Bika különtermében tartottak, mindenki belenyugvóan eltette a tárcáját, mihelyt Kiss József belépett. Vele senki nem veheti fel a versenyt. De mégis, egy idegen, eddig sosem látott alak, nem énről a vidékről való gúnyában, harcba szállt. Kettejük viaskodásából, az összegyűltek visz-szafojtott figyelme közepette, az idegen került ki győztesen. A vesztes rettenetes részegre itta magát aznap éjjel a jó kis büdös otthoni kocsmában. Mikor pirkadatkor hazatámogatták, újra elővette a lányát az udvaron. A röhögő és dülöngélő férfiak gyűrűjében állt a gyerek, egy szál ingben, az apja üvöltött.
– Azt mondják, van ennek az új szomszédnak egy legényfia. Készíts magadból valamit, és vétesd el magad avval. Ha meg nem fogod, hát én egy csutorát sem adok veled.
Még mielőtt belezuhant volna ott a porban az álomba, felnyögött: – Kell az a föld.
A tizenhárom esztendős lánygyerek annyit fogott fel ebből az egészből, csakis ehhez az ismeretlenhez mehet feleségül, különben vénlány marad. Mert ha az apja nem ad vele móringot, ugyan ki venné el?
Másnap átlovagolt Hajdúszoboszlóra, kinyomozta az új tulajdonos nevét. Azt hitte első hallásra, tréfál vele a gyarmatáru-kereskedő, akinél pletykát ugyanúgy lehetett vásárolni, mint lepedővásznat meg cukrot.
– Ezüst. Ez a nevük, ne tessék így nézni, nem hazudok. Ezüst Károly az apa meg a fia is. Valahonnét fentrül gyónnék, tán Komárombul. Azt mondják, meghalt az anyja a gyereknek, azért gyónnék el onnét. A fiú olyan tizenkilenc lehet, annyinak nézem, láttam itten a boltban már vagy háromszor. És mit szól, nem az udvarházat lakják, pedig van abban legalább felitták a lelkét. Végképpen olyan lett, mint a szél, amely reggeltől estig fújta az udvart és a földeket, bármerre ment: vad és gyors. Mire nőiesebb formát kezdett ígérni a teste, már csak a térdhajlatig érő szőke copfjai voltak meghatóak. Minden más villogott rajta, mint a frissen fent pengén: kék szeme, hegyes orra és a kiugró járomcsont. Nagyon hasonlított az apjára.
Ebben az évben dobra verték a szomszéd uradalmat, az elhalt Cseglovits báróét. A szomszédság miatt fente rá a fogát Kiss József; meg jó zsíros föld is volt, sokat ígérő. A licitáláson, amelyet a debreceni Arany Bika különtermében tartottak, mindenki belenyugvóan eltette a tárcáját, mihelyt Kiss József belépett. Vele senki nem veheti fel a versenyt. De mégis, egy idegen, eddig sosem látott alak, nem énről a vidékről való gúnyában, harcba szállt. Kettejük viaskodásából, az összegyűltek visszafojtott figyelme közepette, az idegen került ki győztesen. A vesztes rettenetes részegre itta magát aznap éjjel a jó kis büdös otthoni kocsmában. Mikor pirkadatkor hazatámogatták, újra elővette a lányát az udvaron. A röhögő és dülöngélő férfiak gyűrűjében állt a gyerek, egy szál ingben, az apja üvöltött.
– Azt mondják, van ennek az új szomszédnak egy legényfia. Készíts magadból valamit, és vétesd el magad avval. Ha meg nem fogod, hát én egy csutorát sem adok veled.
Még mielőtt belezuhant volna ott a porban az álomba, felnyögött: – Kell az a föld.
A tizenhárom esztendős lánygyerek annyit fogott fel ebből az egészből, csakis ehhez az ismeretlenhez mehet feleségül, különben vénlány marad. Mert ha az apja nem ad vele móringot, ugyan ki venné el?
Másnap átlovagolt Hajdúszoboszlóra, kinyomozta az új tulajdonos nevét. Azt hitte első hallásra, tréfál vele a gyarmatáru-kereskedő, akinél pletykát ugyanúgy lehetett vásárolni, mint lepedővásznat meg cukrot.
– Ezüst. Ez a nevük, ne tessék így nézni, nem hazudok. Ezüst Károly az apa meg a fia is. Valahonnét fentrül gyónnék, tán Komárombul. Azt mondják, meghalt az anyja a gyereknek, azért gyónnék el onnét. A fiú olyan tizenkilenc lehet, annyinak nézem, láttam itten a boltban már vagy háromszor. És mit szól, nem az udvarházat lakják, pedig van abban legalább tizenöt szoba, hanem bevackolták magukat a szakácsnéék kétablakos személyzetijébe. Azokat meg kirakták, mer’ az öreg maga főz. Minek egy ilyennek kastély, ha nem tudja lakni?
Jozefa állt az üzlet előtt az utcán. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Húsvét után járt az idő, ilyenkor nem lehetett mulatságra, vagy bármilyen más eseményre számítani, ahol esetleg összejöhet ifjabb Ezüst Károllyal. A pünkösd volt legközelebb. Jozefa viszont azt szerette volna, ha most azonnal idetoppanna az a fiú, nem kérdezne semmit, vinné a templomba, aztán meg el, arra a furcsa másik birtokra, ami ugyan összevissza félóra járásra van a szülei házától, mégis olyan messzinek tűnik, mint a Mennyország.
És Jozefa döntött, felpattant a lóra, amiért majd külön megtépik, mert az apja legjobb heréltjét kötötte el, és nekivágott. Cseglovits báró birtokának kezdetét egy nyárfasor jelöli, igazi allé, amin a múlt században még főrendek hintója zörgött a kastély felé, hatalmas mulatságokra. Mostanra eluralkodott a puszta, mindenütt gyom és pipacs, a hajdani kukoricásban magasabb a gaz, mint másfél ember. Régen napszámosok döngölték az utat, hogy ne vágjon a por az urak arcába, mára kivájta az eső meg a fagy, a kocsik kerekeinek nyomában tátongó kátyúkban éppen fel nem bukik a vágtára fogott állat. A fasor végében kapu, ami sehova sem nyílik már. Egyik szárnya, lenyesve a kovácsoltvas keretről, belenőtt a földbe, a kúszó vadvirágok erdeje támasztja. A másik szárnya igazi rémregény: valaki mezei nyulak frissen nyúzott bőrével aggatta tele, vérrel áztatott a magas fű, és elmondhatatlanul büdös van. A ló a szagtól visszahőkölt, Jozefa majdnem lezuhant a nyeregből.
– Hallgass! – mert így hívják a lovat, Kiss Józsefnek van stílusa, bár ezt ő maga nemigen tudja.
– Ki beszélt hozzád, pocok? – pattant fel a gazból egy ijesztően sovány és sápadt fiú, fekete haja hosszú és koszos, az orra alatt valami bajuszkísérlet pelyhedzik. Szeme barna és sunyi, mert fél, retteg. Mindegy, mitől, de a félelmet csavarni lehet belőle, még a ruhájából is. Lehet, hogy egyszer régen fehér volt az inge és fekete a nadrágja. De ez a jelenvaló szín semmihez sem hasonlít, ami a rőfösnél kapható.

Kiss Jozefa kínos zavarban. Öt az anyján és az apján kívül senki nem tegezi, idegenekkel meg nem szokott szóba állni. Igaz, idegent errefelé évszám nem látni, tehát nincs neki gyakorlata abban, miként is kéne rendreutasítani ezt itt, pedig nagyon szeretne valami csípősét visszavágni.
– Azok a pénzesek itt laknak, ugye?
– A kisebbik Ezüst én vagyok. Mi a jó fenét akarsz?
Jozefának megállt a szíve egy pillanatra, mert ugyan semmit nem olvasott hercegekről – egyáltalán nem olvasott -, de azért élt benne valamilyen vágy arra nézvést, hogyan is néz ki egy vőlegény. Hát ijedtében sarkon fordította a hátast, és hazament. Otthon persze elverték, most éppen az anyja, minden indulat nélkül, csak úgy megszokásból, a ló elkötéséért. Nem mintha féltették volna az állatot, vagy esetleg őt, de a rend az rend, amit meg nem szabad, azt nem szabad. Hallgasst nem szabad elvinni. Miközben egyenletesen csattant hátán a külön erre a célra rendszeresített ócska kötőfék, legalább volt ideje gondolkodni. Megpróbálta undor nélkül felidézni a jövendőbelije arcát. Nem ment.
Novemberig nem történt semmi. Ez a semmi abból állt, hogy Jozefából nő lett. Havonta egyszer lihegve szétszaggatott minden olyan vászondarabot, amiről úgy vélte, feltűnés nélkül elemelheti a ház egyetlen ruhásszekrénynek titulált bútordarabjából. Azt hitte, valami félelmetes betegség támadta meg, esetleg szemmel verték, vagy ilyesmi. Hogy ez a dolog majd’ egy életen át elviselendő természetesség, még ha rossz is, az az anyja szavaiból derült ki. Mert mikor már a hátsó polcra rejtett, tizenöt éve selyempapírba csomagolt azsúros ágykabátból is leszakított egy darabot, Mauritz Anna utánament a padlásra. Kivételesen nem ütött, hanem beszélt.
-Az ágyaljában akad erre a célra felhasított ruha. Használd, ha kell, aztán sikáld ki belőle a mocskot és tedd vissza. Ne mereszgesd a szemedet, inkább őrölj. Legalább abban biztos lehetsz, hogy gyereket tudnak neked csinálni. De amíg férjhez nem mentél, maradj így. Máskülönben apád a fejedet veri szét a házfalon.
Kiss Jozefa félmeztelenül, letolt szoknyában bámult az anyja után a szénaillatban, és megnyugodott. Tehát a vér, ami itt csorog a lába szárán, valamiféle záloga az eljövendőnek, ami talán jobb lesz, mint ami most van. És úgy tűnt, amennyire ki tudta hámozni a szavakból, hogy ez a zálog az övé, e fölött még a szülők sem rendelkeznek.
András-napkor betöltötte a tizennégyet. Ennek örömére ugyanaz a cseléd, aki hajdan ólmot öntött az apja parancsára, és aki azóta töppedt vénlány lett a szolgálatban, megitatott vele egy nagy pohár mézes pálinkát. Az alkohol segítségével először sikerült egy kicsit jobbnak látni képzeletben ifjabb Ezüst Károlyt, mint addig bármikor. Hideg is lett hirtelen, minden éjjel sikítozott a szél, mint valami őrült boszorkány. Jozefa gyűlölt félni, attól gyengének érezte magát, a mézes pálinka pedig segített nem félni. Hát itta minden este a konyhában, a zsíros petróleumszag beleivódott a hajába, újra elkezdett pipázni. A csípője és az arca megtelt, és bár továbbra sem volt szép, a formáitól hörgött minden férfi, ha utánanézett az utcán. Koránál fogva járt neki egy keményített alsószoknya, amit ugyanolyan tehetséggel riszált, mint bárki a környéken, aki eladósorba ért. És karácsony előtt, amikor minden babonát felidéztek a faluban, amitől a tiszteletes fején égnek állott a maradék haj, elment jósoltatni a cigányokhoz. Minekutána a saját fejéből nem futotta arra, hogyan szerezhetné meg a kisebbik Ezüstöt, akit április óta nem látott. Merthogy az Ezüstök katolikusok voltak, és nem jártak isten tiszteletre, ahol legalább vasárnaponként összeakadhatott volna velük a leány. A római hitet vallók nagyobb közutálatnak örvendtek a környéken, mint a zsidók vagy az ateisták; igaz, hogy ilyenfélét még a legöregebbek sem láttak soha, csak hallották: ilyen is van a világban. De Jozefa ettől tartott a legkevésbé. Tudta, a Cseglovits-föld családba kerülése minden vallási kérdésen átgázol. így aztán egy decemberi éjjelen odatartotta tenyerét a legöregebb és legsoványabb cigány asszony orra alá, akit fellelt a téli szállásra a határba gyűlő csapatban.
– Ollyé, szép ez a jövendő, aranyosom, és főkínt hosszú, ha egy icikét nehéz is. Ha eléri, hogy az a csávó ne légyen katona, hát rögvest elveszi.
Karácsonyig úgy járt a vidéket bemeszelő folytonos hófúvásban, mint az eszelős. A maradék három szavát sem használta, csak gondolkodott éjjel-nappal. Aztán úgy döntött, külsődlegesen avatkozik bele a fiú sorsába. Nyomorékká teszi. Akkor majd biztosan nem akar senki egyenruhát adni rá.
Nekilátott a feladatnak, mint aki küldetést teljesít. Még tempósabban végezte a dolgát otthon, hogy sötétedés után kiosonhasson a kapun, és gyalog elnyüstölje magát az Ezüstök földjére. Találkozni akart vele, látni kívánta, hogy szoktassa testét és agyát valakihez, akinek még a behunyt szem mögötti képe is taszította. De az esze csak ezt az egyetlen szabadulást ismerte a béklyóból, amit a mostani élete jelentett. Ha ez az ára a szabadságnak, akkor megéri. Abban semmi kétsége sem volt, hogy a kis Ezüst majd az ámen után, a közös életben, már nem jelent gondot. Csak addig mi az út? Nem nagyon hitt a cigány asszonynak, a betelt tizennégy éve nélkülözött minden csodát és furcsát. Nem kívánta a természetfelettit, mert abban valami rajta kívül álló döntést vélt találni, ő pedig végre a sorsot egyedül óhajtotta irányítani. De az ötödik estén, négy sikertelen, leselkedéssel és hóba hasalással teli alkalom után, a végzet vérfagyasztó ajándékkal lepte meg. Engedte repülni.
Alkonyaira olyan téli vihar pusztított, ami még ezen a helyen is imádkozásra sarkallt minden élő embert. Az árokpart nyárfái földre boraivá hódoltak a mindenséget betöltő szélnek. A hó éles pálcákká fagyva megkéselt bármit, ami az útjába állt. Nem látszott a messzi és a közel, hanggá vált minden, a hideg hangjává. De Kiss Jozefát egyedül az dühítette, hogy ez az idő nehezen engedte haladni, márpedig eltökélte: ma este vagy soha.
A tavaszi találkozó óta vészjósló kapuban azonban váratlan öröm talált rá. Először látott fényt a hajdani szakácsnő lakjának ablakában. De az öröm hamar szétmállott, a kis Ezüst kijött ugyan a viharba, de lóra szállt, eltűnt a város felé vezető úton. Jozefát antik düh támadta meg, nem hitte el, hogy most is elszalasztja. És hangosabban kezdett üvölteni, mint a szél. Nem szavakat. Vonyított, mint a kutya vagy a farkas, de közben gondolt és beszélt ott belül: hogy miért pont ő, hogy neki még az idő sem segít, nemhogy az emberek, és mikor lesz végre egyszer úgy, ahogyan ő akarja; most is, ha csak a fák csúcsáig emelkedhetne, látná, merre megy az áldozat, vagy még jobb lenne szállni, utánahúzni annak a fiúnak, hát hova megy, hát hogyan teljesíti így be ő, Kiss Jozefa Anna, ami állítólag reá méretett. És ekkor tapinthatóvá vált a düh, Jozefa szájából szintén hullott a jég, ezt ő maga is furcsállotta, minden egyes hangjára tömör jéggombócok buktak ki a száján. És a nagykendő, ami a vállát ölelte, önálló életre kelt. Forróság villanyozta át, a kendő húzni kezdte fel, a levegőbe. Jozefa kétségbeesetten próbált kapaszkodni a szétfagyott füvekbe, de a kendő erősebbnek bizonyult, a cafat bakancsok elhagyták a havat, arcába vágtak a nyárfák felsőbb ágai. A hárász ekkor megmakacsolta magát, mint aki közli, ő bizony nem jön tovább: rátekeredett egy hosszabban kinyúló nyárfakar jégrügyeire. Jozefa behunyta a szemét, biztos volt benne, most ő leesik, az őt eddig emelő ruhadarab elvesztése egyenlő a zuhanással, most meghal. De ehelyett mintha ballasztot veszített volna, még sebesebben röpült, és már nemcsak fel, hanem előre is. Pillanatokon belül utolérte a kis Ezüstöt, aki alant az úton küzdötte magát a város irányába. A félelem a lányban örömmé és várakozássá vált, vajon mikor csapjon le ál-dozatára, és tegye alkalmatlanná arra, amit a cigány nő jóslata mondott. Csak azért habozott, mert élvezte a varázslatot, ami ki tudja, honnan jött, ő meg vijjogott, mint a réti sas, nevetett, hiszen a fiú ijedten kapkodta a fejét, ugyan honnan jön a hang. Most bármit megtehet, érezte igazán, mijét tegye tönkre? A lába a legjobb, attól még dolgozhat, csak gyalognak nem viszi el senki, mert nem tud menetelni. Egy percig tűnődött, hogyan vesse rá magát, miként szálljon oda, de aztán eszébe idézte az érzést, ami felemelte ide. Már tudta, csakis akarnia kell, és ott lesz, ahol kell. Két karját kitárta, fejjel előre bukott lefelé, hátrarántotta a fiút, akinek lába persze a kengyelben; az ütéstől, amit a ló érzett a farán, az állat megbokrosodott és a káromkodásoktól sem állt meg, csak még gyorsabbra fogta, Jozefa meg húzta hátra, le, és az erő, amit kapott, most győzött a kis Ezüstön, már a jégen szánkáztak összekapaszkodva, de a kengyel nem engedett, éppen úgy, ahogyan Jozefa kívánta. És a vőlegénye ordított kínjában, kéj volt hallgatni, mező hosszan vonszolta őket a hátas, míg végre elszakadt a bőrszíj, és a rémült ló kifutott az éjjelből egy szemvillanás alatt. De a fiú ordítása nem szűnt, ebből tudta Jozefa a diadalt, hogy megcsinálta, valami visszavonhatatlan történt a kisebb Ezüst lábával. A balog oldal vérben úszott, a jobb csak kacskán kifordult, mint aki elvéti a valcerben a lépést. Ifjabb Ezüst Károly ájultan hevert jövendőbelije karjai között. De a lány nem hagyta pihenni, a fájást feledni, hanem hóval maszatolta, hogy öntudatra éledjen. Hiába. Ezt is akkora erővel próbálta kérni, mint a röpülést, de nem segített most a kiáltozás. Fázni kezdett rettenetesen, a szerencsétlen pedig már alig lélegzett, ha nem viszi fedél alá, még meghal neki itt a szép kis jövője. Próbált dühös lenni, így akart erőt meríteni, csakhogy indulat helyett a félelem kerítette be, ahogyan még soha. Megmarkolta a két vékony csuklót, húzta maga után a testet visszafelé. Nem volt nehéz, a kis Ezüst még súlyra is férfiatlannak bizonyult. Látta, mint hagy nyomot mögöttük a vér, ami a fiú lábából patakzik. A rémülettől talán – mert most semmi sem tűnt olyannak, mintha segíteni akarna neki -, igen hamar ért a házhoz, ahonnan elszállt. Sem ereje, sem kedve nem volt találkozni az apósának sejtett emberrel, odafektette hát a testet a küszöbre, elhátrált a kapuig, és bedobta kővel az ablakot. Papírzajt fülelt, nem üvegcsörömpölést, el is képedt egy pillanatra, hogy ezek a gazdagék az ablakukat a nincstelenek módján födték be. Nyílt az ajtó, Jozefa még ellenőrizte, hogy az öregebbik Ezüst észreveszi-e a fiát, azután újult erőre kapva már rohant hazáig.

Az elkövetkező hetekben két dolog tartotta izgalomban: jön-e hír a fiú állapotjáról, és mikor lesz a sorozás. A népek számára eleve titokzatos újak háza táján esett szerencsétlenség hamar szájról szájra járt, innen tudta, a fiú valóban sánta kacskalábú lett egész életére. Majdnem nevetni kellett azokon a vad képzelgéseken, ahogyan a falusiak mesélték a balesetet. Volt abban minden: farkasokkal küzdő hős, aki alulmarad; szépasszony szerető férjének lihegő bosszúja; és egy kicsi igazságdarab holmi lovas balesetről. Ha tudnák! És ezen a ponton a lány mindig megutálta a saját csodáját, ami akkor éjszaka esett vele. Az ismeretlent és irányíthatatlant gyűlölte bármiben, amivel találkozott. Reménykedett, erősen fohászkodott napra nap, hogy ez soha többé ne essék meg vele. Ráadásként betelt a sorozás ideje, a kis Ezüstöt alkalmatlanná nyilvánították, de a lánykérés csak nem akart megtörténni.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .