Lukáts János: Margit nagymama (részlet)

Iván „honfoglaló őrjáratot” tartott, volt nap, hogy kettőt is. Az utca, amelyen a tervezett rendelő-palota emelkedett, a falu közepéről indult fölfelé, nyílegyenesen a dombtetőre. A jobb oldalon, úgy az ötödik ház volt a kiszemelt. Hajdan szép épület volt, ami azt jelentette – fogalmazta magában Iván a látleletet -, hogy bizony az idő eljárt fölötte, de […]

Iván „honfoglaló őrjáratot” tartott, volt nap, hogy kettőt is. Az utca, amelyen a tervezett rendelő-palota emelkedett, a falu közepéről indult fölfelé, nyílegyenesen a dombtetőre. A jobb oldalon, úgy az ötödik ház volt a kiszemelt. Hajdan szép épület volt, ami azt jelentette –

fogalmazta magában Iván a látleletet -, hogy bizony az idő eljárt fölötte, de a hajdani csín azért me

g-megmutatta magát. Nagy ablaka van, kettő is, meg két kisebb. Földszintes ugyan, de lépcső kapaszkodik a ház oldalához, talán egy váróhoz, hogy a betegek is érezzék a hely komolyságát.
A ház mögött kert, elvadult gyümölcsös és elárvult disznóól. – Disznót nem fogok tartani! – határozott Iván.
„Az öreg reszketeg” – így hívták már életében is – csöndesen vonult ki Rétság árnyékvilágából, talán nem is itt, talán más város menhelyén. Asszonyát vagy valamelyik lányát meghagyták az egykori doktoriakban, lassan ugyanolyan reszketeg lett, mint apjaura volt. Vagy inkább szikár és szófukar. Aztán egy nap beüzent a városházára, hogy beszélne az illetékessel – így mondta! -, mert itt ez a sok orvosi kacat, neki minek, hátha másnak… Az illetékes morgott, hogy ez így nem szokás, aztán csak kibotorkált a hajdan-szép Reszketeg házba (már így hívták!). Hívta Ivánt is, elvégre ő érti ezeket a műszereket (vagy csak régi szerszámokat?). Iván ment, és hallgatott. Reszketeg asszony adott mindent, csak egy fogót őrzött meg, azt mondta, a „doktor úr” (mármint az „öreg reszketeg”) őt ezzel hozta világra. Meghagyták neki, a többit megvették, elfogadták. Iván morgott volna, hogy ezek ósdi vacakok, de nem morgott, morogjon az illetékes, ha van morgós kedve. Reszketeg asszony egy hét múlva elköltözött az évszázados házból, mint kiderült, volt neki egy kuzinja Bodokon, ahhoz húzódott. Vagyis azt kellett ápolni, mert már ő is öreg és reszketeg. A városháza kimeszeltette a házat, föl is szerelte valamelyest, ami még kellett, azt János szemérmes zavartsággal beszerezte a fiának. Az orvosi köpenyt Iván Mamukával vette meg, nehezen ment a dolog, Gyarmaton nem volt „dok-toros” köpeny, Vácon azt kérdezték, bűvésznek kell-e, így hát Pestre utaztak, vettek is köpenyt, kettőt.
A következő hétfőn reggel Iván csillogó bőr orvosi táskával elindult a szülői házból az új otthon felé. Margit nem mozdult mellőle, de ahogy a Lukáts ház kapujához értek, Iván zavartan krákogott:
– Ezt az utat nekem kell megjárnom!
Margit állt a kapuban, és zokogott, amíg fia el nem tűnt az alig háromperces úton. Bevonult szobájába, és a szövőszékre hajtotta a fejét. Alig tíz perc múlva motozást hallott, Iván állt az ajtóban és egyik lábával a másikat taposta.
– Mamuka, meg kellene keresni, van-e a házban villanykapcsoló!
Mamuka szeme felvillant, könnyei egy pillanat alatt fölszáradtak:
– Na, gyere, te mafla! – és mentek együtt, házat foglalni. Elöl Iván, Margit pedig hátulról tuszkolta.
Iván állt és figyelt, alig az új lakot, inkább Margit lelkes nyüzsgését. A házban sok minden volt, sok minden hiányzott, ami hiányzott, azt fölírták. Margit hazasietett, amit otthon talált a felírtakból, összepakolta, felcipelte. A szeme ragyogott, hogy hozzájárulhat a ház felvirágoztatásához. Iván köszönte szépen, Margit elment. Iván kiválogatta az ajándékot, amit fölösnek érzett, dobozba rakta és kidobta. Aztán meggondolta magát, fölvitte a faluvégre, ott lerakta egy út menti kőre, majd akad gazdája. Megnyugodva ment vissza, tett-vett, helyet keresett ennek-annak, találomra, talált is, nem is. Sóhajtott, leült, aztán felugrott, ablakot nyitott, kihajolt, hogy lássa a kilátást. Meg hogy őt lássák. Az orvost, az újat, aki, lám, ilyen fiatal. Aztán hirtelen magára kapta az új köpenyt, nyakába vette a sztetoszkópot, és úgy hajolt ki. Nézte, leste, hogy vajon észreveszik-e. Egy ember jött fölfelé a túloldalon, nem nézett rá. Aztán ezen az oldalon jött egy másik lefelé. Asszony, kosárral, észrevette őt, meghökkent (talán jobban a sztetoszkóptól, mint Ivántól), odabiccentett, aztán sietett tovább, lefelé. Iván sóhajtott, levette nyakából a műszert, aztán le a köpenyt. Este hazament, már úgy mondta: „látogatott”, Margit összecsapta a kezét, mintha vendéget látna. Este együtt vacsoráztak, Margit arca sugárzott, mitől is? János anekdotázott, ami egyébként nem volt szokása. Iván arra gondolt, csak nem utoljára ül a családi asztalnál, mint a ház lakója, és hogy ezután valóban vendég lesz, még ha mindig szívesen látott vendég is.
Másnap reggel kitette a ház sarkára a táblát: Dr. Lukáts Iván orvos. Aztán elment a városházára, az „illetékeshez”. O tudomásul vette, még talán rá is mosolygott a fiatal doktorra, ő maga nem volt reszketeg, nem volt öreg, gondolta, nem sok dolga lesz ezzel a tacskóval. A nevét beírta a falu nagykönyvébe.
Margit úgy érezte, egyetlen nap alatt megöregedett. Nem kicsit, nagyon… Vagy inkább: átlépett egy határt az életében. Tegnap még gyermekét útjára segítő anya volt, aki mindent tud, és mindent jobban tud amannál, most pedig kirepül a fiamadár a házból, már rendezi a saját házát (egy egész napja!), hamarosan mindent megtalál, felcserél, megszerez, neki pedig a saját alakuló életét (már szinte sikereit!) mondja el, amiben anyjának nemigen lesz szerepe. Hát ezért kapta a Mamuka nevet? Meg-megállt a házban, a konyhában, a kertben, az elüresedett „fiúk szobájában”. Egymásba fonta ujjait, hallgatta lelke belső lázongását, aztán sóhajtva (vagy azt is elharapva) indult a megcsöndesült ház gondjai közé.
A két testvér néhány évig némiképp egyazon levegőt szívott a fővárosban, bár ott is más univerzitás padjaiban ültek, más könyvek lapjait pergették, más társaság szókincsét vették át magukévá, de a hétvégeket egymáshoz igazították, és hazautaztak a szülői lakba. Ünnep volt ez mindenkinek, idővel afféle megszokott ünnep.

Iván most bevezette Ákos bátyját az új orvosi házba. A ház (a saját ház!) imponált Ákosnak, a berendezést ötlettelennek érezte, kevesellte benne a könyveket, és fölöslegesnek tartotta a vadászpuskát, amely a nagyszoba sarkából figyelte a vendégeket. Fennhéjázónak tartotta a fegyvert az orvosházban, ahol ugyebár inkább az életet kellene hirdetni, de mindezt Ákos csak magában gondolta. Iván hétvégeken hordozta magával a puskát, a rétságiak úgy érezték, hogy közülük való ember vállán himbálózik a szigorú szerszám. Néha hozott haza magával egy-egy nyulat, de mindig más határban lőtte. – Ne mondják, hogy előlük puffantottam el! – és fejét csóválta hozzá Lukáts Iván vadász-orvos.
A törvényszéken, a bíróságon, de még barátai között is Ákos igyekezett kiszorítani szavaiból a nógrádi tájszólást, odahaza hangosan (na, félhangosan!) próbálta, hogyan ejtik Rétságon, és hogyan Pesten. Félt, hogy Rétságon visszavált a pálócos hangzásra, de ilyenkor megszólalás előtt nyelt egyet, és úgy beszélt, mint egy tárgyaláson. Nem ment, aztán nehezen ment, aztán ment. Végül már csak úgy ment!
Iván ellenben beteg rétságiakkal állt-ült szemközt egész nap, a beteg – vagy az orvostól félő, őt tisztelő delikvensnek persze hogy a maguk családi szóhasználatában szólalt meg a panasz, a kérés, de még a gyógyuláson érzett öröm is. Hogy válaszolhatott volna erre Iván doktor valami választékos városi nyelvezettel! Egy falu – egy nyelv! – ebben egyetértett a beteg és gyógyítója. De még ha a dorgálás is szerepelt a gyógymódok között, az is hatásosabban szólt a beteg nyelvezetén.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.