Ragyogó példái azoknak, akik „fogyatékosok, de nem legyőzöttek”.

A Gia Lai Vakok Tartományi Egyesülete két szerzőt díjazott: Nguyen Kim Bang úr (60 éves, Tuy Phuoc Dong község) második díjat nyert, Tran Trung Duc úr (19 éves, Ia Pa község) pedig vigaszdíjat kapott.

Folytasd az életed történetének megírását.

„A fény keze továbbra is életet rajzol” című pályázatában Nguyen Kim Bang úr elmeséli útját a kétségbeesés sötétségétől a remény újjászületéséig.

Egy gazdag forradalmi hagyományokkal rendelkező családban született, egykor rajztanár volt, és sok évig tanított, szenvedélyesen festészetet és zenét tanult. Azonban egy 50 éves korában történt közlekedési baleset miatt végleg elvesztette látását. Valakiből, aki egykor a fény és a színek szépségének értékelésére tanította a diákokat, az önbizalomhiány és a kétségbeesés sötét mélységébe zuhant.

„Voltak idők, amikor azt hittem, vége az életemnek. Mit jelent az egy rajztanár számára, ha már nem látja a fényt?” – emlékezett vissza Mr. Bang.

De ekkoriban találkozott hasonló körülmények között élő emberekkel is, és hallotta Ho Si Minh elnök 1956-os látogatásának történetét a Vak Háborús Veteránok Iskolájában ( Hanoi ), valamint szent intelmét: „A háborús veteránok lehetnek rokkantnyugdíjasok, de nem haszontalanok.”

„Ezek a szavak felébresztettek. Megértettem, hogy a látásom elvesztése nem jelenti az élet értékének elvesztését. Ha nem folytathatom a festést, akkor is dolgozhatok és más módon is hozzájárulhatok” – mondta.

Ezzel a hittel tanult masszázst és akupresszúrát, és a vakok számára létrehozott Tuan masszázsközpontban dolgozott (Quy Nhon Nam körzetben). Részt vett a Vakok Egyesületének munkájában is, aktívan részt vett kulturális és művészeti tevékenységekben, és támogatta a rászoruló tagokat. A kezek, amelyek egykor ecsetet tartottak, mára terápiás kezekké váltak, segítve másoknak a fájdalom enyhítésében és a kikapcsolódásban.

Eközben Tran Trung Duc egy fiatalember történetét mutatja be, aki sötétségben nőtt fel, de nem hagyta, hogy a sötétség diktálja a sorsát. Egy ritka szembetegségben szenvedve Duc elvesztette a látását.

Volt idő, amikor nem tudott iskolába járni, gúnyos tekinteteket és kisebbrendűségi érzést kellett elviselnie. De ahelyett, hogy feladta volna, Duc úgy döntött, hogy megtanulja a Braille-írást, a számítógépes ismereteket, és fokozatosan beilleszkedik a társadalomba.

„Amikor nyolcéves voltam, és megkérdezték: »Akarsz iskolába járni?«, azonnal azt feleltem: »Igen«. Ez nem csak egy válasz volt; ez egy égő vágy volt.”

„Amikor beléptem a Vakok Nhat Hong Központjába (Ho Si Minh-város), olyan volt, mintha újjászülettem volna. Barátaim, tanáraim lettek, és diákká, álmokkal rendelkező emberré váltam. Megtanultam a Braille-írást, kultúrát tanulmányoztam, majd megtanultam beilleszkedni. Az első lépések nehezek voltak, de nem álltam meg” – vallotta be Duc.

Fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhetően Duc éveken át elnyerte a kiemelkedő tanuló címet, teljes ösztöndíjat kapott, és második díjat nyert a 2025-ös Országos Informatikai Versenyen Látássérültek Számára. Duc más látássérült gyermekeknek is tanít informatikát.

Duc szerint a legnagyobb tanulság, amit Ho bácsi tanításaiból tanult, az az, hogy ne engedje meg magának, hogy értelmetlen életet éljen. „A fogyatékosság olyan dolog, amit nem választhattam, de hogy haszontalan vagyok-e vagy sem, azt eldönthetem. Azt hiszem, amíg próbálok tanulni és másokon segíteni, addig hasznos életet élek” – mondta Duc.

Tran Trung Duc tanulmányai során folyamatosan arra törekszik, hogy el tudja tartani magát, és megossza a terheket családjával.Fotó: Az interjúalany közvetítésével.

Mr. Bang számára, 10 évvel az incidens után, nem a saját sötétségének legyőzése volt a legmegrázóbb, hanem a felismerés, hogy az élet még mindig számos lehetőséget kínál a „festés” folytatására.

„Az ember legnagyobb értéke nem a fizikai tökéletességben rejlik, hanem a kitartó szellemben, abban, hogy mer szembenézni saját sorsával és ‘újrarajzolni’ azt. Már nem látom a fényt a szememmel, de a szívemmel érzem” – osztotta meg Mr. Bang.

Mai Thi Bich Thu asszony, a Vakok Tartományi Szövetségének alelnöke elmondta, hogy a verseny pozitív visszhangot kapott a tisztviselőktől és a tagoktól, mert nemcsak játszótér, hanem lehetőség a látássérültek számára is, hogy elgondolkodjanak a nehézségek leküzdésében megtett saját útjukon.

„A legértékesebb dolog nem a díj, hanem a versenyben részt vevő tagok szellemisége. Minden pályamű egy igaz történet, egy utazás a kisebbrendűségi érzések és az önbizalomhiány leküzdéséről, hogy értelmes életet élhessünk.”

„Ezen keresztül Ho bácsi tanítása, a „Fogyatékos, de nem haszontalan”, továbbra is terjed a nagy akaraterővel rendelkező hétköznapi embereken keresztül” – osztotta meg Thu asszony.

Forrás: Vietnam.vn