/Ha színről van szó, azt mondom el, milyen benyomást kelt benne/

S. Tóth Erikával egy korábbi riport során hozta össze az élet Szalma Erikával NLCfé újságírójával. Ami szinte azonnal feltűnt neki, az az volt, hogy milyen jól bánik a szavakkal. Aztán kiderült, hogy ez nem véletlen, hiszen tulajdonképpen az ő munkájának is a szövegalkotás a lényege: Erika audionarrátor. Ha röviden akarnánk leírni a munkája lényegét, úgy is fogalmazhatnánk, hogy látássérültek számára teszi akadálymentessé a vizuális világot.

Narrálok filmeket, videókat, festményeket, fotókat, színházi előadásokat, környezetet, mindent, ami látvány magyarázza S. Tóth Erika (33), a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete és a Holdvilág Kamaraszínház audionarrátora. Tulajdonképpen képeket tolmácsolok, hiszen a látvány képek sokasága. Ezt én a lehető legpontosabban és legérzékletesebben próbálom átadni. A szakma alapszabálya: /Ne értelmezz, csak láttass!/ , tehát objektivitásra törekszem.

Lehetőség szerint csak azt adom át, amit látok, hogy annak, aki hallja, saját benyomása születhessen egy műről, vagyis nem rágok a szájába semmit, és nem veszek el semmit a látványból.

Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen ha a teljesen jelentéktelen részleteket is kiemelem, elvész a valódi tartalom. Van rengeteg olyan műalkotás is – gondoljunk csak egy érzelmeket és pillanatnyi benyomásokat közvetítő impresszionista festményre –, ahol elkerülhetetlen a tárgyi jellemzők ismertetése mellett a szubjektív nézőpont, tehát az, hogy milyen érzéseket kelt a szemlélőben – aki ez esetben én vagyok –, de ezt is igyekszem a művészi szándék szolgálatában elmondani.

Érdekes, hogy amikor egy teret, egy képet látunk, összbenyomásunk keletkezik róla, nem figyelünk az apró részletekre. A narrátornak pont ez a feladata: elmerülni a látványban.

Sok látó nézőmtől, akik kíváncsiságból hallgatják a narrációt, azt a visszajelzést kapom, hogy /aha/ élményük van.

Olyasmi is feltűnik nekik, ami a narráció nélkül nem, holott fontos lenne az értelmezés szempontjából. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne narráljam túl, amit látok. Ha a színpadon mondjuk két szereplő vitatkozik egymással, és az egyik kezében egy revolver van, majd a következő pillanatban lövés dördül, nem kell elmondanom, hogy x lelőtte y-t, mert egyértelmű, ahogy az esőcseppek kopogása vagy a borospoharak összekoccanása is az. Ha viszont egy részletnek dramaturgiai szerepe van, azt mindenképp kiemelem. Egy narrátornak épp ezért többször meg kell nézni egy-egy filmet vagy előadást, kifejezetten figyelve a vizuális jelzéseket.

A jó narrációhoz ismerni kell a látássérült közönséget

Erika hangszíne kellemes, beszéde jól artikulált, élvezet hallgatni a felvételeit. Az oldalán vannak képleírások, festménynarrációk, színházi előadások előnarrációi és még sok más között A kockásfülű nyúl egyik epizódja, amelyhez, mint megtudta Szalma Erika az NLCfé újságírója, a narráció megírásán túl hosszadalmas és aprólékos stúdiómunkára is szükség volt. »A kockásfülű nyúl« viszonylag egyszerű feladatnak tűnt eleinte, mert nem kell belső monológokhoz és párbeszédekhez alkalmazkodni, lévén néma a mese, viszont rengeteg képváltás van, ami megnehezíti az egyenletes beszédtempó tartását.

„Narrálok filmeket, videókat, festményeket, fotókat, színházi előadásokat, környezetet, mindent, ami látvány – magyarázza S. Tóth Erika (33), a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete és a Holdvilág Kamaraszínház audionarrátora. – Tulajdonképpen képeket tolmácsolok, hiszen a látvány képek sokasága. Ezt én a lehető legpontosabban és legérzékletesebben próbálom átadni. A szakma alapszabálya: »Ne értelmezz, csak láttass!«, tehát objektivitásra törekszem.
hirdetés

Lehetőség szerint csak azt adom át, amit látok, hogy annak, aki hallja, saját benyomása születhessen egy műről, vagyis nem rágok a szájába semmit, és nem veszek el semmit a látványból.

Ez persze nem olyan egyszerű, hiszen ha a teljesen jelentéktelen részleteket is kiemelem, elvész a valódi tartalom. Van rengeteg olyan műalkotás is – gondoljunk csak egy érzelmeket és pillanatnyi benyomásokat közvetítő impresszionista festményre –, ahol elkerülhetetlen a tárgyi jellemzők ismertetése mellett a szubjektív nézőpont, tehát az, hogy milyen érzéseket kelt a szemlélőben – aki ez esetben én vagyok –, de ezt is igyekszem a művészi szándék szolgálatában elmondani.

Érdekes, hogy amikor egy teret, egy képet látunk, összbenyomásunk keletkezik róla, nem figyelünk az apró részletekre. A narrátornak pont ez a feladata: elmerülni a látványban.

Sok látó nézőmtől, akik kíváncsiságból hallgatják a narrációt, azt a visszajelzést kapom, hogy »aha« élményük van.

Olyasmi is feltűnik nekik, ami a narráció nélkül nem, holott fontos lenne az értelmezés szempontjából. Ugyanakkor figyelnem kell arra, hogy ne narráljam túl, amit látok. Ha a színpadon mondjuk két szereplő vitatkozik egymással, és az egyik kezében egy revolver van, majd a következő pillanatban lövés dördül, nem kell elmondanom, hogy x lelőtte y-t, mert egyértelmű, ahogy az esőcseppek kopogása vagy a borospoharak összekoccanása is az. Ha viszont egy részletnek dramaturgiai szerepe van, azt mindenképp kiemelem. Egy narrátornak épp ezért többször meg kell nézni egy-egy filmet vagy előadást, kifejezetten figyelve a vizuális jelzéseket.”
A jó narrációhoz ismerni kell a látássérült közönséget

Erika hangszíne kellemes, beszéde jól artikulált, élvezet hallgatni a felvételeit. Az oldalán vannak képleírások, festménynarrációk, színházi előadások előnarrációi és még sok más között A kockásfülű nyúl egyik epizódja, amelyhez, mint megtudom, a narráció megírásán túl hosszadalmas és aprólékos stúdiómunkára is szükség volt. „Műfüggő, persze, hogy mennyi ideig tart egy-egy narráció elkészítése – mondja Erika. – »A kockásfülű nyúl« viszonylag egyszerű feladatnak tűnt eleinte, mert nem kell belső monológokhoz és párbeszédekhez alkalmazkodni, lévén néma a mese, viszont rengeteg képváltás van, ami megnehezíti az egyenletes beszédtempó tartását.

Narráltam a »Gattaca« első nyolc percét is, egyébként filmet még elég keveset, inkább rövidebb videóanyagokat szoktam. A filmek és színházi előadások esetében is csak akkor jut szóhoz a narrátor, amikor nincs beszéd, tehát bele kell férni ezekbe a sokszor csak néhány másodperces időintervallumokba, mert nem beszélhetünk rá a színészekre. Ezt nevezzük követőnarrációnak, ami kvázi kíséri a színpadi művet vagy filmet, elmondva mindazt, ami nem derül ki a szövegből, zajokból, hangokból, de az értelmezés szempontjából jelentőséggel bír.”

Erika már évek óta látássérült és vak emberekkel dolgozik, nekik segít, korábban érzékenyítő is volt.

/Ahhoz, hogy jól tudj narrálni, nem árt úgymond »vakon« gondolkodni./

Persze csak az tud maradéktalanul egy vak ember perspektívájába helyezkedni, aki maga is vak, de az tény, hogy a szemléletformáló programok, melyeknek a lebonyolításában segédkeztem, sokban hozzájárultak ahhoz, hogy máshogy fogjam meg és írjam le a látványt, mint azelőtt. Egy színházi előnarrációban, ami tulajdonképpen egy hangos programfüzet, színlap és kedvcsináló képes prospektus egyben, igyekszem annyi információt közölni, ami még befogadható a hallgatóság számára, de mégis minden lényeges benne van. Hogy mi a befogadható mennyiség, az persze egyénenként változó, legyen látó vagy látássérült ember. A különbség talán csak annyi, hogy egy látássérült jobban hozzá van szokva a hallott információkhoz, így előfordulhat, hogy könnyebben dolgoz fel egy öt percnél hosszabb anyagot. Ha mégsem, bármikor visszatekerheti és újrahallgathatja, még az előadás előtt.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy ugyanúgy narrálok-e egy született vak embernek, és olyasvalakinek, aki később veszítette el a látását (utóbbit szerzett látássérülésnek nevezzük). Aki később vakult meg, annak nyilvánvalóan vannak vizuális emlékei, tapasztalatai, amit ugyancsak érdemes figyelembe venni a narráció elkészítésekor. Igyekszem mindkét csoport igényeinek eleget tenni, ezért például a színek nevét és árnyalatát is megemlítem, de ugyanakkor azt is, milyen benyomást keltenek, milyen más érzékletekkel írhatók le, így juttatva azokat is többlettartalomhoz, akiknek a szín megfoghatatlan fogalmiság.

Látod azt a zöld reklámtáblát? Azt legjobban a tavasz frissességéhez tudnám hasonlítani, a harsogó, üde fű, kellemes érzetével, illatával, tapintásával. Amikor megírok egy narrációt, próbálom figyelembe venni azt is, hogy mit tanulhattak, és mi az, amit akár makettek formájában is, de megtapasztalhattak a született vak olvasóim, nézőim, ezért sokat kérdezek.

Erika maga is testi fogyatékos, ahogy ő mondja, lábon járó mozgássérült, szklerózis multiplex betegsége is van. „Korábban nagyon nem voltam kibékülve az állapotommal, ódzkodtam a fogyatékosság témától, egy homogén rossznak gondoltam az egészet. Bölcsészként végeztem, magyar, művelődéstudomány, esztétika és színháztudomány szakokon. Aztán 2014 áprilisában megláttam egy álláshirdetést, és onnantól kezdve megváltozott az életem. Érzékenyítő munkát vállaltam a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületénél (VGYKE ). Szemléletformáló programok szervezésében és lebonyolításában vehettem részt, miközben magam is erős szemléletváltáson mentem keresztül a kollégáim (főleg vak emberek) közreműködésével.

Lassan összeállt a kép, sőt ez lett az életem középpontja. Találtam egy olyan fogyatékos csoportot, akiket a saját mozgássérültségem dacára is jól ki tudok egészíteni, hiszen ahhoz azért elég jól mozgok, hogy ellássam a kísérői feladatokat, ha pedig mégis elvesztettem az egyensúlyom, bízhattam közvetlen kollégáim gyors reflexeiben és testi erejében – mosolyodik el Erika. – Később közösségi civil szervezőként, mentorként segítettem a látássérült emberek szabadidős tevékenységeit. Ezek a munkakörök komplex tapasztalattá alakultak bennem erről a világról, amelyben végre megtaláltam önmagam.”

Erika nem színháztudományra jelentkezett korábban, de már egyáltalán nem bánja, hogy oda vették fel. „Annyira jó érzés volt végül rádöbbennem, hogy minden út egyértelműen a narrációhoz vezetett.

A teljes interjút az alábbi linkre kattintva olvashatják:https://www.nlcaf…entesites/

Forrás:nlcafe.huhttps://www.nlcaf…entesites/

A rádiót önkéntes formában, nonprofit módon üzemeltetjük. Azonban a működtetés költségeit már nem tudjuk kitermelni saját pénzből (szerverek üzemeltetése, karbantartása). Amennyiben lehetősége van, kérjük támogassa a Hobby Rádió éves 120000 Ft-os működési díját!
Net-média Alapítvány (Magnet Bank): 16200113-18516177-00000000
Utalás közleménye: támogatás
Köszönjük, ha nekünk adja adója 1 %-át!
Adószám: 18129982-1-41

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .