Bár csak fényeket látnak, ugyanolyanok, mint bárki más

Egy látó ember el sem tudja igazán képzelni, milyen lenne az élete, ha elveszítené a látását. Hogyan boldogulnak a hétköznapokban? Hogyan tájékozódnak? Mit dolgoznak? Máj Krisztina és Pál Zsolt egy boldog párkapcsolatban élő, vak pár. Tanítanak, színtársulatot működtetnek, rádiót üzemeltetnek, könyveket digitalizálnak és szakmájukon belül külön munkát is vállalnak. Krisztina és Zsolt – bár vakok – teljes életet tudnak élni.

Október 15-e a Fehér Bot Napja, azaz a vakok és a látássérültek világnapja. Krisztina és Zsolt hosszú évek óta alkotnak egy párt. Mindketten születésük óta vakok, csupán fényeket látnak, ám abból sem annyit, hogy a tájékozódásban segítse őket.Egy 13. kerületi lakásban élnek együtt két macskával. Elmondásuk szerint a köztudatban jobban él az a hit, hogy a vak emberek csak intézeti körülmények között képesek létezni, és kevesebben gondolják róluk azt, hogy ők is tudnak önállóan, segítség nélkül háztartást vezetni. Bár Krisztina és Zsolt kapnak segítséget a családjaiktól, egyedül is biztosítják ugyanazt az életformát maguknak, mint látó társaik. Zsolt informatikusnak tanult a Debreceni Egyetemen. Ott ismerkedett meg a rádiózással, és ma már saját rádiót vezet Hobby Rádió néven. Eredetileg egy ismerőse működtette, ám mikor az külföldre költözött, Zsolt felvásárolta és egy kilencvenes években írt adásvezérlő programmal az interneten is elérhetővé tette a műsort. Azóta többen csatlakoztak hozzá, mindenki otthonról jelentkezik be az adásba. A rádiózás mellett honlapokat fejleszt és könyveket is digitalizál. A látás hiányát kiküszöbölendő rengeteg praktikát elsajátítottak, így például konyhájukban Braille-írással címkézték fel fűszereiket, hogy könnyedén meg tudják különböztetni azokat. Krisztinának – mivel nem ismeri a színeket – édesanyja tanította meg, mit mivel érdemes felvennie, mely színek illenek egymáshoz, mi áll jól neki. Számára a színek nem jelentenek semmit, nem társít hozzájuk érzéseket, illatokat, egyszerűen megtanulta őket, de elképzelni már nem tudja, milyenek lehetnek valójában. Lakásukban – okleveleik mellett – több kép is lóg a falon, többek között a Vakrepülés Színtársulat logója. Otthonukat teljesen egyedül tartják fent. Egyik macskájukat, Bandit egy éve fogadták örökbe. Reggelente közösen indulnak munkába. A lépcsőn teljesen magabiztosan közlekednek, a lakásból kilépve egymásba karolva mennek le. Krisztina a Vakok Általános Iskolájában, Zsolt pedig a BMSZC Neumann János Számítástechnikai Szakgimnáziumban tanít látássérült és vak gyerekeket. Krisztina angol- és gyógypedagógia tanárnak tanult az egyetemen. Jelenleg több osztálya is van, játékos formában próbálja megtanítani a diákoknak a nyelv sajátosságait. Nemcsak vak, illetve látássérült gyerekek oktatásával foglalkozik, hanem halmozottan sérültekével is. Krisztina számukra külön módszert dolgozott ki, hogy megkönnyítse tanulásukat. A pár – a munka mellett – egy színtársulatot is működtet. Az 1998-ban alapított Vakrepülés Színtársulatban jelenleg hatan játszanak, mind látássérültek. Krisztina a kezdetektől a társulat tagja, manapság már ő toborozza diákjai közül az új tagokat. A csapatot mindig elkíséri pár családtag, hogy segítsenek a tájékozódásban és az előkészületekben. Krisztina a színészkedés mellett énekel is a darabokban. Korábban a Tunyogi testvéreknél tanult zenélni, ma már pedig saját számokat ír. Zsolt a Vakrepülés indulása után egy évvel csatlakozott a csapathoz. Fontos volt, hogy az akkori új tag ne csak a színészkedéshez értsen, hanem a hangtechnikát is tudja kezelni. Az előadások teljes sötétségben zajlanak, hogy a nézők megtapasztalják, milyen lehet vaknak lenni – csupán a darab végén kapcsolnak fel pár elektromos gyertyát. A 20 éve működő színház általában a Zuglói Civil Házban lép fel, de több vidéki és külföldi felkérésük is volt már. Krisztina és Zsolt kicsit sajnálják, hogy látó társaik nem veszik észre, mennyi mindenre képesek. Illetve, hogy az utcán kevés figyelmet kapnak, nekimennek a botjuknak, nem segítenek az átkelésnél vagy akár a boltban. Vakként nem vehetnek észre mindent az utcán, nem találhatják meg elsőre az ásványvizet a boltban, a hangjelzés nélküli lámpáknál csak a mellettük lévők mozgására hagyatkozhatnak, nem láthatják a biciklist, aki olyan közel halad el mellettük, hogy a küllőbe akad a botjuk és az út menti kátyúkat sem tudják mindig kikerülni. Ezért lenne szükségük minél több odafigyelésre, nemcsak nekik, látássérült társaiknak is.

Forrás: Zoom.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .