Ha kell, tízszer körbefutom a Földet

Csukrán Mihály a sport szeretetét átadva faragott embert a problémás gyerekekből Mit tehet egy maratoni távot hétszázszor lefutott sportember, ha térd alatt levágják a Iábát? Kerekesszékkel szeretné megtenni a távot, de hátrafelé. Csukrán Mihály új lendületre kapva a régi kupáit is átcímkézi és továbbadja, így hirdeti országszerte a tömegsport fontosságát. – Bácsi, gyere be! – […]

Csukrán Mihály a sport szeretetét átadva faragott embert a problémás gyerekekből

Mit tehet egy maratoni távot hétszázszor lefutott sportember, ha térd alatt levágják a Iábát? Kerekesszékkel szeretné megtenni a távot, de hátrafelé. Csukrán Mihály új lendületre kapva a régi kupáit is átcímkézi és továbbadja, így hirdeti országszerte a tömegsport fontosságát.

– Bácsi, gyere be! – kiáltja felém egy ajtóból előbújó szurtos gyermek. Nyikorog a vaskapu Újfehértón a városszélen, a sáros utcában, a repedezett falú, legalább ötven éve vakolatlan háznál. Három óvodás gyermek rohangál a nappaliban, egymáshoz koccanva, fémes hangot adva dőlnek-borulnak a meglökött asztalon a serlegek, üveg- és kerámiaplakettek. A szekrénysor tetején szamovár nagyságú sportkupák sorakoznak, az ajtókulcsokon nemzetiszínű szalagos érmek garmadája.

– Ne rosszalkodjatok – ordít rá a hatvanegy éves, borostás arcú férfi a vergődő ikrekre, majd megint csak kiabálva folytatja: – Kempóban fejre nem ütnek, ne úgy Gyuszika, ne úgy! Mellre, mellre! – kiáltja az egymással verekedő hároméveseknek, majd a kerekesszékét kimozdítva a szőnyeg fogta holtpontról, lendületbe jön, és a mankója végével választja szét őket. Ahogy tusakodnak, nagyot puffanva felborul az ágy melletti műláb.

Csukrán Mihály sportember, bokszoló, aki ötvennégy évesen is aranyérmet szerzett váltósúlyban, harminckét évig focizott, harmincöt éve szervezi Újfehértón a tömegsportot, s évtizedek alatt hatszázezer kilométert futott le. Most óriási türelemmel az unokahúga náthásán szipogó három gyermekére vigyáz.

– Az előbb úgy megnevettetett az ötéves mostohafiú, mert azt mondta az ikerféltestvéreire, hogy egy számmal nagyobb, mint ők. És ahogy verekszik! Ha kap egy gyenge nyaklevest tőlem, nem az anyjához fut, hanem visszaadja. Reggel is úgy gyomron vágott, hogy majdnem ki kellett mennem hányni. Tavaly nyár óta gyakran vannak itt nálam, minden este széjjelszedek nekik egy pudingot, s rágcsáljuk az almát, mandarint és mindenféle gyümölcsöt – avat a sokaság rejtelmeibe a férfi. Megmutatja, hogyan edzi a csuklójukat. Mert egy óvodás nem lehet ám pu-hány! Fadarabról zsinóron lóg le egy súly, Milánka már tekeri is felfelé, majd Gyuszika jön.

– Tekerjed, tekerjed, ne sumákolj – biztatgatja. Később vezényletére fekvőtámaszozik a három gyermek. Dicséretképpen a nagynak, Zsombornak megkopogtatja a mankója végével a hátát – így járja át őket a sport iránti szeretet. De elmondanám azt is, hogy rövid távon egészséges a sport, ám ha hosszú távon túlzásba viszik, akkor káros. Hétszázszor futottam le a maratonit, de a versenyek előtt bemelegítésképpen beletettem a lábamba egy húszast. Futottam összesen hatszázezer kilométert! Az erek úgy fájnak, hogy halok megfele, na meg itt van ez a lábszeletelés – mutat a kerekesszékben ülve keserű arccal a nem létező lábfejére. Vérbe borul a szeme.

Csukrán Mihály 1958-ban született. Az Újfehértó közelében fekvő tanyán, a Vörös Csillag téesz mellett, Vöröstagon, másképpen Bótiszálláson laktak. Már általános iskolás korában betont öntöttek formákba, s azt emelgették, így korán kigyúrta magát. A kocsmákban főleg szkanderben volt menő, s ha elfajult a szóváltás, áll-csúcsra bevitt egy ütő-vágó kombinációt, s ellenfele a padlóra került. Aztán egy rendőrségi előállítása miatt 1976-ban vitába keveredett az apjával, s foghegyről odavágta neki: „Ha kell, tízszer körbefutom a Földet.”

Ez lett később az élete.

Nem akart segédmunkás maradni, ezért tanult, a szigetelők csoportvezetője lett. Először Budapesten, a Ferencváros ökölvívó-szakosztályában bokszolt, majd a nyolcvanas évek közepén a Vasashoz igazolt. Velük magyar csapatbajnok lett, s 1986-ban Magyarország szkanderbajnoki címét is megszerezte. A sport mellett ivott, dohányozott és verekedett. A súlya egy mázsa volt, tizenhat csirkecombot evett meg ebédre, s 165 kilóval nyomott fekve. Akkoriban előfordult, hogy vidéki versenyre érkezve méregették őt a – szavaival élve – kutyatápon felhizlalt bokszolok. Erre odalépett a lengőtekéhez, s egy kézzel háromszor felhúzta magát, majd tátott szájukat látva, fitymálva odaszólt nekik: adok kétszáz forintot vonatra, menjetek inkább haza… Aztán jöhetett a ringen kívüli verekedés. Valamikor 1989 végén világosodott meg, hogy az élete nem jó irányba halad, s arra gondolt, hogyha őrültnek látszó csúcsokat teljesít, akkor felfigyelnek rá a környezetében. Na, meg az apjának tett fogadalma is beugrott, úgy vélte, talán futnia kellene! Belefogott. A kezdettől az vezérelte, hogy felhívja a gyermekek figyelmét az egészségesebb életmódra.

Újfehértón élve reggelente futott, napközben három órát focizott, a környékről válogatott ellenfelekkel tizenkét menetet bokszolt, néha görkorcsolyázott, s ha este is jó idő volt, újra körbefutotta a városát. Az 1996-ra tervezett budapesti világkiállítás tiszteletére már 1994-ben kétszáz-szőr futotta le a 42 kilométeres maratoni távot. Abban az évben 16 ezer kilométert rakott egy csukába, sajnálta is nagyon, hogy a világkiállítás elmaradt. Később a Guinness-rekordok érdekelték, elsőként – kinek jutna ez eszébe? – hátrafelé ugrókötelezve lefutotta a maratonit. 2005-ben ebben az utcában, a Honvédban olyan betonpályát épített, amelyen lehet bokszolni, súlyt emelni és persze focizni. Innentől kezdődik jótéteménye, mert minden gyermek ingyen járhatott hozzá edzeni.

– Van olyan tanítványom, Pásztor Ádám, aki ma már négyszeres kempóvilágbajnok. Intézetis gyermekeket is neveltem, edzettem tizenhat olyat, akinek szülője sem volt. A névnapjukra, születésnapjukra mindig csináltam nekik csomagot, s azok, Lávahajú, Pitbull, Rétisas, Sátán és a többiek úgy örültek. Az itt tébláboló ikrek anyja volt például Ördög, akit a maga 38 kilójával hat évig súlyemelő versenyekre hordtam.

– Anya futott, focizott és súlyt emelt – jön oda hozzám Milán, hogy kiegészítse az elhangzottakat, s örülök neki, hogy már tudom.

– Volt olyan gyerek, hogy leköpte a tanárát. Lehozták hozzám, majd irányításommal kis súlyokat emelgetett fél óráig. Lehajtott fejjel ment haza, nem rugdosta a kavicsot és nem bántott senkit. Jött az egyik nehézfiú a másik után. A városi gimnázium testnevelőtanára egyszer azt nyilatkozta a helyi lapban, hogy aki rossz gyerek, azt leviszik Csukránhoz, mert ő sikeresen embert farag belőle.

Teker a lábcsonkjára egy kis fehér vásznat, ráhúzza a műlábat, kinyomja magát a székből, s két mankóval járni kezd a szobában. Örül, hogy ha eldobja a segédeszközöket, biztos lépésekkel el tud érni az ablakig. De ebből nem lesz már sohasem futás.

– Fociztam, s ráugrottak bakanccsal a lábamra, de úgy, hogy a középső ujjamról letolták a körmöt. Orvoshoz nem mentem, pedig onnantól mindig seb volt rajtam. Amikor eljutottam a debreceni klinikára, bizony sok szaktekintély hajolt a lábam fölé. Azt mondta a professzor, bár ő még nem látott ereket futástól ennyire elnyűttnek, de mégis megpróbálják a lábamat megmenteni. S én ebben olyan nagyon hittem! Előbb csak az öt lábujjamat vágták le, aztán bokáig, majd lábszárig szeleteltek. Pont akkor töltöttem a hatvanadik évemet, nagyon magam alá kerültem, s mert meg akartam halni, végigjártam a kórtermeket, s mindenkitől kértem két-három szem gyógyszert. Egy maréknyit dobtam a számba. A szemem kidülledt, métereket okádtam, de megmentettek. Azt mondtam, ha már megmentettek, akkor nem adom fel!

Persze, lábfej nélkül hazajönni ide Újfehértóra, a Honvéd utcába, ahol eddig maratoni futóként élt, nem volt egyszerű dolog. Csináltatott egy járművet az ezermester szomszédjával, s azzal nevez ősszel a budapesti maratonra.

– Hátrafelé megyek majd vele, ha addig nem halok meg! – mondja elszántan.

Csukrán Mihály harmincöt év alatt, mert a futás, a boksz, a foci volt az ő lőve storyja, négy-százötven serleget nyert, a nyakba akasztható érmei számát pedig megsaccolni is nehéz lenne. Látni abból néhány százat az ágy szélén tartott műanyag rekeszben. Elismeréseit újrahasznosítva az elmúlt egy évben húsz sportolót, öt sportszervezőt és a tömegsportért tevékenykedő embert tüntetett ki. Kupáiról leveszi a saját nevét feltüntető fémlapocskát, majd Nyíregyházán ezer forintért gravíroztat rá egy másikat. Most velem is leemeltet egy szamovárnyi nagyságú kelyhet a szekrény tetejéről, majd a gyermekek „Jaj, de nagy kupa” kiáltozásaitól kísérve lemossa róla a pókhálókat a kádban, és a három gyermek előtt lefeszíti a neki szóló elismerést. 2006-ban kapta a Szegedi Károly Testnevelési és Sportdíjat, de most Kocsis Árpádé lesz, aki a fővárosban a sportiroda igazgatója.

– Május elsején lesz, hogy harminc éve szervezi a futóversenyeket. Megérdemli. Emberségből jeles. Az pedig vagy van, vagy nincs, pénzért nem lehet megvenni – hallom a kísérőszöveget.

Megkér, hogy vigyem el neki Budapestre, mert neki már se ereje, se pénze rá.

Aztán az apróságok „tolókocsi, tolókocsi” felkiáltással mozgatják a rokkant ember közlekedési eszközét.

– Ezt inkább úgy mondják, hogy kerekesszék – hajolok feléjük mosolyogva, mire felvilágosítanak, hogy nincs igazam, mert Miska papa úgy hívja, hogy talicska. „Itt egér is van”, és „azért fáj a keze, mert sokáig bokszolt” – avat még be a további műhelytitkokba Gyuszika, Milán és Zsombor. Aztán megint kergetőznek, visítva püfölik a párnákkal egymást.

– Na, akkor most előveszem a fiókból a kábelt, és vér fog folyni, vagy büntetésből bemegyünk a másik szobába, ahol uralkodik a vörös szemű csontváz – ordítja nekik Csukrán Mihály. Felém hajolva suttogja: – Megrázom a műanyag kópét, mond valamit, s kiviláglik a szeme. Úgy félnek tőle, mint a tűztök

Ebben a zárt szobában még több kupa, még több érem található. A falon lévő képeket nézve, amelyen egy bokszmérkőzés látható, valaki azt kérdi: Miska papó, a fehér nadrágos vagy te vagy a szürke?

Aztán köré gyűlnek az óriási serlegek takarásában. Összerezzennek, összebújnak a gyermekek, ahogy fel izzik a koponyában a vörös lámpa.

– Élt kecskemama az erdőben egy házban a hét gidácskájával. És egyszer csak bekopogott hozzájuk az égő szemű csontváz… De a hátsó ablak nyitva volt, kimásztak mind a heten, és futottak, futottak, futottak…

Csukrán Mihály zord arca ellágyul. Behunyt szemmel folytatja.

– És futottak tovább, nyomukban ott lihegett a csontváz, kvááá, kváá, csattogott a vörös szemű koponya.

(Magyar Nemzet, 2019. április 3., szerda)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .