A csend hangjai – így „látnak” a pályán a vak focisták, és lőnek káprázatos gólokat – büntető.com

A vakfoci braziljai a brazilok, ahogy a legendás Jefinho bánik a labdával, azzal kiérdemelte a „paralimpia Peléje” becenevet.

Az augusztus 28-án kezdődő párizsi játékokon azonban Marokkó trónfosztásra készül, a szintén fantasztikusan futballozó Zouhair Snislával.
A paralimpia forgatagában is átszellemült csendet találunk néhány arénában: ilyen a hazánkban régóta ismert csörgőlabda helyszíne és ilyen a még most is alig ismert vakfocié. A közönség csöndje pedig természetesen itt is a labda csörgésének szól, hogy a pályára lépő vakok és gyengénlátók is meghallják, akárcsak a védőharmadban a jól látó kapusukat, a középső harmadban az edzőjüket, a támadóharmadban pedig egy további segítőjüket. Közben egymásnak is kötelező jelezniük – „voy” vagy hasonló kiáltással –, ha valamerre futnak, az ütközésveszély miatt maguk elé tartott kézzel.
De mindez nem mondja el a lényeget a látássérültek labdarúgásáról, amely magas szinten meglepően látványos, a braziljai nem mások, mint a brazilok, a legsikeresebb feltörekvő nemzet pedig ugyanúgy a mesebeli Marokkó, mint a legutóbbi futball-világbajnokságon.
A sportág egyik legnagyobb hírverését a tokiói paralimpiai bronzmérkőzése jelentette, Zouhair Snisla egyedülálló produkciójával: az észak-afrikai együttes mind a négy gólját ő szerezte, de a mennyiségnél is sokkal fontosabb volt a minőség, a góljai, a Pazar cselsorozatai és a lövései.
A sportág még mindig csak huszonöt éves üstököse – mint az a NOB honlapjáról kiderül – gyerekszurkolóként rengeteg futballélményt magába gyűjtött, mielőtt tízévesen elveszítette a látását egy balesetben. Tizenöt évesen bekerült a marokkói vakfoci-válogatottba, két éven belül a riói paralimpián játszott, az afrikai bajnokság aranyérmeseként és gólkirályaként pedig napi két edzéssel arra készül, hogy döntőt játszhasson a párizsi paralimpián.

És talán letaszítsa a trónról Brazíliát, ami még soha senkinek sem sikerült azóta, hogy a sportág 2004-ben a műsorra került.
Bár a vakok – a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság honlapja szerint – száz éve Spanyolországban kezdtek el szervezettebb formában futballozni, a legtöbbet Brazíliában fejlesztettek a játékon a hatvanas években. 1974-ben itt tartották az első nemzeti bajnokságot, 1998-ban pedig az első világbajnokságot – utóbbi trónján az argentinokkal váltják egymást azóta is. És övék a vakfutball-történelem talán legnagyobb csillaga, Jeferson da Conceicao Goncalves, vagyis Jefinho, aki hétévesen zöldhályog miatt veszítette el a szeme világát. Tizennégy esztendősen azonban már válogatottban játszott, még tinédzser korában győzött először a játékokon, Pekingben, majd kiérdemelte a „paralimpia Peléje” becenevet. Figyeljük meg a lenyűgöző technikáját, amely jelentősen eltér Snisla szintén kivételes mutatványától.

A futsalpályán, az esélyegyenlőségért szemmaszkban játszott vakfociban ma már profi játékosokat tartanak számon Franciaországban, míg Németországban nyolc csapattal működik bajnokság, folyamatosan. A lehetséges regisztrált játékosok száma erős összefüggést mutat az országok népességével. A témában nemrég megjelent interjúnk alapján azt látszik, hogy 10 millió emberből jön ki egy-két vakfoci-csapat a 4+1-es felállású játékhoz.
Hazánkban 2011 óta űzik a sportágat a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) szervezésében.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .