A foci adja meg az igazi szabadságot

Szabó István vaknak született, így sosem látta Lionel Messit és Cristiano Ronaldót játszani, mégis együtt szerepel velük az UEFA új kampányfilmjében.

Az UEFA új, #EqualGame elnevezésű kampánya a társadalmi egyenlőségről, a futballról, a minden játékost összekötő láthatatlan kapocsról szól. A kezdeményezés reklámfilmjében a világ legismertebb játékosai mellett helyett kapott Szabó István is, a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) csapatának játékosa, aki bár születésétől fogva vak, mégis rendszeresen focizik, sőt, a látók között is ritkán látható nagy gólokat szerez.

Hogy figyelt fel önre az UEFA, miként került be az #EqualGame kampányfilmjébe?

Amikor az UEFA emberei nekiláttak ennek a kampányfilmnek, akkor a vakok labdarúgását is szerették volna megmutatni, így megkeresték az IBSA-t, a látássérültek nemzetközi sportszervezetét, akik a LÁSS egyesületet ajánlották a film készítőinek. Azt gondolom, hogy ez annak is az eredménye, hogy mi híresek vagyunk a sportszerűségünkről, valamint a lelkesedésünkről, sokszor már-már túlzottan is engedékenyek vagyunk az ellenfelekkel. Szóval megkeresett minket két hölgy az UEFA-tól, eljöttek az edzésünkre, beszélgettek velünk, és végül engem választottak, amiben szerintem nagy szerepe volt annak is, hogy az edzéseinken találkoztak a most 15 hónapos Boldizsár fiammal, aki levette a két hölgyet a lábáról. Emellett én vagyok a gárda csapatkapitánya, nekem voltak egyéni elismeréseim is az évek során, gólkirályi cím, torna legjobb játékosa, ilyesmire kell gondolni.

Egy született vak miként kerül kapcsolatba a futballal? Honnan ered a labdarúgás iránti szenvedélye? Egyáltalán mit jelent önnek a labdarúgás?

Nálunk a családban Isaszegen nagy hagyománya volt a focinak, édesapám is futballozott, valamint két unokatestvérem is játszott a helyi csapatban. Szerencsére a szüleim sem próbáltak meg burokban tartani a vakságom miatt, fára másztam, bicikliztem és fociztam a többi gyerekkel. Ennek köszönhetően persze rengeteg horzsolást és sérülést szereztem, de ezeket sokszor észre sem vettem, mert a játék akkora eksztázist okozott. Szóval Isaszegen kezdődött minden, ahol a látó gyerekekkel kezdtem el focizni az utcán. Persze kapusként szerepeltem a leginkább, ahol az unokatesóm játszott előttem védőként, és ő irányított, hogy merre vetődjek. De mivel mi csak hétvégén voltunk otthon a szintén vak húgommal, ezért hétközben a látássérültek sulijában nem tudtunk focizni egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogyha bármelyik labdára egy zacskót húzunk, akkor hallani fogjuk a labdát. Onnantól kezdve a suliban is kergettük a labdát a tornateremben. Na, ott aztán törtük egymást rendesen, amikor elkezdtünk a saját szabályaink szerint focizni. A sulival együtt azonban sajnos a focinak is vége lett, így maradt számomra az úszás, amit addig párhuzamosan űztem a futballal. Aztán 2010-ben felhívott egy volt iskolatársam, hogy szerzett egy igazi vakfocilabdát, próbáljuk ki. Persze rögtön benne voltam a dologban, így a LÁSS egyesület nyílt napján is bemutattuk a dolgot dr. Ozvári-Lukács Ádám barátommal, ahol több ember érdeklődését keltettük fel a vakfoci iránt, így tulajdonképpen innen indult útjára a mi kis csapatunk. Mivel a szervezés nem az erősségem, ezért hatalmas lelkesedésemet látva feleségem, Emília segíti a gárdát ezen a téren, szinte minden szervezési feladatot ő lát el. A foci segít teljesen kiszakadni a hétköznapokból, ilyenkor minden gondot elfelejt az ember. Hatalmas áldozatokat vagyunk képesek hozni a fociért: én például a fiam születése előtt rendszeresen futottam és pluszedzéseket végeztem, de például az egyik csapattársunk Szegedről járt fel hozzánk az edzésekre. A pályán nem kell segítséget kérnem, a pályán nincs szükségem a fehér botra sem. A foci ad nekem igazi szabadságot, ilyenkor minden más kimegy a fejemből, csak a játék öröme és a boldogság marad bennem.

A futball mozdulatainak elsajátítása sem lehetett könnyű, hiszen a látók esetében ez leginkább az utánzáson alapszik.

Nálam ugye ez gyerekkorból hozott, és ott megtanult dolog volt, de azért nekem is sokat kellett küzdeni, hogy a lövéseim elmenjenek a kapuig. Ami a vakoknál a legnagyobb problémát jelenti, hogy folyton elhagyják a labdát, ezért számunkra a legfontosabb a labdavezetés elsajátítása, ami persze más, mint a látók esetében, hiszen mi a két lábunk között terelgetjük a labdát, és nem egy lábbal toljuk magunk előtt. A lövés a másik fontos eleme a játékunknak. Ezt mindenki egyénileg tapasztalja ki, hogy mi a kényelmes és az eredményes út számára. Én például általában belsővel rúgok, csak a pontrúgásokat végzem el néha rüszttel és csőrrel, de ismerek olyan vakfocistákat, akik kiválóan lőnek külsővel. Számomra ez elképzelhetetlen, szerintem össze is akadnának a lábaim, ha ezzel a módszerrel próbálkoznék.

Milyen módon tájékozódnak a pályán? Honnan tudják, hogy merre vannak a társak, az ellenfelek és a kapuk?

A kapus, az edző és a guide ugye segíthet a maga harmadában, de régen rossz lenne, ha csak rájuk alapozva közlekednénk a pályán. A külső segítség csak a nüanszokban segít, azt nagyjából magunktól is érezzük és halljuk, hogy merre vannak a csapattársak és az ellenfelek. A vakfoci nagyon összetett, rendkívüli figyelmet igényel, éppen ezért ha egy látó ember betakart szemmel jön közénk játszani, nagyjából 5–10 perc alatt kikészül mentálisan.

Magyarországon körülbelül hányan fociznak látássérültként? Létezik-e országok közötti versengés?

Magyarországon mi vagyunk az egyetlen csapat, bár úgy tudom, hogy Nyíregyházán is van egy alakulófélben lévő gárda. Mi idénytől függően 6–10 fővel vagyunk jelen az edzéseken, de sajnos az Eb-re nem tudunk menni, mert kevés a B1-es stádiumú játékosunk (ez a látássérültek között a teljesen vak kategória), valamint az anyagi lehetőségeink is szűkösek, ezért számunkra a kvalifikációs torna is elérhetetlen. A fejlődésünket az is jelentősen hátráltatja, hogy sokszor foghíjasak vagyunk edzésen, valamint csak egymás ellen tudunk gyakorolni, és már nagyon ismerjük egymást. Éppen ezért külföldre kell mennünk meccseket játszani a fejlődésünk érdekében, és van is egy ligánk, ahol a prágai, a krakkói, a wroclawi és a brünni csapattal mérkőzünk meg évente ötször egy-egy forduló alkalmával, amelynek mindig az egyik egyesület a házigazdája. Emellett rendszeres résztvevői vagyunk nemzetközi tornáknak, jártunk már cseh, lengyel és német megmérettetésen, de Belgiumban és Görögországban is. Ennek köszönhetően a hátsó alakzatunk eléggé megerősödött, és bár kezdetben pofozógépek voltunk, ma már szinte bárki ellen le tudunk hozni egy 0–0-t, sőt, akár egy német csapattal is felvesszük a versenyt, pedig Németországban kilenc vakfocicsapat van.

A látássérültek focijában melyek a legfontosabb technikai és taktikai elemek?

Nálunk nagyon fontos a taktikai formáció. Ideális esetben az 1-2-1 lenne a nyerő formula, de mi sajnos nem tudunk ebben a felállásban játszani, mert ehhez egy kiváló befejező csatár szükségeltetne, akinek tökéletes technikai tudása van, így kifogástalanul veszi át a labdát, valamint jól tájékozódik a pályán is. Az ilyen játékos tulajdonképpen nem is létezik, ugyanis ehhez az kellene, hogy valaki született vak legyen, így a tájékozódása kifinomulttá váljon, viszont a technikai tudását a látók között szerezze meg.

Az oldalvonal melletti segítő milyen formában segítheti a játékosokat?

A maga harmadában minden elhangozhat, nincs korlátozás ilyen téren. Mi már a hanglejtésből és a hangerőből is értjük, hogy mit akar a másik, de az is egyéntől függ, hogy mi hangzik el a segítőktől. Mivel én általában irányító és támadó szerepkörben játszom, azt szeretem, ha a kapu előtt a guide jelzi, hogy hányan vannak előttem és körülbelül hány méterre vagyok a kaputól. Az edző szerepe inkább a felállás kitalálásában, a cseréknél, valamint a csapat összefogásában csúcsosodik ki.

Gondolom nemcsak a meccsek, de az edzések is egészen más jellegűek, mint a látóknál.

Bemelegítés és futás nálunk is szerepel a programban, de sok a labdavezetéses gyakorlat, ahol az irányváltásokra nagy hangsúly kerül, valamint a kapura lövést is sokat ismételjük, ahol variáljuk, hogy egy vagy két védő ellen kell gólt szerezni. Van természetesen támadásvezetési variációnk is, ami persze nem túl bonyolult: a kapus kidobja a labdát az egyik oldalra, ott a társunk átveszi a labdát, majd átpasszolja a másik oldalra, ahol a másik társunk kapura lő. Természetesen sokat meccselünk is edzésen, valamint a rögzített szituációknak is nagy szerepe van a vakfociban, így erre is nagy figyelmet fordítunk. Általában ezeket úgy indítjuk, hogy két ember egymás mögé áll, és a hátsó az első ember elé pöcköli a labdát, aki így már többször is hozzáérhet a labdához.

Figyelemmel követi a világ labdarúgását? Volt már látók által játszott meccsen?

Természetesen már többször is voltam profi meccsen, legutóbb a Balmazújváros–Debrecen NB1-es meccset néztük meg a többiekkel, de ezekre a találkozókra inkább csak a meccs légköre miatt megyünk ki, jobban szeretjük az alsóbb osztályú meccseket, ahol halljuk a játékosokat, valamint még azt is, amikor valaki belerúg a labdába. A profi meccseket olyan emberrel szeretjük nézni, aki jól közvetíti a lényeget, de az sem jó, ha nagyon részletesen próbálja átadni a látottakat, mivel mi el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a látók focija, nekünk más az elképzelésünk a fociról. De mindez az egész életünkre igaz: a részletek sokszor elvesznek, de a lényeg mindig megmarad. Nekem egyébként a Barcelona a kedvenc csapatom, éppen ezért régebben több csatornán keresztül is meghallgattam ugyanazt a meccset, hogy más-más kommentátor szemszögéből is halljam ugyanazt a dolgot.

A környezete miként viszonyul a hobbijához?

A családom büszke rám, különösen a focista unokatesóim, azonban édesapám két lábtörés után már megkérdezte, hogy nem akarok-e inkább újra úszni. Azt pedig már említettem, hogy a feleségem mennyire támogatja a csapatunkat. A családom szerencsére mindig támogatott mindenben, de sajnos ez nagyon ritka a vakok esetében. Jó részük integrált oktatásban nő fel, a tanárok nem tudják, hogy mit engedhetnek meg nekik és mit nem, így általában a testnevelésóra során nem igazán dolgoztatják meg őket, ami ezáltal a vakok mozgáskultúráját szinte a nullára csökkenti.

Mi az az #EqualGame?

Az UEFA új, #EqualGame elnevezésű kampánya – melyet a Magyar Labdarúgó-szövetség is teljes mértékben támogat – Aleksander Ceferinnek, a szervezet elnökének azon világlátását tükrözi, mely szerint az európai futball irányító szervezetének kiemelten kell kezelnie a társadalmi felelősségvállalás ügyét, és minden eszközzel képviselni az egyenlőség elvét, miközben a rasszista, szexista, homofób vagy bármilyen más formában kirekesztő magatartások teljes mértékben, a zéró tolerancia elvét érvényesítve elutasításra kerülnek.

„Úgy gondolom, hogy az UEFA számára létfontosságú, hogy mindenki számára elérhetővé tegye a futballt, és a sport pozitív erejének segítségével a társadalmi egyenlőség élharcosává váljon a szervezet világszinten is. Kötelességünk harcolni az egyenlőség elvéért, és elutasítani a kirekesztés minden formáját” – jelentette ki Ceferin a kampány indulásakor.

A kampány legfőbb eszköze egy olyan kisfilm, melyet a 2017/2018-as szezonban minden UEFA-eseményen levetítenek majd. A kezdeményezést a világ legjobb és legnépszerűbb játékosai is támogatják.

„Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy részt vehetek egy olyan kezdeményezésben, amelyben őszintén hiszek. Minden ember egyenlő, és mind ugyanazért az örömért megyünk fel a pályára” – fogalmazott Paul Pogba.

„Meggyőződésem, hogy a futball pozitív ereje segít összekötni a világot, és a benne élő embereket. Nem számít, ki vagy, honnan jössz, mennyire tudsz focizni. A futball mindenkié” – mondta Cristiano Ronaldo arra a kérdésre, hogy miért csatlakozott a kezdeményezéshez.

„Mind különbözőek vagyunk, mégis összeköt bennünket a labdarúgás iránti szenvedély. Teljes szívvel támogatom az UEFA kampányát, mert hiszek abban, hogy a sport és a labdarúgás képes megváltoztatni a világot. Büszke vagyok, hogy ennek én is részese lehetek” – árulta el Lionel Messi.

Forrás:ujszo.com

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .