A Kisalföldnél a hét embere: Élő István – Világraszóló eredményt ért el a látássérült csornai sakkozó

A csornai Élő István negyvenöt éve sakkozik. Több csapatban megfordult pályafutása során, jelenleg a Sárvári Sakk Club Egyesületben játszik.

Meggyengült látása miatt ma már a látássérültek mezőnyében is asztalhoz ül. A múlt héten „világra szóló” eredményt ért el: a Montenegroban, Petrovacban megrendezett látássérültek világbajnokságán összesítésben a hatodik, az ötven éven felüliek között a második helyet szerezte meg.

A látássérültek világbajnokságán korosztályában a második helyen végzett Élő István, csornai sakkozó. A földmérő végzettségű Élő István negyvenöt éve játszik. Nemrégen egy sztrókkal is meg kellett küzdenie, de felállt és folytatja a versenyzést. A világbajnokság után újabb versenyekre is készül.
– A sakkal fiatalon kezdett foglalkozni, ahhoz viszont nem túl korán, hogy versenyszerűen űzze gyerekkori hobbiját. Hogyan indult a pályafutása?
– A csornai Bodnár iskolában tanultam, ahol alsó tagozaton Szórádiné Erzsi néni ismertetett meg bennünket a játékkal. Horváth Tibi barátommal küzdöttünk, versenyeztünk. Felsőben Hudy Endre igazgató úr gyakran lehívott az irodájába és délutánonként órákon át játszottunk. Szóval, oda, ahova a többi diák esetleg félve lépett csak be, én játszani mentem. Később a művelődési központban Violka Ottó tartott sakkot gyerekeknek és akit tehetségesnek talált, azt a Csornai Sportegyesületbe is elvitte. Én 1979-ben léptem be a CSSE-be, Vasvári Attilára emlékszem vissza leginkább az edzők közül. A szakosztályunknak hatvan tagja volt, vetekedett a focisták létszámával. Akkoriban a megyei első- és másodosztályban versenyeztünk, a felnőttek között.
– Milyen eredményekkel?
– Nem panaszkodhatom, mert sokszor értem el szép eredményeket a korosztályomban is és a felnőtteknél is. Mégis, egy sakk szimultán adott erős lökést nekem. Verőci Zsuzsa nemzetköz nagymester jött el hozzánk, ötvenöt táblán játszott velünk. Egyedül nekem sikerült legyőznöm.
– Úgy tudom, komoly csapatok is érdeklődtek a csornai tehetségek iránt.
– Ez így van. Király Zoltán, Király István, Vasvári Tamás és jómagam tartoztunk a legjobbak közé. Első osztályú csapatok, például a Ferencváros csábított bennünket. Sajnos, én nem mehettem, mert a körülményeink ezt nem tették lehetővé. Nagyon rendes, becsületes szüleim voltak, de nagyon szegények is. Nem vállalhatták a Budapestre utazásokat, az edzéseket, versenyeket. A szüleimre nagy szeretettel gondolok, nagyon sokat köszönhetek nekik. Mindent megtettek értem és mindent – Végül azért eligazolt, ha nem is a fővárosba.
– A Csorna 1984-85-ben megnyerte a megyei bajnokságot, de magasabb osztályt nem engedélyezték számunkra. Az akkori legjobb csapat, a győri főiskola leigazolt bennünket Király Zoli és Király István barátommal. Ott NB II-be, illetve NB Ib/B-ben játszottunk, több, mint tíz évig. Sokat tanulhattam. Például úttörőolimpián is jártam, ahol olyan sakkozókkal játszhattam, mint a Polgár lányok vagy Mádl Ildikó, későbbi olimpiai bajnokok, nagymesterek.
– A játékot fiatalként és felnőttként is folytatta, már munka mellett is.
– Mindig is az életem része volt és már az is marad, úgy érzem. Sokat kaptam a sporttól. Később több csapatban is megfordultam, ragaszkodtak hozzám, mint éltáblás játékoshoz. Persze, nem ugráltam ide-oda, legalább tíz évet mindenhol eltöltöttem. Győr után a mosonmagyaróvári Fleschben, aztán Lövőn, majd most Sárváron. Már négy éve. Közben vendégjátékosként Csornán is játszhattam. Az egyesület elnökségi tagja voltam hét évig, 2001-től pedig tíz éven át szakosztályvezető, edző, intéző.
– Az igaz, hogy az 1970-es-80-as években Csorna a sakk fellegvárának számított?
– A megye egyik legjobb csapata volt mindig a Csorna. Annak ellenére, hogy az egyesületben kicsit mindig háttérben voltunk, elsősorban a labdajátékok miatt. Ezzel nincs persze baj, hiszen ment a foci, a kézilabda és még a teke is. De anyagilag mi nagyon kevés támogatást kaptunk.
– Mert a sakkról azt gondoljuk, hogy elég egy asztal, két szék, a tábla és mehet a játék.
– Ez a látszat, igen. A versenysakk azonban költséges. A felkészülés, az edzés, a nyolc-tíz napos versenyeken való részvétel nem olcsó.
– Mióta játszik a látássérültek között is?
– Néhány éve lettem látásfogyatékos, korábban nem is tudtam, hogy létezik a parasakk. Ebben a kategóriában látássérültek, hallássérültek, mozgássérültek és transzplantáltak játszanak. Számukra is van országos bajnokság, ahova májusba neveztem először. Egyébként a látásom megromlása nagyon visszavetett és megviselt. Lelkileg nehezen dolgoztam fel és ez az eredményeimen is meglátszott. Aztán egy évvel ezelőtt, tavaly októberben sztrókot kaptam. Egyik percről a másikra érkezett, utána egy hétig feküdtem a győri kórházban. Volt időm végiggondolni az addigi életemet és a jövőmet, ami akkor még igencsak bizonytalan volt. A Jóisten azonban adott még egy esélyt az életre. A sakkot viszont abba akartam hagyni, mert tartottam tőle, hogy már nem leszek a régi és ebből presztízst csináltam. Hála és köszönet azonban dr. Czumbil Norbert neurológus főorvos úrnak, aki erőt adott és rábeszélt a további játékra. A sztrókból felépülve, nyolc hónapi kihagyás után indultam el májusban a magyar parasakk bajnokságon. Mindenféle felkészülés nélkül. Olyannyira jól sikerült, hogy holtversenyben harmadik lettem az összesítésben, a látássérültek között második helyet szereztem. Meghívtak egyszerre a válogatott keretbe, amit óriási megtiszteltetésnek vettem.
megadtak nekem, amit csak tudtak. Hogy többet nem tudtak, az nem az ő hibájuk volt.
– Ezzel a válogatottal került ki Montenegroba, a látássérültek világbajnokságára.
– Ez egyéni világbajnokság volt, az országos bajnokságon elért eredményeim alapján delegáltak. De a csapatért is mindent vállalok és megteszek.
– Nagy élmény lehetett a világbajnokság.
– Az volt. Harminchatan indultunk, szerte a világból érkeztek versenyzők. Célul azt tűztem ki, hogy az első tizenháromban benne legyek. Végül sikerült a hatodik helyen végezni összesítésben és másodikon a kategóriámban, az ötven pluszosok között.
– Mit kell tudni a látássérült sakkról?
– Már a sakktábla is más, a fekete és fehér mezők szintben elválnak egymástól. A figurákat be kell illeszteni a táblán lévő lyukakba egy farúddal. Speciális szabályok vannak, melyeket még nem igazán ismertem, hiszen nem régóta játszom, ráadásul ez egy világverseny volt. Sokkal nehezebb, nagyobb koncentrációt igényel, mint a normál sakk. Csak néhány példát mondok: a lépéseket németül be kell mondani. A saját lépésemet is és az ellenfélét is. Ez nehezíti helyzetet, főleg annak, aki nem perfekt németből. A másik szabály, hogy minden játékosnak saját táblája van, azaz két pályán megy a parti. Ott meg kell lépni megint csak a saját lépéseket, de a játszótársét is. Ráadásul oda kell figyelni az órakezelésre is, mert szabálytalanság miatt ki is zárhatnak.
Hirdetés
– Ez tényleg nagy koncentrációt igényel.
– Bizony és sokszor magáról a játéktól veszi el a figyelmet. Persze, ha a két játékos a játszma előtt megegyezik abban, hogy egy táblán játszanak, akkor erre is van lehetőség. Én beleestem abba a hibába, hogy egy teljesen vak sporttárssal vállaltam az egytáblás játékot. Arra viszont nem gondoltam, hogy ő minden egyes lépésnél végigtapogatja az összes figurát. Magyarul, úgy járt a keze, olyan helyzet állt elő, hogy nem láttam át, nem tudtam követni a táblát. Vele szemben egy győztes végjátékot döntetlenre rontottam emiatt. Hiba volt tehát egytáblás játékot választanom, de még nem volt rutinom ebben. Büszke vagyok rá egyébként, hogy kilenc partit játszottam és mindössze egy vereséget szenvedtem el a világbajnokságon, attól az üzbég fiatalembertől, aki egy hajszállal maradt le a világbajnoki címről. A nők között világbajnok venezuelai hölgyet sikerült megvernem. Magyar sporttársammal, Zámbó Istvánnal, aki végül megnyerte a világbajnokságot, döntetlent játszottam. Ő nagyon erős játékos, hetvenhat lépésben küzdöttünk egymással.
– A saját magától elvárt tizenharmadik helyet sikerült felülmúlni.
– Ennek nagyon örülök. Hozzájárult a sikerhez, hogy három hónapja Bokros Albert nemzetközi mester segíti a felkészülésemet. Ő sokat segített és számítok rá a jövőben is.
– Az előbb említette, hogy a válogatott csapatért is mindent megtesz, ha erre lehetősége lesz. Milyen versenyek vannak kilátásban?
– Egészen konkrét eseményekről tudok beszámolni. Májusban lesz Budapesten a parasakk bajnokság, ami egyben felkészülés a júniusi látássérült olimpiára, amit Szerbiában rendeznek. Úgy néz ki, hogy a négy fős csapatban a második táblán játszhatok. Szeptemberben Lengyelországban egy másik világbajnokságot tartanak, amire szeretnék kijutni. Kérdőjeles még az összevont sakkolimpia, aminek még nem jelölték ki a helyszínét. Oda nehezebb lesz bekerülni, de küzdök érte.
– Egy új élet, új életforma, új lehetőségek nyíltak meg István előtt.
– Azáltal, hogy a Jóistentől megkaptam az esélyt az életre és bekapcsolódtam a látássérültek sportéletébe, sok minden megváltozott körülöttem. Ehhez életmódot is kellett váltanom, a korábbi életemből sok mindent elhagytam, rendbe szedtem magam és jól érzem magam.
– A sok új élményre, a sportbarátságokra, utazásokra is gondoltam.
– Igen, olyan élményeket kapok, melyekre korában nem is gondoltam, gondolhattam. Például eszembe sem jutott, hogy repülőgépre üljek a fóbiám miatt. De ezt is leküzdöttem. Kinyílt előttem a világ, valóban. Montenegro hatalmas élmény volt nekem, boldog vagyok, hogy részem lehetett benne.
– Már beszéltünk róla, hogy a sakk nem olcsó játék. Honnan kap támogatást ahhoz, hogy a versenyeken részt vehessen?
– Legnagyobb támogatónk a FODISZ, a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége. A költségek nagy részét ez a szervezet állta. Támogatást ad a Magyar Sakkszövetség is. És, akik személyesen nekem segítenek: a sárvári sakkcsapatom, csornai munkahelyem. Barátaim, ismerőseim, Strausz István, Böcskei Richárd, Bellovits Gyöngyi, Csiba Ágoston, dr. Czumbil Norbert. Tőlük anyagi és erkölcsi támogatást kaptam, ami nekem nagyon fontos volt. És persze, köszönöm a csornai önkormányzatnak is, hogy a lakhatásomat segíti, ezáltal a nyugodt körülményeket biztosítja számomra.
– Mi kell ahhoz, hogy az ember ebben a sportágban negyvenöt éven át közel azonos szinten teljesítsen és ne veszítsen a lelkesedéséből?
– Mindenképpen kell hozzá a tehetség, de nagyon fontos a szorgalom, a kitartás, a szülői, családi háttér. Szükséges a jó edző, később a még jobb edző. A sakk szeretete, a játék szeretete és persze sok szerencse is. Aki sakkozik, annak fejlődik a logikai gondolkodása, jobban megy neki a matematika, a fizika.
Névjegy
Élő István a csornai Bodnár Alajos Általános Iskolában tanult, majd a Hunyadi János Gimnázium esti tagozatán érettségizett. Közben dolgozott a Geodéziai Vállaltnál és a Győr-Moson-Sopron megyei Földhivatalnál. Szombathelyen földmérő technikusi oklevelet szerzett, majd földmérő egyéni vállalkozóként tevékenykedett. Manapság egy csornai üzletközpontban dolgozik mindenes-ügyintézőként.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .