A vak cigány zongorahangolónak jólesik az együttérzés, de megélni inkább munkából tudna

– 1979. június 7-én végeztem a budapesti vakok iskolájában. Egy idő után elhatároztam, hogy ugyanúgy meg fogok küzdeni mindenért, mint a látó emberek. Akármilyen nehéz, de vannak dolgok, amiket egy vak is meg tud csinálni. Tizennyolc évesen felvételre jelentkeztem a VI. kerület Hajós utca 25.-ben, az Opera mögött a Kozmosz zongorahangoló és -javító vállalatnál. Ez egy országos hálózattal rendelkező cég volt, ahol már több iskolatársam dolgozott akkoriban. És nem azért, mert a vakoknak jobb a hallása, mert szerintem nem jobb. Talán csak jobban odafigyelünk, mert nekünk kétszeresen érez, mondhatni lát a kezünk, a tapintásunk. Mindent a kéznek, semmit a szemnek – mondja emelt hangon és választékosan, szépen artikulálva Imre.

A szobája szegényes, de tiszta és rendezett, amit jelentős részben a fiának köszönhet, aki huszonkét éves, és mindmáig hozzá jár haza. Kevés tisztelettudóbb és odaadóbb fiúval találkoztunk, édesapja nem is kívánhatna ennél többet. Amíg beszélgetünk, pakolászik, és figyeli édesapja gesztusait.

A zongorahangoló cégnél gyakorta helyben javították a hangszereket, de időnként helyszínre is mentek. Imre sem volt kivétel. Ez már a fővárosban sem volt egyszerű.– Budapest dimbes-dombos hely, nem a vakok barátja, de igazán nagy kihívást egy-egy vidéki túra jelentett. Sok gödörrel és árokkal ismerkedtem meg egészen közelről. Ha fű volt bennük, akkor igazán hálás lehettem a sorsnak, hogy puhára estem. Elütöttem pár kerékpárost, talicskást és postást is – nevet, nagy esések történetét idézve. Beszélgetünk arról is, hogy a látók nem igazán tudják, hogyan és mikor segíthetnek egy vak embernek, de Imre szerint elég volna, ha alkalmasint a nehezen észlelhető akadályokra felhívnák a figyelmüket.

–  Az emberekből egyre inkább kihal az emberi érzés sajnos – állapítja meg. – Hozzád sem szólnak, és simán elmennek melletted még akkor is, ha segítségre szorulsz. Fehér bottal a buktatók jórészt megérezhetők, de tereptárgyak nélkül már nehezebb a közlekedés, főként idegenben, ismeretlen terepen – avat be a vakok közlekedésébe.Imre a Kozmoszban végül hat évig szolgált, olykor 72 órás műszakban, hiszen „az ember fiatalon sok mindent elbír”. A Herm

ina út 21.-ben lakott munkásszállón. 2004 augusztusában volt kénytelen feladni a munkáját, az utolsó időkben már Barcsról járt vidékre, somogyi, zalai és baranyai címekre.

Tíz évvel később a nagy­atádi kórházba került, hetekig bejártak hozzá, próbálták etetni-itatni, de a szervezete már nem akart túlélni.

Sakklépések fejben