A vakok a hallásuk és látásuk lencséjén keresztül „nézik” a színdarabokat.

A megközelítés fültől szemig a látássérült közönségre (a homályos látástól és a nehézlégzéstől a teljes vakságig terjedő látási problémákkal küzdőkre) irányul, így a megvalósítás jelentősen eltér.

Először is, a csapat közzéteszi az előadások összefoglaló hangfelvételeit a projekt fő Facebook oldalán, amelyek kifejezetten a látássérültek számára készült oldalakra mutató linkeket tartalmaznak, hogy ők is választhassanak. Mielőtt megnéznének egy előadást, kapnak egy hangfelvételt, amely bemutatja az üzenetet, a darab stílusát, a színpadképet, a neveket, a személyiségeket, a karakterterveket és a szerepeket játszó színészeket. Sok esetben egy több szerepet játszó színészt előre bemutatnak, hogy a közönség ne legyen zavarban, amikor a hangja alapján azonosítja a karaktert.

Az előadás előtt a projekt önkéntesei köszöntik a közönséget. Egy minimalista színpadmodellt (körülbelül 40x20x20 cm) készítettek elő. A közönség tagjai tapintással „körbejárhatják” a modellt, és élőben hallgathatnak magyarázatokat a színpad elrendezéséről, a jelenetátmenetekről, az előadásban használt kellékekről, valamint a színészek állásáról és mozgásáról, így könnyen elképzelhetik az összképet. Fontos, hogy a színpad látássérültek számára is megfelelő létesítményeket kínál, például belső liftet, külön bejáratot és kijelölt ülőhelyet. A 2003-ban született Thai Toan, aki jelenleg a Van Hien Egyetem hallgatója, elmondta: „Ezek az apró részletek nagyon fontosak számunkra. Mozgás közben általában sorban haladunk, egy látó személy vezeti az utat, a többiek pedig az előtte haladó személy vállára teszik a kezüket. A szokásos úton nagyon nehéz lenne haladni; az előkészített úton haladni sokkal könnyebbé teszi a dolgokat.”

Miután helyet foglaltak, minden résztvevő kapott egy fejhallgatót. Az előadás során a Sunbox egyik tagja narrálta a szereplők testmozgásait és a nem beszélő mellékszereplők mozdulatait. Az 1995-ben született, jelenleg látássérült tanárként dolgozó Anh Thanh elmondta: „A narráció nagyon fontos, mert sok jelenetben a színészek olyan testmozgásokat mutatnak be, amelyek megnevettetik a közönséget, és nem tudjuk, miért.”

Távolítsd el a fizikai akadályokat.

Thai Toan elmesélte, hogy amikor először részt vett a „Fültől a szemig” projekten, sírva fakadt, mert nem gondolta, hogy képes „nézni” egy élő előadást. „Annak ellenére, hogy semmit sem láttam, a színészek hangját magam körül, közvetlenül és élénken hallva lenyűgözött!”

Az előadások látogatása lehetőséget ad a látássérült nézőknek arra is, hogy proaktívan „lebontsák a korlátokat”, és kapcsolatba lépjenek másokkal, akik osztoznak a művészet iránti szenvedélyükben. „Elnézést, csatlakozhatok?” – kérdezte egy baráti társaság a szünetben a darab tartalmáról szóló beszélgetésben. És mint mindig, lelkes és nyílt válaszokat kapnak mindenkitől. Ötleteket cserélnek, néha még a darabbal kapcsolatos kérdéseket is megvitatják. Ott a fogyatékosság minden akadálya eltűnik, és csak azok az emberek maradnak együtt, akik szeretik a művészetet. „Amikor először látássérült lettem, nagyon elveszettnek éreztem magam; a fizikai bizonytalanságaim nagyon megnehezítették a kapcsolatteremtést az emberekkel. De miután elmentem előadásokra és beszélgettem másokkal, társaságkedvelőbb lettem. Később még beszélgetéseket is elkezdtem kezdeményezni a körülöttem lévő emberekkel” – osztotta meg Anh Thanh.

A 2005-ben született Bao Tran egy különleges emléket mesélt el: „Egyszer egy liftben egy idő után megszólalt egy férfi, és felismertük Thanh Locként. Annyira boldogok voltunk, hogy sikítottunk.” Bao Tran egy fotót is mutatott magáról a két művésszel, Thanh Loccal és Ngoc Xuyennel, és azt mondta, hogy hazaküldi a képet, mert a szülei nagy rajongói a művészeknek. Bao Tran bizalmasan elárulta: „Ha lehetőségem lesz rá, nagyon szeretnék más művészeti formákat is kipróbálni. Mielőtt látássérült lettem, nagyon szenvedélyesen szerettem fotózni. Gyakran örökítettem meg a mindennapi életet, a gyönyörű tájakat… hogy elküldjem a családomnak. Később sokan mondták, hogy nem tudom folytatni ezt a szenvedélyt, de most remélem, hogy az ehhez hasonló ifjúsági projektek kreativitásával és lelkesedésével ez hamarosan már nem csak álom lesz.”