Akadálymentes Magyarország?

Reggelente olyan komoly kérdések is motoszkálnak az agyamban, hogy minek egyáltalán dolgoznom, ha a munkával megkeresett pénzemért úgysem kapom meg ott és azt, amit mások, és egyáltalán minek törjem magam, amikor a kézzelfogható eredmények és tapasztalatok siralmasak. Egymás kezét igen, de másokét nemigen rázhatnánk boldogan, önfeledten.

Másnak is, mindenkinek megvan a maga baja, és mindenkinek a sajátja a legkomolyabb, de ez engem speciel nem vigasztal. Sérült emberként nem tudok elmenni a szülészetre, az óvodába, az iskolába, a színházba, a gyógyfürdőbe, a bankba, az egyetemre, a sportpályára, az uszodába, a parkolóba, a szeretteim lakásába, a temetőbe, a ravatalozóba.

A nyelvem elkopik és az agyam összezsugorodik az állandó magyarázásba, magyarázkodásba és aztán újfent a szabadkozásba. Sokan vagyunk, akik a dolgokat másképp gondoljuk, látjuk és láttatni akarjuk, akik jobbítani szeretnénk ezt a világot, a magunkét és a másokét, a mi egyetlen közös világunkat. A láthatatlan és érthetetlen ellenfél gyakran számosabb avagy hatalmasabb minálunk.

Minek a törvény, miért mondják ki, és írják le, hogy egyenlő jogaink és esélyeink vannak, amikor mindez csak papíron létezik ? Ha nem lenne esélyegyenlőségi törvény és építési törvény és alkotmány és parlamentáris demokrácia, akkor senkit nem lehetne hibáztatni, senkin nem kellene számon kérni semmit. De van.

A hajléktalanok és a kocsmák körül rajzó alkoholisták állandóan a nyakamba borulnak, innivalóval kínálnak, láthatóan emberszámba vesznek. Unalommal vegyes borzadályt érzek, amikor a koldus tőlem nem kér pénzt, az én kezembe nem nyomnak szórólapot, a BKV buszon az ellenőr átnéz rajtam, a sofőr csak engem tegez le sztentori hangon, az utasok közt vákuumot generálok.
Unom, hogy a sok elmebeteg, hamis, álszent politikus és hivatalnok folyton a pofámba hazudik, teljesen és joggal néz hülyének.
Unom, hogy ebben az országban a sérült embereknek csak kötelezettségeik vannak, jogaik és esélyeik nincsenek.

Felháborít, hogy a sérült embernek kétszer kell bizonyítani, kétszer annyit kell küzdeni. Ha sikeresek vagyunk a harcban és elérjük az általunk kitűzött célokat paprikajancsiként mutogatnak a tévében.
Ha a sérült ember sikeres, mindkét fél elítéli, irigykedik, megbélyegzi. Persze, könnyű ennek, mert…
Ha elbukik, sajnálattal vegyes hangon lesajnálják, elássák, nyakára hágnak, ha lassan beszél szavába vágnak, ha nem lát hangosan üvöltenek vele, ha nem hall kézen fogva vezetik?

Felháborít, hogy gátlástalan politikusok a sérültségből a közéletben, a sportban, a magánéletben pengét kovácsolnak, olyan láthatatlan virtuális kardot, amellyel észérvek és elméjük fogytán veszettül vagdalkoznak, és amellyel sokakat levágnak és eltipornak.

Szeretem a kétszeresen vesztes helyzeteket, mert innen szép a győzelem, de úgy tűnik ezúttal elmarad a taps, leégett a függöny és nem volt pénz a rámpára. A közönség és a művészek egy része kint rekedt, míg a bentlévők belegabalyodtak a fejükben tornyosuló, áthághatatlan akadályokba, olyannyira, hogy megfeledkeztek a kinti, lehajtott fejjel ácsorgó, némán állingáló, egy-egy foszlányt, a felnyíló ajtó résében egy villanást örömmel elkapó emberekről, megfeledkeztek rólunk.

Ahogy mi is elfeledkezünk két fogás közt a világ többi részein éhen és szomjan haló emberekről. Nem azért mert rosszak vagyunk, nem azért mert rosszat akarunk, azért sem mert nem akarunk segíteni, és még azért sem mert nem ismerjük őket és problémáikat, hisz itthon találkozunk velük mindennap az aluljárókban, az újságok hasábjain.
Nem, inkább azért, mert a világ fájdalmának, nélkülözésének, szegénységénak egy hétmilliárdod része lesújtana, a mi életünket is pokollá tenné.
Inkább jöjjön a második fogás, majd a desszert, majd holnap ebéd után fogok foglalkozni a kint maradottakkal, a futballnemzet új Akropoliszaival, a háromlábú kutyával, a hajléktalan, kerekesszékes, vak és siket barátommal.

Ha nem lenne néhány igazi jó barátom és segítő családom már rég feladtam volna, akkor tényleg úgy érezném nem érdemes.
Minek ? Kinek ? Miért ? Így, hogy az ember nincs egyedül, sokkal könnyebb, nem annyira siralmas és unalmas az élet, így úgy érzem magam, mint az ártatlanul életfogytiglanra elítélt rab, akit sokan és szeretettel látogatnak, de amikor az idő lejárt, magam maradok a cellámban.
Tágas, igen tágas ez a cella, mert nekem a város, a világ a börtönöm, az akadályozottság a fogvatartóm, és idehaza egyelőre innen nincs szabadulás.

Sérült emberként olyan bűnökért kell bűnhődnöm melyeket nem követtem el, ennek ellenére rég megbántam mindent, köszönöm a leckét, kérem tessék engem szabadlábra helyezni, jobb ember lettem, magtanultam a leckét. Csattan a pecsét a papíron: Megtagadva!

Vannak a földön olyan helyek ahol ez a cella tágasabb, rugalmasabb, zöldebb, gazdagabb, amerikaibb, nyugateurópaibb, komfortosabb, akadálymentesebb, ahol olyannyira teljes az illúzió, hogy már szinte nem is cella, karcer, börtön.
De én innen szeretnék állandó eltávra menni, ebből a magyar fogdából, eltávra múzeumba, kávéházba, egyetemre, könyvtárba, kuplerájba, karavánszerájba, fegyházba, postára, tengerpartra , hegyekbe, mindegy, csak ki a négy kerekes fal közül…
Itthon, Magyarországon.

A léc nagyon magasra van téve, de mi sérült emberek és a velünk élő, lélegző másik tízmillió ember mindent megteszünk, hogy keleti és déli szomszédjaink egy szép napon irigylésre méltó példaként tekintsenek ránk.
Hogy a sérült ember legyen hova megszületnie és meghaljnia hogy a közötte lévő időt pontosan azzal és úgy tölthesse el, amivel az ép emberek.