Betegségek között is megleli a boldogságot a látássérült állattenyésztő mérnök

Megrendítő pillanat volt a Kaposvári Egyetem diplomaosztóján, amikor egy végzős hallgató édesanyja kíséretében vette át állattenyésztő mérnök diplomáját. Mégpedig azért, mert a 30 esztendős Horváth Tünde teljes látássérült. Édesanyjának is jelentős szerep jutott abban, hogy vakon végezhette felsőfokú tanulmányait.

Puritán két és félszobás házban él a Horváth család Kaposszerdahelyen a Kapoli utcában. Még a tél uralja a portát, de Horváthné Trapp Tünde már azon töpreng, milyen veteményeknek lesz hely a kiskertben. Mint mondta, muszáj minden lehetőséget megragadniuk, hiszen a lánya 37 ezer forint rokkant nyugdíjat kap, ő maga ápolási díjra jogosult, de havi jövedelmük leszázalékolt férjének járandóságával együtt is alig éri el a 140 ezer forintot. Ami van, azt próbálják beosztani. Segélyért nem állnak sorba; nem kenyerük a kuncsorgás. Különben is: a faluban ismerik, milyen megpróbáltatások közepette peregnek mindennapjaik. Életük nyitott könyv, bárki belepillanthat. – Tisztázatlan eredetű sérülés alakult ki Tündi szemében; legalábbis ez áll a szakvéleményben, de összesen tizennégyféle betegséggel küzd a lányom, aki első gyermekünk, s van egy húga is, aki már férjhez ment – meséli az édesanya. – Asztmás, baj van a szívével, a veséjével, a migrénes epilepszia is olykor előjön nála, s a gerincét is műtötték már. Önállóan képtelen közlekedni, teljes segítségre szorul. Én vagyok a szeme, ő meg a szemem fénye… Négyévesen Budapestre került a kislány, s az általános iskola néhány osztályát is a fővárosban végezte el. Onnan érkezett a kaposvári Rákóczi iskolába, ahol Fóris Józsefné vette védőszárnyai alá, a Gyakorló gimnáziumában pedig Szabó Bálint osztályfőnök és Takács Tiborné egyengette az útját. Mindhármójukat meghívták az egyetemi diplomaosztóra. – Ezek az emberek valamennyien érző szívű, szeretni tudó, lelkes pedagógusok, akik mindenben segítségünkre voltak, de sokszor falakba ütköztünk, s nagy megpróbáltatásokon és csalódásokon vagyunk túl. Családom, rokonaim egy része is hátat fordított nekünk, és a gyógypedagógus sem úgy foglalkozott a lányommal, mint aki halmozottan sérült. Nem tehetünk arról, hogy ez a sors jutott nekünk; jóllehet, mi is szeretnénk emberként élni, de túl előre nem tervezhetünk. Minden Tündi egészségi állapotától függ – fűzte tovább a szót keserűen az asszony, aki kárpitos szakmunkásként dolgozott egykor a bútorgyárban. A friss diplomás hölgy, aki éppen a Somogy megyei hírportál ott jártukkor kapott levelet az egyetemről, melyben felkérték előadónak egy májusban rendezendő, tudományos nyúltenyésztési konferenciára. Azt mondta, az ilyen jó hírek doppingolják; ráadásul a nyulak a kedvencei. Már egy tudományos diákköri dolgozatával is különdíjat nyert, szakdolgozatát pedig az „Állatasszisztált munkához való nyulak kiválasztásának szempontjai látássérült személyek számára” címmel írta. – Minden örömöm a nyuszikban van. Sok szeretetet és ragaszkodást kapok tőlük. Többet, mint az emberektől, akik közül sokan nem ismerik Saint-Exupery igazát: „Jól csak a szívével lát az ember”. Az állatokban még nem csalódtam – jegyezte meg Tünde, aki három kedvencével foglalkozik nap mint nap. Ő csak simogatja, szeretgeti őket, az etetés, a tisztán tartás édesanyjára hárul. – Ez egy lepketarka, lógó fülű húsnyúl, Túlélő a neve, mutat egyik védencére, a másikat meg, ezt a kosorrú törpét Sódernek hívják, de van egy oroszlánfejű, kosorrú, hosszú szőrű nyuszim is, a Pamacs. Sajnos az elmúlt 11 évben ötöt már eltemettünk az állományból; mindegyiknek külön sírhelye van az udvarunkon… A fiatal nőt arról is faggatta a Somogy megyei hírportál munkatársa, mi szeretett volna lenni, ha egészségesen kerül haza a kórházból, és nem bénítja meg életet e tengernyi betegség. Azt felelte, sokat álmodott arról, hogy énekesnő lesz, de az ügyvédi pálya is vonzotta. Egészen az egyetemi évekig, amikor jogi ismereteket is tanult, és belátta: ez a bikkfanyelv számára nehezen érthető. A jó minősítésű diplomának kiváltképp örül, jelentkezett is mester szakra. Ha elvégzi, tevékenyen szeretne részt venni a munkában. Asztal mellett ülve, instrukciókat osztogatni – ez nem az ő világa. Az azonban elkeseríti, hogy sokan nem bíznak benne, mert látszat alapján ítélkeznek, így aztán, lehet, hogy soha nem kerül a pályára. Tünde egyébként beszélő számítógépet használ – tanulmányai idején édesanyja olvasta fel a tankönyvi tananyagot –, most szakcikkeket, tudományos publikációkat olvas, hogy képben legyen szakterületét illetően. Felfedezésre váró ajándékok A megpróbáltatások súlya alatt néha megroppan a család. Az anyának sanyarú gyerekkora volt, amit máig nem dolgozott fel. A sebek olykor feltépődnek, és ilyenkor még nehezebb elfogadni a jelent. A beteg leányt, a másra utaltság sokszor kegyetlen terhét. Istentől is azért fordultak el, mert úgy érzik: cserbenhagyta őket. Vajon az egyetemi évek alatti elmaradt epilepsziás rohamok, s a kézbe kapott, nagy becsben tartott diploma, a segítőkész pedagógusok nem Isten ajándékai? Három kívánság – Ha nem is gyógyulok meg minden betegségemből, de legalább láthassak! Remélem, hogy lesz egy látó vőlegényem, s azt kívánom, hogy édesanyám sokáig éljen – ezek a legfőbb kívánságai a friss diplomás mérnöknek. Tündét elkeseríti, hogy sokan nem bíznak benne, a látszat után ítélnek. (Forrás: Somogy megyei hírportál)

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.