Dicsőséget hozott Debrecennek és az országnak, mégis hiába küzd az elismerésért Szűcs Zoltán

Szűcs Zoltán, a magyar siketek labdarúgó-válogatott korábbi játékosa, évtizedek óta próbálja elérni, hogy őt és csapattársait méltányosan elismerjék. Az 1981-es siketlimpián ezüstérmet szerző csapat tagjai kimaradtak a 2004-ben bevezetett életjáradék-rendszerből, amely csak az 1984 utáni siketlimpikonok számára biztosít támogatást. Szűcs Zoltán története a hallássérült sportolók nehézségeiről, az elismerés hiányáról és egy rendíthetetlen küzdelemről szól.
Zoltán kétéves korában vesztette el hallását, de ez nem akadályozta meg abban, hogy sikeres futballista váljon belőle. Az 1981-es siketlimpián a magyar csapattal ezüstérmet szerzett, ami azóta is a siketlabdarúgás egyik legnagyobb hazai sikere. Azonban az 1984 előtti időszak sportolói, köztük Szűcs Zoltán is, kimaradtak az életjáradékot biztosító törvényből.
A törvényalkotók szerint az 1984 előtti időszakban a siketlimpia és a hozzájuk kapcsolódó selejtezők nem rendelkeztek olyan szabályozási háttérrel, amely alapján az eredményeket azonos szinten lehetne elismerni az 1984 utániakkal.
Ez az érvelés azonban a korábbi sportoló szerint nem állja meg a helyét. A Magyar Hallássérültek Sportszövetsége küldött igazolást, melyek bizonyítják, hogy a válogatott ténylegesen részt vett a kvalifikációs versenyeken. Talán reményt adhat az a sportról szóló törvénybe bekerült változás, hogy a korábban ugyanebben a cipőben járó paralimpikonok most már 1955-től visszamenőleg megkapják az életjáradékot.
Minisztériumokhoz, ügyvédekhez is fordult
A 68 esztendős debreceni sportember évek óta fáradhatatlanul próbálkozik, hogy az 1984 előtti siketlimpikonokat is méltányosan elismerjék. Ügyvédekhez, minisztériumokhoz fordult, és számtalan hivatalos levelet írt. 2022-ben újra megpróbált ügyvédet találni, de az ügyvédi etikai kódex szerint a jogszabályokba ütköző kéréseket nem vállalhatják, így senki sem tudta képviselni az ügyet.
A Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó sportállamtitkárság sem mutatott hajlandóságot a helyzet felülvizsgálatára.
Már számtalan alkalommal kapott elutasító válaszokat, amelyekben a jogszabályokra és a történeti kontextusra hivatkoztak.
Ez különösen fájó számára, mivel más sportágakban, például a vízilabdában, olyan csapatok is részesültek támogatásban, amelyek nem játszottak selejtezőket.
A vidéki sportolók hátrányai
A korábbi labdarúgó szerint az igazságtalanságot fokozza a vidéki hallássérült sportolók elismerésének hiánya. A budapesti vízfejűség a hallássérült sportban is tapasztalható: a fővárosi sportolók nagyobb eséllyel kaptak támogatást és kitüntetéseket, miközben a vidéki csapatok eredményeit gyakran figyelmen kívül hagyták. Debrecen és Hajdú-Bihar megye hallássérült sportegyesületei számos országos bajnokságot nyertek, de ezek az eredmények nem kaptak kellő megbecsülést.
Nem pénzt, hanem méltányosságot szeretne
Zoltán hangsúlyozza, hogy nem a pénzösszeg nagysága miatt harcol. Sokkal inkább az zavarja, hogy őket és csapattársait teljesen figyelmen kívül hagyták.
Nem tartja igazságosnak, hogy az 1984 után érmes sportolók milliós életjáradékot kapnak, míg az ő generációja semmilyen elismerésben nem részesül.
A juttatás hiánya különösen fájó azoknak a vidéki sportolóknak, akik már nem tudnak munkát vállalni, vagy nehéz anyagi körülmények között élnek. Egy kisebb összegű támogatás is nagy segítséget jelenthetne számukra. Amennyiben van olyan személy, szervezet aki szívesen állna az ügy mellé, bátran keresse Szűcs Zoltánt és lányát, Lábas-Szűcs Helgát.
Az 1981-es siketlimpiai ezüstérem mögött rengeteg munka, áldozat és kitartás áll.
Zoltán és társai ugyanolyan elhivatottsággal készültek, mint más olimpikonok, mégis az állami támogatási rendszer peremére szorultak. Az ő történetük egy emlékeztető arra, hogy a méltányosságot nem lehet dátumokhoz kötni, és minden sportolót megillet az elismerés, aki hazája színeiben küzdött és eredményeket ért el.

Forrás: Czinege Meinda ( HAON)