Egy fogyatékos hőst akartam teremteni

Interjú Szécsi Noémi írónővel.

A karaktereire sugallatszerűen talál rá, nem szeret szerepelni, mindig is tudta, hogy trilógiát akar írni, rengeteg mindent tud a tizenkilencedik századi nőtörténetről, ám új könyvének hőse mégis egy férfi lett, ráadásul egy fogyatékkal élő férfi. „Ez is olyan volt, hogy egyszerűen csak hallottam a belső hangját, meg láttam őt magam előtt, és azonnal akartam írni róla egy történetet” – meséli a Gondolatolvasó főhőséről Szécsi Noémi, akit először kicsit zavarba hozott a MEOSZ szerzője, majd jól kifaggatta a Nyughatatlanok folytatásának szánt új kötet keletkezéséről. Közben persze sok minden más is szóba került, így például kiderült, mit gondoltak az emberek bő száz-százötven évvel ezelőtt a nagyothallókról, miért nézte le a többségi társadalom akkoriban a színésznőket, de beszélgettek arról is, hogy miért indított blogot az írónő, szokott-e kritikákat olvasni, és mit gondol Nyáry Krisztián könyveiről.

– Ha most arra kérnélek, hogy jelelj nekem valami egyszerűt, azzal nagyon zavarba hoználak?

– Igen. (Nevet)

– Azért is jutott eszembe, mert az új regényed főhőse egy siket fiú. A kutatásaid során mennyire kellett elmélyedned a nagyothallók vagy a siketek történetében, illetve volt-e valaki, aki segített neked a felkészülésben?

– Pont ezen gondolkodtam, hogy igazából olyan vagyok, aki kicsit tart a valóságtól, amikor ír. Ha ugyanis van egy adatközlője az embernek, akkor az az illető táplálhat valamilyen elvárást az elkészült szöveggel kapcsolatban, például, hogy az mennyire szól róla, vagy mennyire ábrázolja tökéletesen az ő problémáját. Néha úgy érzem, konfliktusmentesebb, ha ezekből kimaradok. Jobban szeretek valóságos személyek bevonása nélkül megkreálni valamit.

– És a Gondolatolvasó pont egy ilyen történet volt?

– Igen. Én is gondolkoztam azon, vajon miért van az, hogy nem kerestem a regényhez olyan embert, aki valóságosan siket… De nézegettem például blogokat, melyeket siket emberek vezetnek, és persze nagyon sok memoárt olvastam, például egy angol költőét, aki elvesztette a hallását, vagy olyan személyekét, akik eleve siketnek születtek, és úgy tanultak meg írni-olvasni. Nyilván igyekeztem feltárni, hogy milyen szinten lehet megtanulni a hallók társadalmának kommunikációs eszközeit, mit lehet elsajátítani ezek közül. Persze a fogyatékos emberek és a képességeik sem egyformák. Volt, aki siket létére több nyelven is megtanult írni-olvasni, meg jelelni. Meg persze akadt olyan, akinek a hallása nem volt olyan rossz, de mivel az intellektuális képességei gyengébbek voltak, nem tudott olyan sokféle módon kapcsolódni ehhez a világhoz, és kicsit „bezárva” maradt.

– Mit találtál egyébként, a társadalom annak idején hogyan kezelte a nagyothallókat?

– Nem véletlen, hogy kitaszított emberek valamennyire még most is. Az emberi jogi harcok értük is folynak most, a 21. században is, de a 19. században hajlamosak voltak idiótáknak tekinteni őket. A beszédtanítás igazából azért kezdődött el a kora újkorban, különösen Spanyolországban, hogy örökölni tudjanak. Voltak ugyanis olyan spanyol arisztokrata sarjak, akik siketek voltak, a jogi hagyomány – a római jog alapján – azonban kizárta az öröklésből a fogyatékos embert. Tehát nem tartották őket teljes értékű embernek, hogy a kérdésedre válaszoljak, az oktatás pedig pont ahhoz kezdte fokozatosan hozzásegíteni őket, hogy a társadalomban képesek legyenek olyan jogokat élvezni, melyek egyébként mindenkinek járnak.

– Annak ellenére, hogy a narrátor férfi, és az ő szűrőjén keresztül látjuk a világot, a Gondolatolvasót mégis nagyon női regénynek éreztem, olyan könyvnek, amely a boldogtalan anya, a kezdő színésznő, vagy a teherbe esett lány példáján keresztül sokat megmutat az akkori női sorsokból. Miért pont Fülöpöt választottad főszereplődnek?

– Biztos, hogy szeretek eltávolítani magamtól narrátorokat vagy főszereplőket azzal, hogy mondjuk más a nemük. Van a Kommunista Monte Cristo című regényem, ott is egy férfi a főszereplő. Mondjuk ott az volt az oka, hogy a történelmi eseményekben férfi jobban részt vehetett, mint nő. Itt meg egy fogyatékos hőst akartam teremteni. És közben azt akartam, hogy legyen férfias, meg valamennyire legyen benne szexualitás, szóval ebben az esetben ez volt a kihívás. A nő amúgy is egy csomószor passzív figura a regényben, a 19. században meg főleg. Fülöpnek annyiban nehezebb, hogy kiszolgáltatott és passzív, férfiként viszont aktívnak és önállónak kellene lennie.

– Ugyanakkor miközben ő narrálja a történetet, éppen a kommunikáció, illetve az arra való képtelensége jelent számára óriási problémát végig a regényben. Íróként neked ezt mennyire volt nehéz visszaadni?

– Nekem borzasztó nehéz volt ezt a regényt megírni, mert tényleg szavanként írtam, ha visszagondolok. (Nevet) Annyira nehéz volt felépíteni az ő saját világát, meg belehelyezkedni, azért is, mert, ahogy mondtam, közvetlenül semmi kötődésem nem volt ehhez az univerzumhoz. Emlékszem, egy évvel ezelőtt még a regényen dolgoztam, és néha úgy keltem fel, hogy nyakig voltam a világfájdalomban (nevet). Állandóan azon tekertem magam, hogy milyen borzalmas kamasznak lenni és siketnek lenni és reménytelenül szerelmesnek lenni… Néha már teljesen benne éreztem magam a figurában, és úgy éreztem a nap végén, hogy főbe lövöm magam (nevet), annyira kikészített az azonosulás.

– És melyik volt az a pont, amikor érezted, hogy na, most már megvan végre a karakter?

– A karakter nekem az elején meg szokott lenni, sugallatszerűen rátalálok. Ez is olyan volt, hogy egyszerűen csak hallottam a belső hangját, meg láttam őt magam előtt, és azonnal akartam írni róla egy történetet. Aztán meg nyilván tudatosodik az egész, meg föltárul a regény, de így lépésről lépésre nehezen megy. Általában is nagyon nehezen írok.

– Tényleg? Ez most meglepett…

– Igen. Amilyen sokat írok, ezt nehéz elképzelni. (Nevet)

– Mi jelenti benne a nehézséget?

– Hát, ez a mondatról mondatra vergődés.

– A könyveid számának növekedésével nem lesz könnyebb?

– Nem, szerintem sokkal nehezebb lesz. Egyre nagyobb a felelősség, meg egyre tudatosabban is ír az ember. Például én azért sem olvasok szívesen kritikát, mert úgy érzem, hogy lebénít, utána azon kattogok, és aztán ez az egész csak nehezíti az alkotói folyamatot.

– És ki is tudod zárni az életedből a kritikákat?

– Mindig van valami jóember, aki elküldi őket. (Nevet)

– Visszatérve a regényre: a történetben, amennyire emlékszem, az egyetlen nevesített helyszín a Niszként emlegetett Nizza, a többi városról, de akár például a porosz-francia háborúról vagy a kor híres magyar színésznőjéről is csak sejteni lehet, hogy éppen róla van szó. Emiatt néha kicsit álomszerű, néha, nem tudok rá jobb szót, olyan volt, mintha lebegne a történet. Könnyebb volt így elmesélni?

– Szerintem ez így nehezebb volt. Nekem mindenképp. Nagyon sok mindent összeolvastam erről az időszakról – engem amúgy is érdekel ez a kor, most már évek óta rajta vagyok. Mindenféle történetem, tudásom van az egészről, és a kort érzékeltetve nagyon könnyű lett volna elmesélni ezeket. De azt gondoltam, hogy teljesen értelmetlen lenne egy ugyanolyan regényt megírni, ha van ez a narrátor. Tehát valahogy különlegessé kellett tennem a történetét, érzékeltetnem kellett az olvasóval, hogy ő bizonyos információs forrásokkal nem rendelkezik, bizonyos érzékszervek nem működnek nála, és ezáltal nem tudja érzékelni a valóságot. És hogy ez egy ilyen különleges valóság legyen, emiatt választottam ezt a lebegést. Meg egyébként olvastam is, hogy ők máshogyan kötődnek a nevekhez: nekik sokkal inkább impulzusok kötődnek egy helyhez, nem pedig magának a helynek vagy akár egy személynek a neve.

– A főhős lánytestvére híres színésznő szeretne lenni, a társadalom azonban annak idején erősen megbélyegezte azokat a lányokat, akik színpadra álltak. Az előbb említetted, hogy nem szeretsz konkrét személyhez kötni egy-egy figurát, de mégis a kor színésznői között akadt esetleg olyan, akinek az életéből merítettél a lány karakterének megformálásakor?

– Nyilván számos színésznő történetét elolvastam, mert van valamennyi törvényszerűség az akkori színésznők sorsában. Akkoriban ez még társadalmilag lenézett foglalkozás volt. Sarah Bernhardt édesanyja kurtizán volt, Jászai Mari egy félárva lány, aki szegény iparoscsaládból származott, és szolgálóként kezdte. Bizonyos kispolgári szint alól érkeztek tehát a színésznők. Önmaguk mutogatása, a megjátszás pedig lenézett dolog volt. Egy rendes nő számára elfogadhatatlan volt, hogy jelmezekben mutogassa magát a színpadon.

– Közben pedig ezeknek a nőknek lehet, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük a kitörésre…

– A század vége felé már fizetést is kaptak a kőszínházakban dolgozó színésznők. Akkor még nagyon kevés nő volt, akinek állása lehetett, vagy karriert csinálhatott, és ha jól csinálta, akkor el is felejtették neki azokat a szörnyű dolgokat, melyek a színésznői pályával jártak. Általában normaszegők voltak a színésznők a magánéletükben, és a szakmai életükben is.

– Ilyen értelemben a te férfi főhősöd is egy normaszegő, miután nem követi azt a pályát, melyet az állapota kijelölt volna a számára…

– Igen. Nyilván ez okozza a feszültséget az életében. Az önállóság vágya, ami amúgy teljesen természetes, csak az ő állapotában nem az. Ma azért a társadalom már mindent megpróbál megtenni azért, hogy a fogyatékkal élő embereknek is lehessen karrierjük. Sokan végeznek egyetemet, van képviselőnk is, aki siket, de akkor selejtnek gondolták az ilyen embereket. A társadalom a legkiválóbbakat próbálta kiválogatni, a testileg is legkiválóbbakat, és Fülöp nem tartozott ezek közé.

– Ez a regény a Nyughatatlanokban megismert szálat viszi tovább, a leszármazottakra, egy testvérpárra koncentrálva. Már a kezdet kezdetén tudtad, hogy majd egymásba fonódó történeteket, egy trilógiát szeretnél kikerekíteni ebből az egészből?

– Igen, az elején még szó volt róla, hogy Nyughatatlanok lesz a trilógia címe, az első kötet címe pedig az lett volna, hogy Szabadságharcos. Aztán végül mindenki azt gondolta, hogy ez nem elég erős cím, meg ki tudja, hogy meg fogom-e írni a másik két kötetet, és végül ezt a gondolatot elvetettük. De én már az elsőnek is úgy indultam neki, és most is tudom, hogy milyen lesz a harmadik.

– Arról már elárulsz valamit?

– Hát, annyi történt eddig, hogy lejegyeztem egy párbeszédet. Tehát megint hangokat kezdtem hallani (nevet): hallottam két ember párbeszédét, és azt leírtam. Meg persze tudom, hogy ezekkel a szereplőkkel mi történt. A harmadik kötetnek egy jelenbe visszakanyarodó befejezése lesz, tehát a jelenből kiindulva zárulna le az egész történet.

– A könyv megjelenése előtt nem sokkal elindítottál egy blogot: ezen azokat az érdekességeket teszed közzé, melyek nem kerülhettek be a regénybe, de vannak annyira izgalmasak, hogy az olvasó elé tárd őket. Mi volt ezek közül az, ami a leginkább megfogott?

– Igazából ebben az egészben a magánélet története, ami nagyon érdekes. Nyáry Krisztián könyve kapcsán is ezt tapasztalom. Úgy érzem, az emberek iszonyatosan ki vannak éhezve erre a témára, másrészt azt gondolom, hogy még él a kilencvenes évekből meg korábbról az irodalom- vagy a történettudománynak az a hagyománya, amely szerint a szöveg önmagában képezi az értelmezés alapját, az életrajzi elemek pedig csak zavaróan hatnak ebben az egészben. Itthon érzek egyfajta ellenállást az irodalmárok vagy a történettudósok részéről azzal kapcsolatban, hogy ők maguk írjanak meg hasonló típusú műveket, pedig az emberek vágynak rá. Ugyanazt látom, mint a magyar irodalomban is, hogy van a magas irodalom meg van a ponyva, és a kettő között nem nagyon van semmi. Most mindenki fanyalog, hogy milyen nagy sikere van a Nyáry-könyvnek, de ez valamennyire a magyar tudósok felelőssége is abban a tekintetben, hogy nem írták meg azokat a könyveket, melyek színvonalasan, ismeretterjesztőn kielégítik az embereknek ezt a fajta vágyát. Én azt érzem, hogy nagy kereslet van erre, de miután nem vagyok sem történész, sem irodalmár, van bennem némi félelem is, hogy mi az, amit megírhatok ezekből a történetekből.

De hogy válaszoljak a kérdésedre is, nagyon sok érdekes történetem van. Például a 19. századi nőgyógyászat és fogamzásgátlás önmagában nagyon érdekes, hogy mennyire csak sejteni lehet a dolgokat. Kifejezetten nyomoznom kellett, hogy egyáltalán meg tudjam találni a forrásokat. Főként 19. században élt emberek, de már a 20. században megjelent memoárjaiban lehet megtalálni ezeket az információkat. Például, hogy hogyan zajlott a magzatelhajtás vagy a fogamzásgátlás, mert ezeknek azért már megvoltak a nem halálbiztos, de bevett gyakorlatai, hogy milyen volt a bába szerepe, vagy hogyan jelent meg a 19. században az az igény, hogy kevesebb gyerek szülessen. A 20. századra persze kialakultak az ismert módszerek, de nagyon sok nő belehalt, mire idáig jutott az orvostudomány.

– Amellett, hogy blogot írsz, jelen vagy a Facebookon is, mégis mindig olyan érzésem volt, hogy nagyon szemérmes író lehetsz, és a könyveiden kívül nagyon keveset lehet tudni rólad. A bemutatók és egyéb nyilvános szereplések, vagy akár egy ilyen interjú is, mennyire nyűg a te életedben?

– Számomra ez még egy kezelhető helyzet, de szerepelni valóban nem szeretek. A legvégső esetben szoktam belemenni, mert általában úgy érzem, nem vagyok benne jó. Ez is egy olyan kurrens téma, hogy mit tud és mit kell egy írónak hozzáadnia az irodalmi tevékenységéhez, és szerintem Magyarországon sokkal erősebb a performer író-költő hagyománya és igénye, mint máshol. De talán azért is, mert más országokban, ahol nagyobb példányszámok vannak, anélkül is boldogul az író, hogy beutazná az országot vagy szerepelnie kelljen. De nálunk ez szükséges, mivel a példányszámokból nem lehet megélni. Az én kortársaim azonban jeleskednek ebben, például Grecsó Krisztián, Karafiáth Orsolya, Cserna-Szabó András, mindegyikük tud valami pluszt, valamilyen módon szerepelni tudnak, amellett, hogy megírják a műveiket, de nekem nincs ilyen szuperképességem (nevet) az íráskészség mellett.

– És szerinted ahhoz, hogy egy regény megtalálja az útját a maga közönségéhez, szükség van arra, hogy egy író ennyire szem előtt legyen?

– Igen…

– … hogy ennyire közel engedje magához az olvasót?

– Sokszor azt veszem észre, hogy az olvasók félnek a kortárs irodalomtól. Van egy réteg, amely szokásosan olvas kortárs magyar irodalmat, de vannak olyanok, akik világirodalmat olvasnak, mert félnek attól, hogy nem fogják tudni befogadni, vagy azt gondolják, hogy a kortárs valami lila dolog lesz. És sokszor azok a mellékes dolgok, amiket az írók csinálnak, keltik fel az érdeklődésüket vagy győzik meg őket arról, hogy megpróbálkozzanak a kortárs magyar irodalommal. Ha olvasnak tőle egy publicisztikát, megnéznek egy filmet, amelynek ő írta a forgatókönyvét, vagy látják szerepelni, vagy bármi olyasmit, ami könnyen fogyasztható, akkor azon a nyomvonalon elindulhat az olvasó az adott író művei felé, és ezért is muszáj, gondolom, az íróknak ezt csinálniuk.

– És nálad ezt a szerepet a blog tölti be?

– Az biztos, hogy én ezt most élvezem, mert ez olyasmi, amit én is tudok csinálni, amivel közel tudok kerülni az emberekhez, mert nekik ez talán befogadhatóbb, mint a szépirodalom. És ez nekem is vállalható.

Forrás a meosz.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .