Egy teljes életet élő autista

Féltem a találkozástól. Próbáltam azzal áltatni magam, hogy nem, közben meg de. Minden fellelhetőt elolvastam róla, és már nagyon vártam, hogy személyesen is megismerhessem Fekete Gy. Viktort, aki missziójának tekinti, hogy beszéljen autizmusáról.

Egészen pontosan, hogy feltárja nekünk, átlagembereknek, hogy mi rejtőzik egy autista lelkében, gondolatvilágában. Szeretne eloszlatni olyan sztereotípiákat, mint hogy az autistáknak nincsenek érzéseik, vagy egyáltalán nem vágynak párkapcsolatra. Ezt mondjuk az ujján csillogó karikagyűrű is egyértelműen cáfolja.

Minden autista valamiben más. Azonban az autizmus nem kell, hogy egyenlő legyen a szociális fóbiával. Én például a magam részéről el tudom mondani, hogy vágytam párkapcsolatra. Tudom, hogy sok autista van, akinek nincs erre igénye. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy autistaként ismerkedni olyan, mint süketen és vakon darts-ozni. Nem tudod, hogy merre van a tábla, nem tudod, hogy betaláltál-e. Viszont vágytam érzelmekre csak nekem ezeket meg kellett tanulnom kezelni.

Ez a tanulás nem volt olyan egyszerű, mert Viktor közel harminc évesen kapta kézhez a diagnózist, ami kimondta, hogy mi a gond. Előtte csak azt tudta, hogy ő más. Valamiért nem olyan, nem úgy érez, ahogy a többi gyerek, fiatal felnőtt. Már kisgyermekként sem szerette, ha az anyukája megölelte, vagy a nagymamája megpuszilta. Neki ez nem esett jól, nem adott érzelmi biztonságot.

Próbáltam mindenben úgy viselkedni, ahogy az a társadalomban elvárt. Csupán az volt a baj, hogy nem értettem, ez miért jó, vagy egyenesen rosszul éreztem magam tőle. Például soha nem értettem, hogy mit keres december 24-én egy fa a szoba közepén, és mi értelme van mindenféle biszbaszt rátenni karácsony címén. Ugyanígy nem értem a születésnap, névnap ajándékozási jelentőségét. Én a szeretet kifejezésének kötelezővé tételével és egy konkrét napba foglalásával, valamint az érzelmek pénzértékben kifejezhető ajándékra váltásával nem tudok mit kezdeni. Nem láttam értelmét, de tartottam magam ezekhez. Nem szerettem eljárni kocsmázni a haverokkal, de mentem, mert közben nem akartam kilógni. Bűntudatom volt, hogy jobban szeretnék otthon maradni és művészetekkel, tudománnyal foglalkozni.

Ebből is látszik, hogy bár kevesen tudják, de az autistákat pont azok a dolgok”zavarják”, amik mindenki mást is. A beszélgetés ezen részénél magam is megrémültem, mert hasonlóan viszolygom a kötelező ünnepektől, a felhajtástól. Viktor kedvesen elmosolyodott, és megnyugtatott, hogy az én „nem szeretem, de elviselem” nem hasonlítható ahhoz, amit ő átél.

Náluk az ingerküszöb máshol van. Míg a nem autistáknak egyszerűen csak nem kellemes elviselni egy helyzetet, addig az autisták annyira szenvednek tőle, hogy fizikai tünetekkel válaszolnak. Vagyis, ha túljutnak az ingerküszöbön, akkor verejtékezés, dühroham, hirtelen félelemérzet, idegösszeomlás vagy epilepsziás roham is bekövetkezhet. Ez utóbbi abban az esetben, ha egyébként is fennáll az epilepszia.

Fontos kiemelni, hogy ez a részünkről nem hiszti. Gyerekként azzal védekeztem, hogy regényt írtam a fejemben a külső tényezők letompításához. De volt, hogy az öklömmel ütöttem a falat. Ez mára átment ordibálásba. Alapvetően nem vagyok ilyen típus, és ez meglepheti azokat, aki még nem láttak így. Jól megtanultam ‘kezelni magamat’, de időnként próbálom kitolni a határaimat, és ez egy veszélyes játék. Van, amit egyszerűen el kell fogadni, megtanulni együtt élni vele.

Például az ilyen, számomra kényes helyzetek orvoslására régebben viseltem egy kétszínű karszalagot. A kék oldala azt jelentette, hogy jól vagyok, a narancssárga, hogy baj van, és csak a feleségem ismerte a színek jelentését. Most ezt annyiban változott, hogy fél éve a feleségemmel jelnyelv tanfolyamra járunk, aminek nagy hasznát vesszük tömegben vagy, ha a rosszullétem miatt nem tudok megszólalni. Szerintem ilyet érdemes kitalálni.

Az autizmussal élőknek számos magától értetődő dolog cseppet sem magától értetődő. Nekik meg kell tanulniuk, hogy milyen érzelmi reakcióval kell válaszolniuk, ha valaki szomorú, ha fáradt, vagy boldog. Nekik ez nem jön magától.

Ugyanígy nem értenek félszavakból, utalásokból. Csak a konkrét, kimondott szavakból – ami egy kívülállónak olykor bántó vagy furcsa lehet. Viktor beszélgetésünk alkalmával, amikor a grafikusi munkájairól beszélgettünk, kertelés nélkül kimondta, hogy a zsánere vagyok. Tette mindezt egyértelműen mindenféle flörtölési szándék nélkül. Egyszerűen csak így gondolta, és kimondta.

Aztán vannak olyan társadalmi szokások, amelyeket ha muszáj, akkor képes vagyok alkalmazni. A kézfogás az egyik ilyen. Nem fogok kezet az emberekkel, mert nekem fizikai fájdalmat okoz az idegen bőr érintése. Belső feszültséget vált ki. Hányingerem lesz, és koszosnak érzem utána a kezem. Általában a tenyerem izzadni kezd, és egyből mennék kezet mosni. De ez ugyanúgy illetlenség. Ezért el szoktam mondani, hogy a köszönésnek ezt a formáját nem használom.

Azt viszont semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az autizmus spektrumzavar nem betegség. Éppen ezért kigyógyulni sem lehet belőle. Természetesen minden autizmus más, de az egyértelműen elmondható, hogy szakszerű segítség mellett – ahogy az Viktor esetében is látható -, lényeges fejlődés érhető el.

Forrás:she.hu

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.