Egy vak légiutas személyes tapasztalatai

Az Európai Bizottság módosítani szeretné az Európai Parlament és a Tanács 1107/2006/EK számú, a légi járműveken utazó fogyatékkal élő, illetve csökkent mozgásképességű személyek jogairól szóló rendelet szövegezését. Ennek kapcsán írt Rudolf Volejnik, a Csehországi Vakok Szövetsége alelnöke egy cikket az Európai Vakok Szövetsége (EBU) 2019. szeptemberi hírlevelében, melyben rendszeresen utazó vak személyként összegzi és írja le légi utazásai során gyűjtött személyes tapasztalatait, és vonja le következtetéseit.

Egy vak légiutas személyes tapasztalatai

1. New York Kennedy Repülőtér: Amikor egy nagydarab, engem a repülőtéren végigvezetni szándékozó asszisztens egy hihetetlenül kényelmetlen fém (korábban valószínűleg elektromos) kerekesszékbe akart ültetni azzal a felszólítással, hogy a következő két órában az ő engedélye nélkül abból fel ne álljak, én udvariasan, de ugyanakkor igen határozottan visszautasítottam a szolgálatait és a tömeg mozgását követve elindultam a repülőtéri folyosókon. Az illatok segítségével találtam egy éttermet, ahol ételt és italt rendeltem. A pincér részletesen elmagyarázta, hogyan juthatok el a reptéri kapuhoz; beszélgetésünket meghallotta néhány másik, szintén az én gépemmel repülő utas, akik felajánlották, hogy együtt menjünk a géphez.
2. Frankfurt: egy kedves kolumbiai (gyakornok) lány jött elém a repülőre, majd nagyon udvariasan elkísért egészen a Sheraton Hotel recepciójáig, amely szigorúan véve azért a repülőtéri folyosókon kívül esik. Úgy tűnt, fogalma sincs semmilyen idevonatkozó előírásról vagy szabályzatról, egyszerűen hallgatott a józan eszére.
3. Prága: felajánlják a kerekesszék használatának lehetőségét, de senkit nem kényszerítenek annak igénybevételére. Nekem azért lennének kétségeim, mivel a segítség nyújtással megbízott személyzet nem igazán beszél idegen nyelveket.
4. Párizs, első történet: Átszállás nélkül repültem Párizsba, illetve onnan vissza. Mindkét esetben mindennemű probléma nélkül, kerekesszék felajánlása nélkül, egyszerűen, rutinszerűen kísértek és segítettek végig a repülőtéren.
5. Párizs, második történet: Átszállással utaztam és már előre tudtam, hogy az átszállással együtt jár az, hogy egyik terminálból egy másikba kell átmennem. Tinédzserkorú, látó lányommal utaztam. Annak érdekében, hogy könnyebb legyen a számára addig ismeretlen és meglehetősen összekeverhető körülmények között tájékozódnia, (balga módon) előre jeleztem, hogy személyi segítőre lesz szükségem. Valamilyen, targoncaszerű jármű érkezett a gép ajtajához, amelyből valamilyen speciális emelőszerkezet emelkedett ki, majd juttatott le minket a repülő magasságából a jármű szintjére. Ezután a jármű eszeveszett száguldásba kezdett össze-vissza a repülőtéren, és ezt mindaddig folytatta, míg végül le nem késtük a gépünket! Udvarias, dühös, majd kétségbeesett kéréseim hiábavalóak voltak; a sofőr úgy tett (vagy esetleg nem csak úgy tett) mintha egy szót sem értene angolul. Végül, amikor a jármű valahol a repülőtér üzemterületén megállt, elmenekültünk a járműről, nem törődve a sofőr kiabálásával, csak minél távolabb lehessünk! Később sikerült egy kiszolgáló pultot találnunk, ahol a kedves ügyintéző megértette a problémánkat, és átbookolt minket egy későbbi (hál Istennek még aznapi) repülőre. Egyébként, ez az EBU 9-ik, Genfben tartott Küldöttgyűlésére történő utazásunkkor történt, az említett járműben pedig a két csehországi résztvevőn kívül valamelyik FÁK országbeli küldöttek is ültek, akik – tudomásom szerint – még ma is valahol a párizsi repülőtéren keringenek…
6. Soha nem zártak még ki a légi utazásból amikor egyedül utaztam, és ilyenre példát nem hallottam egyetlen releváns személytől sem!
7. Czech Airlines/Smart Wings: A legutóbbi, ezzel a jó nevű légitársasággal történt utazásom során azt a felszólítást kaptam, hogy cseréljek helyet egy másik utassal és üljek az ablak melletti ülésre. A kapott magyarázat igen érdekes volt: “amennyiben egy vak ül a középső, vagy a folyosó melletti ülésen, akadályozhatja a repülőgép esetleges vészhelyzetben történő kiürítését”. Máshogy fogalmazva: “hadd üljenek a vakok az ablak melletti üléseken – őket nem érdemes kimenekíteni!” Kereken visszautasítottam az utasítást, és ott maradtam egyedül.
8. A legfurcsább történetem: Valamikor, a kétezres évek elején a SAS légitársasággal repültem késő este Koppenhágából Oslóba. A koppenhágai aszfalton álló gépen már majdnem elszundítottam a legutolsó sorban levő, folyosó melletti ülésemen, amikor a légi utaskísérő (egy hölgy) megérintette a vállamat és felébresztett. Arra kért, kísérjem el a repülőgép baloldali ajtajához, majd megmutatta, hogyan kell azt kinyitni és bezárni. Ezután átmentünk a kabin másik oldalán levő ajtóhoz, ahol arra kért, mutassam be neki az imént tanultakat. Legnagyobb megelégedésére minden nehézség nélkül az ajtót ki tudtam nyitni, majd vissza is zártam. Miközben a leghátsó sorban levő, folyosó melletti ülésemhez tartottunk visszafelé, megkérdeztem tőle, hogy miért tanított meg engem erre. Válasza egyszerre volt meglepő és meglehetősen ésszerű: “Ha bármi történne a világítással, Ön lenne az egyetlen, aki biztosan tudni fogja a menekülési utat.”

2)       Általános megállapítások:

1. Összegezve, a vak utasoknak ésszerű és indokolt mértékű elvárásaik legyenek, és tartózkodniuk kellene az akadálymentesen hozzáférhető fedélzeti szórakoztató rendszerek megkövetelésétől! Könnyen beszerezhetők saját tulajdonú, személyes használatú szórakoztató eszközök (Braille kijelző, digitális lejátszó, könyvolvasó stb.), és a legtöbben már rendelkeznek is ilyenekkel.
2. A repülőtereken az utasszolgáltatásokat általában kiszervezik, a külsős cégek alkalmazottai pedig nem feltétlenül a legmagasabb szellemi képességekkel rendelkező személyeket foglalkoztatnak. Ennek megfelelően nem várható az el, hogy a vak utasokkal „VIP személyként” vagy a celebekhez hasonlóan foglalkozzanak. Minket (akár tetszik, akár nem) tárgyként kezelnek (mint egy csomagot vagy egy dobozt), és NEM alanyként (emberekként)!
3. A kerekesszék nem feltétlenül jelent mindig rossz megoldást. Először is, az asszisztens nagyon gyorsan tud haladni, és nem kell azon töprengenie, hogy oldja meg a számára eddig még soha meg nem oldott rejtélyt: „Hogyan lehetséges az, hogy a vakok képesek gyalogolni, miközben nem látnak?” Második probléma: Vannak olyanok, akik egyszerűen nem szeretik, ha valakit meg kell érinteniük, vagy ha őket valaki megérinti. Az is lehet, hogy valamilyen, belső, céges szabályozás tiltja, hogy másokkal fizikai kapcsolatba kerüljenek. Ilyen esetekben a kerekesszék ésszerű megoldás.

3)       Végkövetkeztetés:

Nem vagyok biztos abban, hogy megfigyeléseim többek-e az esetek puszta leírásánál. A vak utasok jogaiért való küzdelem szintén filozófiai kérdés. Mit akarunk? A látókkal megegyező jogokat vagy kedvezményes bánásmódot? Amennyiben „egyenlő jogokat”, a döntéshozók kijelenthetik: “Egyenlő jogokat akartok a látókkal, tényleg? Rendben, mivel a látókkal többé-kevésbé senki nem foglalkozik vagy éppen, hogy magukra hagyják őket, bárminemű fizikai kontaktus, stb. nélkül, Ti is ugyanazt egyétek, mint amit ők kapnak!”

Ha kedvezményes elbánást akarunk, akkor ezt is kell mondanunk, mivel ez logikus: Mindenki tisztában van azzal, hogy a vakok hátrányos helyzetben vannak, így ha a feltételeket egy kicsit is egyenlőbbé kívánjuk tenni, lehetőségünk kell, hogy legyen arra, hogy bizonyos kedvezményeket elvárhassunk és megköveteljünk, mint például megfelelő segítést a repülőtereken és a repülőgépeken!

Rudolf Volejnik, Alelnök Csehországi Vakok Szövetsége.