„Én abban a levegőtlen stúdióban váltam valódi műértővé”

Az 1977-ben született fiúból színész, forgatókönyvíró, sikeres rendező lett. Legutóbbi mozija, az „Akik maradtak” a 2020-as Oscar-díj versenyén a legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában a szűkített listáig jutott. Jelenleg tanít, rendez, színházban játszik, sűrű programja mellett mégis szakított időt arra, hogy Kolosy téri irodájában fogadjon. Most hát itt ülök egy hatalmas, lakályos fotel mélyén és élőben élvezem Tóth Barnabás lelkes, energikus beszédstílusát, velőmbe ivódott hangját, miközben lassan megbizonyosodom róla: ennek az embernek minden porcikájából árad a kultúra.

Iván Péter: 1998 és 2009 között minden áldott csütörtökön bekarikáztál Újpestről a MVGYOSZ Hermina úti stúdiójába, hogy reggel nyolctól délig felolvass nekünk. Közben futottak a projektjeid, a szinkron, a színpad, főiskolára jártál…

Tóth Barnabás: Ehhez a tíz évhez elsősorban az irodalom szertartásos, vallásos szeretete kellett. Én nem is tudtam magamról, hogy ennyire szeretem a könyveket, ez ekkor derült ki, azt hiszem. És emellett persze ott volt hangulat, társaság: tudtunk a válásokról, születésekről, halálokról. Ott volt egy munkahelyem, volt egy életem.

I. P.: Hogyan csöppentél te ebbe bele?

T. B.: Apukám járt a Szövetségbe, de más ügyben, ő akkoriban ugyanis kulcstartókkal kereskedett, és „lekíváncsiskodott” az alagsorba is. Kikérdezte Nagy Pétert, az akkori stúdióvezetőt, és megörült, jaj, de jó, hiszen az én fiam amatőr színész, biztosan szívesen csinálná a felolvasást is. Érdekeltem őket, így hamar be is mentem egy próbaolvasásra.

I. P.: Emlékszem, volt a stúdió mellett egy polc, oda rakták a könyveket, amiket behoztunk felolvasásra. Ezek közül válogattál?

T. B.: Igen, az első pár címet úgy kaptam, nem én választottam őket, volt valami Gulág-memoár, egy ebolás, talán a Pillangó folytatása is: a felolvasást élveztem, de ezekhez nem tudtam kapcsolódni. Rövidesen szóltam, gyerekek figyeljetek, én annyira szeretem Stephen Kinget, Kunderát, Gion Nándort, szívesen hoznék be saját szerzőket. Rögtön igent mondtak, én pedig onnantól kezdve szárnyakat kaptam.

Az első pár könyv után le is mondtam az óradíjról. Tudom, hogy sok felolvasónak ez állandó pénz volt, de én a szinkronnal kiskorom óta elég jól kerestem, kényelmesebb is volt egyfajta jótéteményként felfogni ezt a munkát, mint folyton számolgatni, számlázni.

Engem tökéletesen kompenzált az a folyamat, amelynek során hétről hétre igazi műértővé, műélvezővé váltam. Ott a levegőtlen, rosszul megvilágított stúdióban, ahová magam vittem az izzót, hogy lássak is valamit, ott kerültem igazán intim kapcsolatba az irodalommal, ott éltem át és tettem magamévá nagyon mélyen a szövegeket, ott létesítettem először valódi kapcsolatot ezzel az univerzummal.

I. P.: Csoda, hogy nem író lettél.

T. B.: A film alapja is a könyv, a forgatókönyv, akár adaptáció, akár nem, azt is meg kell írni, és azt gondolom, a felolvasással töltött évek az írástudományomnak is jót tettek. Ma ott tartok, hogy fogyasztóként jobban szeretem a könyveket, mint a filmet.

I. P.: Pár cím után még nyomozunk, de jelenleg hatvanhat hangoskönyvedet tartjuk számon a könyvtárban.

T. B.: 750 óra körüli a játékidőm, ami persze Bodor Tiborhoz képest semmiség, de azért engem is lehetne egy hónapon át éjjel-nappal hallgatni. Mindig megnéztem a stúdió havi táblázatát, jobbára persze a Bodor-Korompai-Bereznay-hármas vezette a sort. A felolvasott órák számát tekintve szerintem benne voltam az első tízben, talán az első ötben is.

I. P.: Hallgattad a többieket?

T. B.: Nagy mennyiségben hordtam haza én is hetente a kazettákat, persze. Nekem Bodor Tibor a kedvencem, imádom, ahogy felolvas, de szerettem Terescsik Eszter, Varanyi Lajos és Robb Eszter dolgait is. Két ismerősömet, Jeges Krisztiánt és Simonyi Balázst pedig én hívtam, pár felolvasással ők is gazdagították az állományt.

I. P.: Voltaképpen élőben is hallgathattad a többieket, hiszen a két stúdió közt nem volt hangszigetelés.

T. B.: Ez rettenetesen zavart. Hogy felolvasás közben az összes ajtónyitást, köhögést, orrfújást, mindent hallottam. Egy idő után szóltam a két hangmérnök bácsinak, Kelényi Ferenc és Auervek Imre voltak ők, hogy szeretném, ha a csütörtök reggelt felszabadítanák nekem. Képzeld, megtették.

I.P.: Ismerve, milyen nagyüzemi pörgés ment akkoriban a stúdióban, ez az állandó énidő valóban nagy dolog lehetett.

T. B.: Igen. Éreztem én, hogy engem ott emberileg és szakmailag is nagyon szeretnek, ezért mertem kérni. Az olvasók részéről is sok volt a pozitív visszajelzés, nemegyszer kerültek úgy vissza kazettás dobozaim a könyvtárba, hogy volt bennük egy levél, egy csoki. A mai napig felismerik a hangomat látássérültek, ha segítek nekik és szóba elegyedünk.

I. P.: Felolvasói pályád kezdetén már tíz éve színészkedtél. Mégsem csináltál sosem egyszemélyes színházat a stúdióban.

T. B.: Itt nem előadni kell. Árnyalni lehet, a karaktereket elválasztani energiában, érzékenyen, de a nőt nem kell nőnek csinálni, a gyereket gyereknek. Egy kis átérzéssel értelmezni, ez a feladat.

I. P.: Alázat?

T. B.: Igen, bár pár pofonba beleszaladtam. Egyszer bevittem nagy mellénnyel Esterházy Harmonia caelestisét, nem olvastam előtte. No, abban van egy közel ötvenoldalas passzus, a narrátor a padlásukon talál egy ládát, abban irományokat, és egy az egyben bemásolja őket a regénybe. Nagyon ideges voltam, és talán én vagyok azon kevesek egyike, akik ezt a vontatott félszáz oldalt első szótól az utolsóig olvasták, sőt felolvasták.

I. P.: Jó kis jellempróba.

T. B.: Ó, rengeteg játékot űztem magammal, vagy talán magam ellen a stúdióban. Megtippeltem, melyik mondatnál lesz vége a szalagnak, sőt azt is ránézésre egy könyvről, mennyi lesz a teljes játékideje. Aztán hogy meddig tudok baki nélkül felolvasni, itt valami ötven perc volt a rekordom.
Nagyon kedves, nagyon fontos időszak volt ez az életemben. Néhány hetes utazásokat leszámítva mindig visszatértem, és szerintem, ha a stúdió marad, én is maradok.

I. P.: Tudod, hogy már otthonról is készíthetsz nekünk hangoskönyveket.

T. B.: Tudom, és képzeld, azóta is vezetek egy listát, ahova folyamatosan írom, miket kellene felolvasni. Már vagy hetven tételem van.

I. P.: …

T. B.: Itt ez a „Szkafander és pillangó” Jean-Dominique Baubytól, ezt az egyet legalább fel kéne olvasni, negyvenhárom évesen írta, most vagyok én is annyi…

I. P.: ….

T. B.: Három munkahely között ingázom, a fennmaradó idő a családomé, és nekem szükségem van a nyolc óra alvásra… Jaj, Péter, ha még egy életem lenne! Vagy csak egy fél!

I. P.: Kedves Barnabás, minket mérhetetlen gyönyörűséggel tölt el a 750 órányi felolvasásod. Azzal pedig, hogy eljátszottál a folytatás gondolatával, megdupláztad az örömünket. Rendezd a filmeket, tanítsd a szakmát, járj-kelj a világban, és ha majd nyugdíjas leszel, várunk vissza felolvasónak. Köszönöm a beszélgetést, nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek!

Iván Péter