„Engem is támogattak annak idején, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Úgy érzem, hogy ezt mások támogatásával illik viszonoznom.” – interjú Illés Fannival

A 29 éves sportoló egy születési rendellenesség miatt alsó lábszárak nélkül nélkül jött a világra. 2004-ben gerincferdülés miatt kezdett el úszni, mára pedig az Európa-, világ- és immár paralimpiai bajnoki címet is magáénak tudhatja. A zalai születésű Fannival a Duna Arénában beszélgettünk a sport szerepéről, edzői mentalitásról és a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról.

Először is engedd meg, hogy gratuláljunk a 100 méteres mellúszásban nyújtott gyönyörű teljesítményedhez! Ez volt az első alkalom, hogy egy év csúszással rendezték meg a nyári játékokat, de úgy néz ki te a legjobb formádban voltál. Hogy élted meg ezt az egy esztendős kihagyást?

Számomra pont jól jött ez az egy év „pihenő”, mert a járvány kezdetekor én már fél éve tudtam, hogy meg kell műteni a vállam. A kérdés csak az volt, hogy kibírom –e Tokióig. Végül úgy döntöttünk Álmossal (Szabó Álmos a Vasas Paraúszó Csapat vezetőedzője– a szerk.), hogy essünk túl a műtéten. Innentől kezdve pedig már nem a covidra, hanem kizárólag a saját felépülésemre koncentráltam. Egyébként általánosságban a magyar sportolók meglehetősen jól jöttek ki ebből a helyzetből, mert más nemzetekhez képest sokkal hamarabb megkaptuk azt a lehetőséget, hogy újra sportoljunk.

Rendhagyó volt az is, hogy üres lelátók előtt, szigorú korlátozások között versenyeztetek. Mennyiben érezted másnak az idei eseményt?

Igazából engem ez annyira nem zavart. Volt minden nap tesztelés, másfél méteres távolságtartás, de hamar beleszoktunk. Az olimpiai faluban lévő hangulat a szigorú szabályok és korlátozások ellenére is nagyon jó volt. Nyilván most nem láthattam élőben a csapattársaim sikerét, hiszen nem mehettem át mondjuk az atlétikai vagy a vívó csarnokba. Ez egy kicsit jobban fájt, mert egy eléggé összetartó csapat vagyunk és rendszeresen szurkolunk egymásnak.

Több interjú során is megemlítetted, hogy egy rossz besorolás miatt 12 évig nem a saját sérültségi kategóriádban úsztál. Nemrég viszont végre a megfelelő helyre, SB4-be soroltak át, ami miatt az esélyeid is javultak. Mielőtt ennek hátteréről beszélnénk, elmondanád, hogyan sorolnak be valakit az adott kategóriába?

Egytől tízig vannak a kategóriák, az egyesbe a leginkább, a tízesbe a legenyhébben sérülteket sorolják be. Összesen három kategóriát kapsz: S-t (gyorsúszás, pillangóúszás, hátúszás), SB-t (mellúszás) és SM kategóriát (vegyes). A vizsgálatokat egy ortopéd és egy vízi szakember végzi. Centire pontosan, keresztbe-hosszába lemérik a karod, a tenyered, az ujjaid, mindent. Pontosan úgy, mint egy szabónál. Az ízületek hajlékonyságát is átnézik, és ezek alapján sorolják be az embert egy adott kategóriába.

Ha ilyen alaposan átnéznek, akkor hogy lehetséges, hogy 12 évig rossz kategóriában versenyeztél?

Annak idején több ponton is elmértek. Mivel én így születtem, tehát az állapotom stabil, nem változik, ezért 18 éves koromban kaptam egy végleges kategóriát. Ezt pedig csak úgy lehet megváltoztatni, ha történik egy baleset, ami hatására romlik az ember állapota.

Rossz kategorizálás esetében fellebbezni nem lehet?

Lehet, de erre az embernek nincs erre több ezer eurója és általában elbukják a sportolók, akik ezt megpróbálják. Én annak idején nem láttam a kategorizálási papírt és habár éreztem, hogy nem a megfelelő helyen vagyok, elfogadtam, hogy ide soroltak be. Aztán történt velem egy baleset, ami miatt megsérült a karom. Ennek hatására beadtunk egy kérvényt, hogy nézzenek meg újra és akkor derült ki, hogy korábban több mindent is elmértek, többek közt a magasságomat tíz centivel.

Sosem lesz teljes igazság, mert nincs két egyforma emberi test és sérülés. És mivel emberek végzik a kategorizálási folyamatot, ezért mindig benne van a lehetőség, hogy valamit rosszul mérnek le. De úgy érzem, ez a rendszer ezerszer igazságosabb, mint három évvel ezelőtt.

Miért, miben változott?

2017 után a nemzetközi kategorizálási rendszeren belül minden parasportolót újranéztek és most nagyjából mindenki a helyére került. Hatalmas dolgot vállaltak ezzel, hiszen minden ország sportolóját végig kellett nézni, de ez most végre megtörtént.

Egy Keszthely melletti kis faluból, Reziből származol. Szerinted ma milyen esélyekkel indul az, aki a fővárostól távol, vidéken szeretne versenyszerűen úszni?

Arra mindenképp érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelni, hogy több régió legyen feltöltve megfelelő szakemberekkel. Lehet ugyan épekkel együtt edzést tartani, de ha valaki paralimpiára szeretne kijutni, akkor az edzőnek száz százalékig rá kell koncentrálnia és amellett nem fér bele, hogy épekkel foglalkozzon. Álmos, az edzőm évekig két csoporttal, párhuzamosan csinálta a para és az ép úszást, de végül az utóbbit választotta. Egyrészt azért, mert ehhez húzott a szíve, másrészt viszont azért, mert rájött, hogy választania kell. Nem tudja száz százalékosan csinálni mindkettőt.

Álmossal hogy találkoztatok?

Amíg Zalaegerszegen tanultam, addig Horváth Csaba volt az edzőm. Amikor ő nem tudott velem eljönni egy edzőtáborba, akkor Álmoshoz kerültem. Budapestre is miatta jöttem fel, hogy csatlakozzam az általa vezetett paracsoporthoz. Itt végre hasonló sérülésekkel rendelkező és emiatt hasonló kategóriában lévő emberekkel kerültem össze, ezért egy nagyon összetartó, erős csapat alakult ki.

Álmosnak veled együtt jelenleg két paralimpiai bajnoka is van. A másik Pap Bianka, aki Tokióban két ezüstérem mellett, a 100 méteres hátúszásban aranyérmet is nyert. Ilyen sikert talán egyetlen hazai paraedző sem könyvelhet el magának. Mi az, amit ő máshogy csinál? Miben más az ő szemlélete?

Leginkább azt emelném ki, hogy remek pedagógiai érzéke és végtelen türelme van. 2013 óta úszunk együtt és sosem kiabált velem. Minden egyes tanítványát alaposan ismeri: a hátterét, a családját, a szüleit… és nem úgy tekintesz rá, mint egy edzőre, hanem mint egy emberre, akire bármikor számíthatsz. Maximalista, de közben a tiszteletet úgy harcolja ki, hogy ő is tisztelettel bánik másokkal.

Együtt csináljátok Magyarország egyetlen paraúszó szakosztályát, amely oktatással, utánpótlás-neveléssel foglalkozik. Ebben a kezdeményezésben milyen szerepet töltesz be?

Közös ötlet volt, de nem én csinálom. A háttérmunkában szívesen veszek részt, a honlapot is én szerkesztettem, de nem akarok edzéssel foglalkozni. Én a biztos hátteret az alapítványom keresztül tudom megadni a rászoruló gyerekeknek. Ez az alapítvány annak idején jött létre, amikor még a szüleimnek kellett szponzorálni minden versenyemet, egészen addig, amíg nem kezdtem el jobb eredményeket elérni. Ide szoktak támogatói pénzek érkezni, amit aztán a gyerekeknek ajánlok fel versenydressz vásárlására, edzőtáborra, vagy bármilyen eszközre, amire szükségük lehet. Engem is támogattak annak idején az alapítványon keresztül, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Úgy érzem, hogy ezt mások támogatásával illik viszonoznom.

Ez a segítő tevékenység a tanulmányaidban is fontos szerepet tölt be. Jelenleg az ELTE-re jársz szociális munka szakra. A jövőben ezt az irányt szeretnéd folytatni?

Igen. Szeretnék olyan családokon segíteni, akiknek fogyatékossággal élő gyermekük van. Sport által integrálni őket a társadalomba, mert úgy gondolom egy fogyatékossággal élő gyereknek, ma Magyarországon a legnagyobb kiugrási lehetősége a sport. Mi is a lehető legnagyobb támogatást kapjuk most, a média is elismer minket és ez 4-5 éve meg nem így volt.

Ezt a tokiói játékok óta érzed?

Igen, mert valami áttört az idei paralimpia során. Az emberek rájöttek, hogy ez nem csak valami szabadidős dolog. Eljutott hozzájuk, hogy ez ugyanolyan profi, mint amit az olimpikon sportolók csinálnak. Mert semmivel nem dolgozunk kevesebbet. Sokáig volt egy olyan sztereotip felfogás, hogy kerekesszékesként alkalmatlan vagyok az életre, vagy csak kevesebbet teljesítek. Ez most a paralimpiának köszönhetően változik. Nem beszélve arról, hogy a fogyatékossággal élő társainkat, akik otthonról követik az eseményeket, elsősorban mi motiváljuk, mivel a mi élettörténetünkkel tudnak a leginkább azonosulni. Éppen ezért nekünk hatalmas a felelősségünk.

A közvetlen környezetedben is máshogy viszonyulnak hozzád az emberek?

A mostani paralimpia után 180 fokos a fordulat. Most már nem azért ismernek meg, mert én vagyok a lábatlan, hanem a teljesítményem miatt, ez pedig hatalmas különbség.