Értelmi sérültek viszik Fehérvár legjobb konyháját

Norbi először csak sietősen kikerül furcsa, kacsázó, de határozott lépteivel, a tekintetével jelzi, észrevett, de van most fontosabb dolga is, tejlevessel és cigánypecsenyével lavíroz a hármashoz. Másodszorra már szól, hogy „egy pillanat”, harmadszorra eltűnik a szigor, „szevasz, Norbi vagyok”, nyújtja a kezét cinkos mosollyal és kísér be a Hatpöttyös Étterem irodájába, el sem kell mondanom, mi járatban, látja ő, hogy a főnökasszonyt keresem.

Hermann-né Nagy Vera húsz ember főnöke, ebből tizenöt megváltozott munkaképességű, azaz vagy baleset miatt sérült, vagy enyhén és középsúlyosan értelmi fogyatékos beosztott. Pincérek, konyhai kisegítők, mosogatók, mindenesek.

Lassú a szerda délelőtt, csak most érkeznek az első éhes hivatalnokok, de tudják, hogy legfeljebb egy órájuk van a rohamig. Napi száz-százötven vendég is megfordul itt, nagy részük beül, aki siet, elvitelre kéri és van, aki eleve házhoz rendel. A konyha már fél tizenkettőkor pörög, az, hogy sérültek dolgoznak benne, nem lehet kifogás, a vendégek pont úgy várják a minőséget és a gyorsaságot mint bárhol máshol, és ez így van jól. A Hatpöttyösnek ugyanis Vera szándéka szerint legfeljebb kedves, szerethető arcot adnak a megváltozott munkaképességűek – úgy is, hogy az az egész projekt lényege, hogy nekik munkájuk, megélhetésük legyen –, magukon a fogásokon nem veheti és nem is veszi ezt észre senki. Sőt.

„Iszonyú nehezen indult” – kezd bele Vera a 2012-ben nyitott, de már évekkel azelőtt kigondolt étterem történetébe. Egy ilyen vállalkozást hatalmas munka felpörgetni: engedélyek, akkreditáció, a mentor foglalkoztatása mind-mind kihívás az ismeretlen terepen, már csak azért is, mert Magyarországon azóta is összesen négy hasonló hely működik. Az épületet ingyenes használatra kapták a kormányhivataltól tíz évre. Remélik, ha eljön az ideje, nem is lesz kérdés a hosszabbítás.

Nagy ambíciókkal, reggelivel, háromféle ebédmenüvel és vacsorával indultak, de hamar belátták: nem fér bele.

Ez nem Budapest.

A reggeli és a vacsora eltűnt, maradt a változatos ebéd. Azóta tizenegytől négyig tartanak nyitva, ezzel kiszolgálva a fehérvári kormányhivatalnokokat, irodistákat és a buszpályaudvar népét.

A hírük ettől függetlenül terjed, sokan csak miattuk érkeznek, egy-két éve folyamatos a telt ház. Pedig iszonyú előítéletekkel kellett megküzdeniük. „Át kellett törnünk egy nagyon vastag falat. Az egyik kolléganőnk egyszer a buszmegállóban mesélt a Hatpöttyösről, na, az jó hely, mondták neki, biztos belecsorog a gügyék nyála a levesbe.

Egy ingerült vendég egyszer kiabálni kezdett az egyik pincérünknek, hogy micsoda egy hülyegyerek. Ennél durvább sztori még nem volt, inkább csak nagyon sok bántó, buta mondatot hallottunk vissza.”

„Három évig próbálkoztunk, mire kitartó, kemény munkával sikerült megküzdenünk az előítéletekkel. Szép lassan történt, egyre többen és többen jönnek, most már napi 150-200 menüt adunk el. Ebből nem gazdagszunk meg, csak fennmaradunk.” Házhoz is szállítanak, a menük harmada így megy el. Az üzenet most már nem az, hogy „gyere, itt sérülteket foglalkoztatunk”, hanem az: Gyere, ha itt eszel, segítesz embertársaidnak, ja, és egyébként nagyon-nagyon jól főzünk!

Az alapanyagok frissek, egészségesek, kedvenc kofáktól, kiskereskedőktől, figyelmes beszállítóktól érkeznek. A lekvároktól a tésztáig mindent helyben készítenek, amit csak lehet, nem készen vesznek.

„Akkreditált cég vagyunk, azaz munkabér-támogatást kapunk a megváltozott munkaképességű alkalmazottak után. Ez azonban nem követi a béremelést: emelnünk kell – és szeretnénk is –, ám a támogatás ettől még nem nő. Fizetjük a bért, a járulékot, a tébét, a rezsit, az alapanyagokat, mindent. Ez a mostani, kötelező harminc százalékos béremelés azonban nagyon rosszul érint. Nem tudjuk majd kigazdálkodni, nagyon nehéz a helyzetünk. Itt ugyanis mindenki bejelentve dolgozik,csökkentett óraszámban, figyelve az egészségi állapotukra, és ugyanannyi járulékot, adót fizetünk, mint egy forprofit cég.” Egyelőre keresik a kitörési lehetőségeket.

Nemcsak állandó, hanem alkalmi munkaerő is akad: a Hatpöttyös öt éve együttműködik egy speciális fehérvári szakiskolával, ahol főleg értelmi sérültek tanulnak. Az étterembe járnak konyhai gyakorlatra a nebulók, ha eljön a munka ideje. És itt tanul Vera legkisebb lánya is.

„Még két évig tanul, közben rendszeresen jön ő is konyhai gyakorlatra, nagyon ügyes! Utána, remélem, itt dolgozik majd.” Vera azért vágott bele az étterem felépítésébe 2009-ben, hogy tíz év elteltével munkalehetőséget (rettenetes, de találó kormányzati műszóval élve: életpályamodellt) adjon a lányának.

„Zsófi nem átlagos sérült. Nagyon szép kislány, amíg nem kezd beszélni, fel sem tűnik senkinek, mi a helyzet. Soha senki nem tudta kategorizálni, képtelenek bárhova besorolni.”

Ahova Zsófi megy, ott jókedv lesz és harmónia. Békét visz mindenhova.

„Mindig nagyon szorgalmas volt, folyton segített a konyhában, tett-vett, pucolta a zöldséget, innen jött az ötlet: ha ennyire szereti, miért ne legyen ez a munkája?”

Vera magyartanári pályát hagyott ott ezért, komoly át- és továbbképzésekre volt szüksége, de a pedagógusrutin minden nap jól jön: ha valaki türelmetlen, összefeszül a többiekkel, Vera határozottan, de kedvesen tereli helyre az indulatokat.

A nyílt munkaerőpiacról (értsd: nem sérültek) is jönnek folyamatosan, hátha akad állás nekik is, hírlik, milyen emberségesek a viszonyok, jó a csapat és szeretetteljes a légkör, és a bejelentett munka is nagyon vonzó. Sokan nem is tudják, hogy itt megváltozott munkaképességűek dolgoznak, egyszerűen csak tetszik nekik a hely. Vera persze kénytelen elküldeni őket, nem erre akkreditálták a Hatpöttyöst.

A konyhán csak ketten nem sérültek: egy fiatal szakács és a séf, Imre. „Életvidám, kedves, nagyon jó humorú fiú” – lelkesedik Vera. Imi a Pokol Csárdában és a Don Pepében edződött, ám nagyon gyorsan átállt a kisebb léptékű, kézműves, de azért pörgős gasztrotempóra, amit a Hatpöttyös diktál, hamar háziasodtak a franchise-ízek.

Aki jönne a keze alá dolgozni – akár az állami intézmények irányítják ide, akár ismerős ajánlja, akár az utcáról kísérik be –, az pontosan ugyanolyan próbamunkát kap, mint bármely más étteremben. „Pénzért dolgoznak ők is. Olyanokat várunk tehát, akik képesek az önálló, hasznos munkára.”

Lelkifurdalás nincs, ha el kell küldeni valakit, az itt ugyanis nem szegénységi bizonyítvány. „Aki itt nem áll helyt, az csak annak a jele, hogy neki más típusú, esetleg komolyabb segítség kell.” Azaz a Hatpöttyös az enyhe vagy középsúlyos sérültek világa. „Ha nekik megtanítanak egy munkafolyamatot, biztosan képesek elvégezni. Sokszor jobban, mint egy egészséges. Örömmel teszik ugyanis, jó érzés, hogy sikerül, így nem is unják meg.”

Ebédszünet az irodákban: dél körül egy pillanat alatt megtelik a Hatpöttyös. Imre pörgeti a menüket, aznap mindenkinek a cigánypecsenye kell, el is fogy hamar. Veronika, a szakács és cukrász és Daniella dolgozik a keze alá, József és Norbi a logisztikáért felel, folyamatosan cserélődnek a post-itek a pulton, Matyi sikál, Júlia mosogat. A poénkodás egy kicsit csillapodik, a szeretet nem, a nem sérült Imre és a többiek közt tökéletes az összhang.

„Ők nem szembesülnek azzal, hogy mások – mondja erről Vera. – Mi nem tudjuk beleképzelni magunkat az ő helyzetükbe, de úgy érzem, nem szenvednek ettől. Az ő világuk így teljes, így kerek, így is minden a helyén van.”

Forrás:nlcafe.hu