Fehér bot napja: vakon bíztuk magunkat a vakvezető Indigóra

Vezényszóra felveszi és vissza is adja elejtett kulcsát a tulajdonosának Indigó. A kis vakvezető labrador segített megmutatni a Bors munkatársának, milyen lenne, ha látássérültként kellene élnie.

Látók számára elképzelhetetlen, milyen kihívást is jelentenek pontosan a látássérültek számára az olyan apró hétköznapi dolgok, mint egy lépcsőn leejtett kulcs felvétele vagy az átkelés a kereszteződésben. Hogy mindezt jobban megértsük, a Bors újságírójának a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány munkatársai és ku­tyusai segítettek. Elsötétül a világ Szinte kölyök, még tanulja a vakvezetést Indigó, de már sok hasznos trükköt tanult, amivel segítheti jövőbeni társa életét. Bámulatosan tehetséges: az elejtett kulcsot képes vezényszóra felvenni és visszaadni jogos tulajdonosának. Közös utunkban Marcsi, a kis fekete labrador kiképzője segít, rögtön egy nagyon fontos információval: egy látássérültnek úgy nyújtunk ke­zet, hogy a vállától lefelé végighúzzuk kezünket a karján, mielőtt megfognánk azt. Ekkor már rajtam van a szemfedő, Marcsiból és a kutyusból semmit nem látok, semmit nem érzékelek a körülöttem lévő világból. Marcsi kezembe adja a hámot, és segít megfelelő szögbe helyezni, hogy Indigó kutya vinni tudjon. Az első lépéseknél felmegy a pulzusom, pedig rendes sétatempóban haladunk. Indigó mindenre figyelmeztet: egy lépéssel előttem a csatornafedélre, nehogy megbotoljak benne, és akkor is megáll, amikor egy utunkban lévő reklámtáblához értünk. A zebránál megvár, míg kitapintom a járda mélységét. Végig figyelnem kellett a forgalom hangjaira, majd nekem kellett újra elindítanom a kutyát. Indigónak meg se kottyan a feladat, nem is tudja, milyen keményen dolgozik, míg nekem egy örök és felejthetetlen élményt szerez. És ilyen kutya nélkül Nekiindulok fehér bottal is: valahogy eltűnik az izgatottság, ami Indigóval tett sétám alatt rám tört. Minden bizonytalan körülöttem – ezt a tapasztalatlanságomnak tudom be –, és ha Marcsi nem segít, biztosan az úttesten kötök ki, vagy jobb esetben a parkoló autók közé ragadok. Nem tudok egyenesen haladni, a járda rossz minősége és talán az én bizonytalanságom miatt is, csak féltávig jutok ahhoz képest, amit Indigóval megtettem. Rengeteget számít, ha van kísérő, a vakvezető állatok pedig nem csak a közlekedésben segítenek, partnerek a társadalomba való beilleszkedésben és kapcsolatteremtésben. Túlbuzgó járókelők – Többször akartak már úgy átsegíteni a zebrán, hogy ki akarták venni a kezemből a kutyám hámját. Máskor a megkérdezésem nélkül megragadtak és átvittek. Szintén gyakori probléma, hogy egyes gazdák odaengedik kutyájukat az enyémhez, amikor úton vagyunk – sorolja a túlbuzgó járókelőkkel tapasztalt gikszereket a Borsnak a látássérült Dóri. A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola munkatársai ezért szeretnék, hogy minél többen tisztában legyenek azzal, hogyan tudnak jól és helyesen segíteni. Így segíthet ön is! – Mielőtt segítenénk egy látássérült embernek, kérdezzük meg, kér-e a segítségből! – Ne próbáljuk meg elvenni a kutyáját, álljunk a kutyával ellentétes oldalra, és úgy kísérjük át a zebrán – Ne kínáljuk étellel a vakvezető ebet! – Ne füttyögjünk és inzultáljuk a munkakutyát – Fogjuk vissza saját kutyánkat, hogy ne zavarja a vakvezetőt

Forrás: borsonline.hu

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .